A koronavírus járvány jött és elsöpörte a terveinket, a munkánkat, a viszonylagos biztonságérzetünket. Sokan már most azt keresik, mit tanulhatunk a krízisből, pedig előbb meg kell engednünk magunknak, hogy elgyászoljuk a veszteségeinket.
Akkortájt történt, amikor a járvány begyűrűzött Magyarországra is, mi pedig a férjemmel home office-ba vonultunk, hogy úgy kezdtem érezni magam, mint anyám halála után. Hogy megváltozott a jövő. Addig volt egy körülbelüli elképzelésem a saját jövőmről meg a világ folyásáról, ami minden bizonytalanságával és változó faktorával együtt haladt egy irányba – ahogy 2016 előtt anyuval is sokáig terveztem még a jövőképemben. Aztán anyu meghalt, és nemcsak őt, hanem a vele közös jövőt is el kellett engedni, például hogy ha gyerekem születik, anyu ölbe veszi és dajkálja. És most valami hasonló van: nem tudom, mi lesz az új világrend, az új jövő. Mennyit tartalmaz majd a régiből (feltehetően sokat) és mennyi új eleme lesz (feltehetően sok). Csak azt tudom, hogy ez is egy extra mentális-pszichés teher ebben a mostani helyzetben, az átállás, az elengedés, a sok bizonytalanság mellett.

És nem vagyok egyedül. Emberek tömegei veszítik el egyik napról a másikra a munkájukat és a mindennapok tartást is adó ritmusát. Az emberiség történetében talán soha korábban nem látott módon életkortól, nemtől, gazdasági helyzettől és hatalmi befolyástól függetlenül a bolygó egészén ugyanazt éljük át egyszerre. Hogy a világ (és az életünk) kifordult a négy sarkából, és megingott a viszonylagos biztonságba vetett hitünk. Konkrét veszteségek értek mindenkit már most, és borítékolható, hogy még fognak is, de nem tudjuk, hogy pontosan mik lesznek ezek, ezért felkészülni sem tudunk rájuk. Csak érezzük, hogy közelednek, mint valami rettenetes, mitikus fenevad.
„Az a nyugtalan szorongás, amit érzel, a gyász” – ezzel a címmel futott be nagy karriert a közösségi médiában márciusban a Harvard Business Review interjúja David Kessler gyászszakértővel. A folyamatos bizonytalanság és a lappangó vagy nagyon is kimondott félelem mellett ugyanis erőteljesen meghatározza most a napjainkat a gyász is. Egyénként és kollektíven az egész emberiséget is.

Hiszen mi is a gyász? Az a sok lépcsős lelki folyamat, amelyben a veszteség sokkjától eljutunk addig, hogy fokozatosan alkalmazkodunk a megváltozott körülményekhez. Azaz újrarendeződünk a veszteség fájdalmas kríziséből.

És krízis van, nem is kicsi. A válaszaink pedig vegyesek: a düh, a tagadás, a bagatellizálás éppen úgy tapasztalható, mint a szomorúság, a hullámzó kedélyállapot, az ingerültség vagy a koncentrációs nehézségek. A gyász pedig nemcsak egy számunkra fontos személy halálával léphet be az életünkbe, hanem gyakorlatilag bármilyen mély veszteségünk nyomán átélhetjük. Ráadásul van olyan formája is, ami a veszteséget megelőzően jelentkezik: akkor, amikor tudjuk, hogy ez az esemény elkerülhetetlen. Ezt hívják anticipációs gyásznak.
A mentális, lelki és általuk közvetve a fizikai egészségünk megőrzése érdekében rövid és hosszú távon sem mindegy, hogy képesek vagyunk-e tudatosítani, hogy éppen gyászoljuk a veszteségeinket.
„Mint minden nagy stresszel járó helyzetnél, a gyásznál is fontos, hogy megengedjük magunknak, hogy most nem tökéletes a működésünk. Hogy az érzéseink és a gondolataink teljesen helyénvalóak most, hiszen a gyász ezekkel jár” – mondja Révész Renáta Liliána gyásztanácsadó terapeuta a nőklapja.hu-nak.

A munka, amit nem spórolhatunk ki

Az utóbbi időben többen is felismerték itthon is a gyász relevanciáját a jelen helyzetre, Szűcs Gergely a Metaszkóp vlogon például látványosan és jópofán mutatta be a gyász öt fázisát – ez az a felosztás, amellyel a leggyakrabban találkozunk a neten:

• tagadás
• harag
• alkudozás
• depresszió
• elfogadás

Igaz, Révész Renáta Liliána szerint ennél azért árnyaltabb a dolog. A szakember szerint a hagyományos szakaszelméletek – mint ez a fenti is – már nem igazán korszerűek. A gyász ugyanis egyedi folyamat, ami nem pontosan a leírt szakaszokat követi, hanem személyes élmény, ami sokféle érzelmi és gondolati állapottal, tünettel jár. A szakaszok helyett inkább magára a folyamatra és a tünetekre, és azok enyhítésre érdemes koncentrálni, például a terápiában. A fenti lista népszerűsége viszont fakadhat abból, hogy még ha tökéletlen is, ezekben a stációkban sokan felismerhetnek elemeket, amiket átéltek. 

Révész szerint abban egységesen működünk, hogy a gyászfolyamatot mindig egy sokk indítja be: valamilyen traumatikus esemény, amely válságot okoz az életünkben. A sokkból következhet tagadás, amikor persze nem arról van szó, hogy az illető nem tudja, mi történt, hanem pszichológiai értelemben tagad, hárít. Például, hogy reggel, amikor felébredünk, és eszünkbe jut a veszteségünk, az az első gondolatunk, hogy „nem lehet, hogy ez megtörtént”.
A sokkot követő jellemző és jól meghatározható gyász-stáció szakértőnk szerint az érzelmek lefagyása. Ez akár hetekig eltarthat, gyakran a temetés idején is fennáll. És mivel ilyenkor a gyászoló érzéketlenné válik, később nagy bűntudatot is átélhet amiatt, hogy miközben rettenetes a veszteség, nem voltak érzései.
Amikor ez a fagyott állapot kezd felengedni, elárasztanak az érzelmek. Jelentkezhet bűntudat, harag, fájdalom, szomorúság, és gyakran olyan gondolatok is kínoznak, hogy esetleg tehettünk volna valamit a baj elkerüléséért. Ez az időszak hónapokig is eltarthat, amíg megérkezünk az elfogadásig. Révész szerint azt nem lehet pontosan megmondani, meddig tart a gyász, de mivel ez egy krízis, akkor tekinthetjük lezártnak, amikor együtt tudunk élni a történtekkel – mint lábtörés után, amikor már újra tudunk járni. Nem ugyanolyan a lábunk, mint volt, de működik.
Előfordul, hogy valaki inkább elfojtja a gyászt. Az elfojtás viszont tökéletlen elhárító mechanizmus, és csupán halogatjuk vele a gyász megélését, és később, akár évek múltán ismét szembe kell néznünk vele.
A gyászban ugyanis rengeteg belső feladat vár ránk, hiszen nekünk kell megtalálnunk, hogyan tudjuk feloldani a bűntudatunkat, a haragunkat, a fájdalmunkat, a hiányt.
„A gyászmunka, ahogy Freud nevezte, arról is szól, hogy elkezdjük ››újratanulni magunkat‹‹ ebben az új helyzetben, hogy hogyan tudunk ehhez alkalmazkodni. Hogy a hiányt hogyan tudjuk valahogy átvinni, az elvesztettek emlékét megtartani, beépíteni az életünkbe, és ez komoly munka.”

Én többet eszem, te kevesebbet, ő rosszul alszik = mi mind gyászolunk

Az elmúlt időszakban sokan tapasztalhatták meg a jellegzetes stressz tüneteket: alvászavart, evészavart (az étvágytalanságtól a stresszevésig), a negatív gondolatokat és elkomoruló hangulatot. A karantén az időérzéket is kikezdi, elkezdenek összefolyni a napok.
Ezeket a tüneteket viszont nem csupán a hirtelen megváltozott életkörülményeink váltják ki, hanem a veszteségeink miatti gyász is. És mivel ezt most valamennyien egyszerre éljük át, kollektív gyásznak nevezzük.
Egyéni eltérések természetesen vannak, de a nagy folyamatokban felismerhetjük a gyász jellemzőit. Az embereket sokkolták a hírek, majd a kormányzati lépések még inkább megerősítették, hogy válsághelyzet van és radikálisan változik az élet. Révész tapasztalatai szerint az is árulkodó, hogy bár az iskolákat hivatalosan március 16-a hétfőtől zárták be, sokan már a megelőző két napot is bezártságként és megfosztottságként élték meg. Pedig az hétvége volt, amikor eleve nincs iskola, és még nem léptek életbe a boltokra vonatkozó korlátozások sem. Sokan tagadással reagáltak, nem voltak hajlandóak változtatni a szokásaikon vagy egyenesen bagatellizálták a helyzetet. Megjelent az alkudozás, például hogy mi fér bele az egészségügyi sétába és a harag is. Mostanára előfordul, hogy elfogadjuk az új állapotot, még derűsek is vagyunk, hiszen végül is szép a tavasz, másnap viszont úgy kelünk fel, hogy ez elviselhetetlen. Nemcsak a hangulatunk hullámzik, hanem az erőnk is, ez pedig pont az a tapasztalat, amiről szakértőnknek is beszámolnak a gyászolók.
A bizonytalanság is felemészti az energiát, ráadásul most még nehezebb, mert azt sem tudjuk, meddig tart. És ahogy az egyéni gyászban, most tömegek kérdezik ugyanazt maguktól: hogy bírom én ezt ki? Mihez fogok kezdeni ezután? Hogyan fogok alkalmazkodni?

Kicsit korai még azon gondolkodni, mekkorát fejlődhetünk most

Miközben az emberek zöme éppen működni próbál és igyekszik egyben tartani az életét a stresszes körülmények ellenére, megjelentek azok a hangok is, amelyek az otthon töltött idő minél hangulatosabb kihasználására biztatnak (10 dolog, amire soha nem volt időd, de majd a karanténban – ismerős?). Vagy éppen azt próbálják már most elmagyarázni nekünk, mi mindent tanulhatunk ebből a kritikus időszakból.
Az biztos, hogy a világjárvány mindenkinek, aki túléli, elemi nyomot hagy az életében: megszületnek majd a saját és közösségi narratíváink is az eseményekről. De a szakértőnk szerint kicsit korai még arról gondolkodni, hogyan fogunk ebből profitálni, vagy milyen személyes, lelki-pszichés fejlődést hozhat ez a számunkra. A veszteségfeldolgozó lelki folyamatainknak ugyanis megvan a maguk rendje és üteme, nem lehet őket büntetlenül felgyorsítani vagy rögtön a végére ugrani.

A világjárvány ráadásul azzal szembesít bennünket, amit ebben a fiatalságot és egészséget hajszoló korban megpróbálunk teljesen kizárni a tudatunkból.
„A halál a mindennapokban tabu. Még említeni sem akarjuk. Közben pedig itt a lappangó félelem, hiszen senki sem attól tart, hogy náthás lesz vagy lázas, hanem a rettenetesnek hangzó fulladástól és a haláltól” – mondja Révész.
Természetesen nem az a probléma, ha igyekszünk összeszedettebben, optimistábban hozzáállni a nehézségekhez. Inkább az, ha ezt saját magunk megerőszakolása árán tesszük.
Révész azt szokta hangsúlyozni, hogy az éppen elég, ha egy krízist átvészelünk: „Nem minden válsághelyzetből kerülünk ki úgy, hogy sok spirituális élményünk lett, és megváltozott az élethez való viszonyunk.” Biztosan lesz, aki rájön például arra, hogy sokkal kevesebbet is lehet költeni, és lesznek közös tapasztalataink is arról, hogy képesek vagyunk összefogni, ha kell. De ezeket a tanulságokat majd csak az újrarendeződés után tudjuk valójában levonni.
„Most várakozzunk, éljünk túl. Próbáljunk meg tényleg a mának élni, mert ha folyton előretekintünk, attól szorongani kezdünk, ha pedig a múltba révedünk, az depresszívvé tesz. A krízisben nem nagyon tudunk mást csinálni, mint rövid távú terveket szőni, mondjuk maximum jövő hétig, hiszen olyan gyorsan változik minden. Ha véget ér ez a helyzet, elkezdhetünk újra hosszabb távon tervezni. De most, a krízis közepén, próbáljunk meg a jelenben maradni, mert az segít igazán.”