Budavári Zita huszonöt éve hozta létre a Bölcső Alapítványt, hogy menedéket, „bölcsőt” nyújtson a krízishelyzetben lévő várandósok születendő kisbabáinak, mert nem tudta tovább tétlenül nézni a csecsemőgyilkosságokról szóló híradásokat. A szekszárdi evangélikus templom lépcsőjétől a kismamák számára fenntartott otthonig hosszú út vezetett. Ezalatt közel ezernégyszázan kérték segítségét kilátástalannak tűnő helyzetükben. Hátrahagyó anyákról, örökbefogadó szülőkről és a sok feszültséget kiváltó abortusz körüli vitákról is beszélgettünk.
– A Bölcső Alapítvány küldetésnyilatkozata szerint hátrahagyott gyerekeknek kíván bölcsőt nyújtani. Mi a személyes történet az alapítvány mögött?
Budavári Zita (Fotó: Bulla Bea)
– A 70-es évek közepétől a 90-es évek elejéig, tehát cirka 15 évig folyamatosan látogattam három klinikát, 1988 és 1990 között pedig Magyarországon elsők között vettem részt lombikprogramban, négy beavatkozásom volt. Négy és fél év várakozás után, 1990 novemberében végre örökbe fogadhattunk egy kislányt. Ezután úgy éreztem, hogy kerek az életem, eszem ágában sem volt további beavatkozásokra járni. Igaz, hogy a születése napján elhagyott gyereket csak öt hónapos korában vihettük haza és újabb hat hónapot kellett várnunk arra, hogy a nevünkre kerüljön. De miután ez sikerült, úgy gondoltam, hogy ezzel az életem teljes.
Majd eljött 1994 februárja, Kincső már a negyedik szülinapjához közeledett, amikor az esti fél nyolcas híradókban azt láttam, hogy újszülött tetemet találtak Budapesten, másnap Miskolcon, következő nap Budapest környékén, majd Győrben, ahol nem csak a baba, hanem a férj közreműködésével otthon szült, terhességét titokban tartó nő is belehalt a szülésbe. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam: a jó életbe, én 15 évig jártam három klinikát, négy és fél évet vártam az örökbefogadásra, miközben újszülötteket hagynak magukra meghalni? Ma már restellem, de akkor azt hittem – és tudom, hogy nem voltam egyedül ezzel a gondolattal –, hogy aki így vagy úgy megszabadul a magzatjától – és ebből a szempontból mindegy, hogy 12 hét előtt abortuszt választva vagy egy eltitkolt terhesség és titkolt szülés után – könnyen, csak úgy szabadul meg tőle. Dühös voltam. De nem csak ezért, hanem azért is, mert azt éreztem, hogy senki nem tesz semmit azért, hogy a csecsemőgyilkosságokat megakadályozza. Harminc évvel ezelőtt, amikor nem volt még gyermekem, én is azok közé tartoztam, akik nem értették, hogyan hagyhatja el bárki az újszülöttjét?
– Megváltozott azóta a véleménye a gyermeküket hátrahagyó nőkről?
– Teljes mértékben. Megtanultam tisztelni őket, az ő döntésük ugyanis sokkal nehezebb, mint az enyém, amikor harmincöt évvel ezelőtt az örökbefogadás mellett döntöttem sok-sok kudarc és átsírt éjszaka után.
Mi, az örökbe fogadó szülők nekik köszönhetjük, hogy anyák lehetünk, az ő fájdalmuk árán. Azoknak, akik gyermekük biztonsága, jövője érdekében életük legnehezebb döntését hozzák meg: megszülik, majd az örökbe adást választják.
A gyermeküket örökbe adó anyákat még az abortusz mellett döntő nőknél is szigorúbban ítéli meg társadalom, sőt, még azoknál is szigorúbban, akik nem tudták ugyan vállalni gyermeküket, de le sem mondanak róluk, így azok az állami rendszerben nőnek fel – sok esetben nagykorúságukig.
De visszatérve a kezdetekre: nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mit lehetne tenni. Mit tehetnék én, a civil, Szekszárdon, a Bottyán-hegyen, egy porszemként a csecsemőgyilkosságok ellen? Nem tudtam ezt a gondolatot elengedni. Odáig jutottam, hogy mi lenne, ha meghirdetném a lépcsőnket: akinek nem kell az újszülöttje, tegye oda. Ez teljesen abszurd elgondolás volt, mert a Bottyán-hegyre a Jóisten se talál fel, csak a 4-es busz. Akkor arra gondoltam, mi lenne, ha firenzei mintára meghirdetnénk a szekszárdi katolikus templom lépcsőjét. Ebben az akkori plébános nem volt partner, az evangélikus templom lépcsőjét viszont Hafenscher Károly akkori lelkész, majd az utódja, Johann Gyula jóvoltából meghirdethettem.
– Nem volt kockázatos ez az akció? Újszülötteket csak úgy a lépcsőre letenni?
– Volt kockázata és nagyon naivan vágtam bele. Felhívtam az ügyvéd barátomat, hogy mi van akkor, ha letesznek egy gyereket a templom lépcsőjére és én nem veszem be. Mondta, hogy a segítség elmulasztása büntetendő. Mentem a rendőrfőkapitányhoz, hogy mi történik, ha letesznek egy gyereket, és én beveszem. Mondta, hogy nyomozni fognak, bár csak papíron. Ez így ment lépésről lépésre. 14 hónapig caplattam, mire 1995. április 11-én bejegyezték a Bölcsőt a szekszárdi bíróságon.
– Nem érte támadás amiatt, hogy ennyire kívülállóként vágott ebbe bele?
– De, nagyon sokan támadtak például azzal, hogy egy ilyen lépéssel a gyermek családi jogállását megváltoztatom. De aztán hirtelen rám omlott az ország. Áprilisban bejegyezték az alapítványt, júniusban jelentkezett az első állapotos nő, de csak azért, mert a szekszárdi városi tévé készített velem egy interjút. Ezt látta egy tolna megyei védőnő Ozorán, ami Tolna megyén belül is a világ vége és az ő javaslatára jelentkezett nálam a legelső kismama a műtermem vezetékes telefonján. Ez volt júniusban és júliusban – nem tudom, hogy – Budapesten is híre ment, hogy van egy nő Szekszárdon, aki nem gyermekvédelmi szakember, nem védőnő, nem szociális munkás, csak egy szimpla esküvői fotós és, hogy ez érdekes lehet. Megkaptam azt is, hogy hova jutott a magyar gyermekvédelem, hogy holmi esküvői fényképészek is belefolyhatnak. Mindenesetre, az M1 Gyorssegély című műsora közölt velem egy interjút. Innentől nem volt megállás. Augusztusban megszületett az első bölcsős gyerek és ott álltam, mint szamár a hegyen, hogy akkor most hogyan tovább. Aztán tömegesen jöttek az örökbe fogadni szándékozók, akikre én nem is gondoltam. És a krízisterhes nők is – egyszerre.
– Mi adta az erőt, hogy ekkora ellenszélben mégis folytassa?
– Nemrég olvastam, hogy azok, akiket gyerekkorukban trauma ért, sokkal életerősebbek, talpraesettebbek, könnyebben talpra állnak a kudarcokból. Édesapám 44 éves korában kétoldali tüdőembóliát kapott és pillanatok alatt meghalt a bajai kórházban. Nem voltam még 9 éves, a húgom 6 éves volt ekkor. Ő két éves korában túlesett egy gyermekparalízisen. Édesanyám öt évig nem tudott elhelyezkedni, ott álltunk kereset nélkül. Mivel édesapám részt vett az 1956-os forradalomban, rendszerellenesnek számított, tehát emiatt is nagyon nehéz volt anyám dolga. Már ballagtam ki a nyolcadikból, amikor az utolsó pillanatban be tudták írni anyunak a munkahelyét, akkor tudott végre elhelyezkedni.
Tulajdonképpen ez a harc végigkísérte az egész életemet. A Bölcső is egy 25 éve tartó harc. Rengeteg ellenállásban volt részem a GYIVI (Gyermek és Ifjúságvédő Intézet, későbbi nevén Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat, vagyis TEGYESZ – a szerk.) részéről, a gyámügy is rémes volt eleinte, mert ugye nem értették, hogy ezt miért csinálom. Nagyon rosszul érintett mindenkit, hogy Budavári Zita, egy teljesen kívülálló beledobta a kavicsot az állóvízbe. Rengeteg támadás ért. Közben jelentkeztek a terhesek a mobilomon és ott volt az ötéves gyerek, aki a mai napig nem tudja megbocsátani, hogy a telefonok elvettek engem a családtól.
– Mégis létrejöttek a krízisotthonok és nem lépcsőkön, hanem kórházakban hagyják a nem vállalt babákat.
– Igen, egy darabig az volt a helyzet, hogy jöttek a terhesek az ország legkülönbözőbb pontjairól, és nem tudtam őket elhelyezni. Akit lehetett, fölvetettem a kórházba. A Tolna megyei önkormányzat akkori elnökének, Bach Józsefnek köszönhetően lehetőségünk nyílt a terhességüket titkoló anyákat a csecsemőintézet nővéremeletén elhelyezni. Mai szemmel nézve lepukkant, kétágyas szobát kaptunk, de akik bajban voltak, azok borzasztó hálásak voltak, hogy ott lehetnek. Többnyire egyedül laktak ott, de volt, aki hozta magával a nagyobb gyerekét. Ez két évig tudott így működni, majd pályázati pénzből 1997 december elején megvalósítottuk Szekszárdon az első úgynevezett krízisterhesek átmeneti otthonát. Amire nagyon-nagyon büszke voltam.
– Mit érdemes tudni azokról, akik igénybe veszik az önök segítségét?
– A két szélsőséges példa: a legfiatalabb terhesünk 13 éves volt, a legidősebb egy 48 éves tanárnő és a kettő között bármilyen korosztály előfordult. Többségük húsz év körüli, hajadon, akiket vagy a terhesség hírére hagyott ott a párja, illetve a biológiai apa vagy a terhesség hírére rakta ki a család otthonról, a szégyen vagy a már meglévő gyerekek miatt. Van, akiknél bántalmazó kapcsolatból származik a baba. Most is van ilyen esetem – egy nő, akit megerőszakoltak. Ahány eset, annyiféle háttértörténet, és minden esetet próbálunk személyre szabottan kezelni. Az esetek zömében a terhességet eltitkolók a második trimeszter második felében jelentkeznek. Sokkal kevesebb az, aki a 20. hét előtt jelentkezne, és ilyenkor az elmaradt vizsgálatokat igyekszünk megcsináltatni, ami együttműködés nélkül nem megy.
– Mi a helyzet az örökbefogadó szülőkkel?
– Nem véletlenül neveztem el az alapítványt bölcsőnek: a nem várt újszülötteknek szeretnék bölcsőt nyújtani. Nem gondoltam ’94-ben, hogy ez ilyen sok meddő házaspárt is magával ránt. Egy közös vonás van a két csoport között: a krízisterhes nő és a meddő házaspár is segítségre szorul. A meddő pár – ha már nekik nem adatott meg a vér szerinti baba – lehetőleg újszülött gyereket szeretne. Amit meg tudok érteni, annak ellenére, hogy nekünk annak idején semmilyen élőfeltételünk nem volt, sem a gyerek életkorát, sem a nemét, sem a származását illetően. Mi bármilyen korú, nemű, származású gyereknek örültünk volna, ennek ellenére négy és fél évet várakoztunk. Ma már két-három hónap alatt a vezetéknevükre kerül a gyermek, de régebben ez nehezebben ment. Újabban mégis azt tapasztalom, hogy az örökbe fogadni szándékozók egyre türelmetlenebbek, egyre többen szolgáltatásként fogják fel, amit csinálunk. Jó, ha kilenc hónapot ki tudnak várni, csak és kizárólag makk egészséges, hófehér bőrű – ezzel kimondtam, hogy nem roma – gyereket szeretnének. Mégis alig bírják kivárni. Pedig ott van a hat éve életbe lépett kormányrendelet, amit az állam a szülőanyának biztosít, hogy a szüléstől számított hat héten belül indoklás nélkül is visszavonhatja az örökbe adási szándékát, magyarul hat hét után lehet csak az örökbefogadást lezárni.
– Milyen gyakran gondolja meg magát a szülőanya?
– Nem minden segítséget kérő esetében lesz úgy nevezett bölcsős szülés, mert a terhesség 9 hónapig tart, ebből adódóan van, hogy a család összekapja magát. Sokan attól kapják össze magukat, ha megtudják, hogy a lány jelentkezett az alapítványnál. De az is megtörténhet, hogy magához tér a biológiai apa, megbocsát a férj a félrelépő feleségnek. Tehát nem minden jelentkezésből lesz bölcsős szülés és nem minden bölcsős szülésből lesz örökbe adás, mert a szülés alatt, a szülés után, a szülés másnapján vagy a kórházi tartózkodás alatt meggondolja magát az anyák körülbelül egyharmada. Egyetlen olyan eset volt csak, aki a 6. héten gondolta meg magát. Volt olyan, aki a hazafelé tartó buszról fordult vissza. Ahogy távolodott a busz – így fogalmazott – úgy érezte, hogy a teste egy darabja maradt a kórházban és visszafordult. Olyan eset is volt, ahol a hazatérő anyát köszöntve a nagymama szólta el magát és az egyik nagyobb kisfia azt mondta: „inkább soha nem kérünk csokit, de hozd haza a testvérünket.” És ez az egy mondat visszafordította.
De mindig hagyunk gondolkodási időt az anyának, minimum egy-két hetet. A szülés után a baba az újszülött osztályra kerül, ő pedig a nőgyógyászatra. Ahol adott esetben abortuszossal kerül egy szobába. Ha megmondja, hogy ő örökbe adta a gyereket, akkor máris ott van, hogy a szobatársa hogy reagál rá. Ő is sokszor ítélkezik. Ugyanilyen meghatározó lehet, hogy a kórházi személyzet hogy reagál. Nem egy kórházban sikerült elérnem, hogy bánjanak velük emberségesebben, időnként érzékenyítem az egészségügyi személyzetet azzal, hogy elmesélek egy-egy esetet.
Ne ítélkezzenek, ha nem tudják, honnan, milyen háttérből érkezett az anya.
– Mi történik a biológiai anyával és a babával a szülés után?
– Ha kijön a szülőszobáról, ő a nőgyógyászatra kerül, nem a gyermekágyas osztályra, mert nem szoptat. Ha a szülés utáni órákban nem gondolja meg magát, sem addig, míg 48-72 óra után elhagyja kórházat, akkor a baba ott marad a kórházban. Én egy-két nap múlva újra beszélek az anyával, átbeszéljük a dolgokat, és ha változatlan a döntés, akkor kérek a gyámügytől időpontot, értesítünk egy házaspárt és elindítjuk az örökbe adás hivatalos menetét. A határozatig pedig a gyerek a kórházban marad.
– Sokan elvágólagosan foglalnak állást az abortusz kérdésében, de a konkrét segítésnyújtás a bajba jutott nők felé mintha elmaradna. Találkozott ilyesmivel? Hogyan látja ezt a sok feszültséget szító vitát az abortusz kérdésében?
– A kérdés első részére válaszolva: ezeknek a nőknek senki nem segít. A második kérdés azért nehéz, mert rendkívül kevesen vannak azok, akik a 12. hét alatt jelentkeznek. Általában hamarabb nem veszik észre. Van az a mondás, hogy egy nő mindent megtesz azért, hogy legyen gyereke és azért is, hogy ne legyen. Aki eltökélte, hogy nem szeretné megtartani a magzatot, azt nagyon nehéz erről lebeszélni.
Azoktól, akik a 12. hét után jelentkeznek, nagyon sokszor hallom, hogy „ha időben észrevettem volna, akkor elvetettem volna.” Ilyenkor mindig azt mondom, hogy adjon hálát az égnek, hogy nem vette észre. Vagy a fiatal lány szüleinek mondom ezt, akik rábeszélték volna a lányukat az abortuszra. Adjanak hálát, hogy nem az ő felelősségük, lelki terhük lesz ez egy életen át. Mert soha nem lehet tudni, hogy az abortusz után lesz-e még várandós valaha. És bár könnyebbnek tűnik, mert fizikailag hamar túl van rajta, senki nem tudja meg, kész, vége, a következményei beláthatatlanok. Nem egy olyan örökbefogadó szülőről tudok, aki az első gyerekéről mondott le, és soha többé nem esett utána teherbe. És igen, megterhelő a kilenc hónap, lehet, hogy közben a munkáját is elveszíti, de az a tudat megnyugtató lehet számára, hogy megszülte a gyereket, esélyt adva neki egy jó életre, szerető családban, ahol nagyon várják.
– Vannak példaképei, akik önt inspirálják?
– Ez elgondolkodtató. Tulajdonképpen nincs példaképem. Talán a gimnáziumi osztályfőnököm, aki 92 éves koráig tanított. Az ő szívóssága, kitartása minta előttem. Érettségi után ő állt hozzám a legközelebb édesanyám korosztályából. A kisebbik lányom pedig rendkívül magas érzelmi intelligenciával rendelkezik, tőle sokat tanulhatnék, annyira pozitív életszemléletű, minden rosszban meglátja a jót. Őt későn fogadtuk örökbe azért, mert senki nem merte vállalni. Fél évvel később ez már nem lett volna lehetséges, mert akkor maximalizálták az örökbe fogadott gyerek és az örökbe fogadó szülő közti korkülönbséget. Nagyon féltem ezt meglépni. Tartottam attól, hogy föl tudjuk-e nevelni, tudjuk-e majd taníttatni, miután mindketten viszonylag fiatalon elvesztettük a szüleinket. Tele voltam aggodalommal, szorongással, de ma már hálás vagyok a sorsnak, hogy van egy második kislányunk is.
(Kiemelt kép: Unsplash)
