„Olyan sok titok van” – mondja az egyik szereplő a Hulu legújabb sorozatában, a Celeste Ng regényéből készült Little Fires Everywhere-ben (Kis tüzek mindenütt). A rengeteg, életeket megkeserítő titkokon kívül kétszínűség, árulás, rosszindulat, nyomozás és legfőképpen zavarba ejtő és zavarba ejtően félresiklott anyai ösztönök és szándékok a főszereplői ennek a néha vicces, legtöbbször azonban megható, felkavaró sorozatnak, amelyben az anyaságról alkotott fogalmaink kerülnek a boncasztalra. És persze az általában igen komplikált anya-lánya kapcsolatok.
Arcpirító kérdések
A sorozat 1997-ben játszódik, helyszíne Shaker Heights, Cleveland gazdag kertvárosi része, amely az Egyesült Államok egyik első tervezett települése. Ahol büntetés jár, ha az előkertben a fű magassága meghaladja az 5 centimétert. (Egyébként ez tényleg így van, fent van az interneten a Shaker Heights-i szabálykódex!) Ahol tiptop házak sorakoznak, ahol mindenki ismeri egymást, ahol az újságkihordó boldogan hajítja a napilapot az integető háziak felé – az amerikai álom helyszíne, ahol a lakók éjszakára is nyitva merik hagyni a bejárati ajtót.
Itt él az egyik főszereplő, Elena Richardson és családja: a tökéletes család. Négy gyerek, jól menő ügyvéd apa és a nagybetűs anyuka. Ebbe az idillbe érkezik Mia, a színesbőrű, művész anyuka tinilányával. (A tévésorozatban a bőrszín is fontos kérdéssé válik, szemben a regénnyel, ahol kizárólag az anyaság volt fókuszban.) A két főszereplőt, akik között az anyák közötti végső csata zajlik, Reese Witherspoon és Kerry Washington alakítja.
A saját személyiségét anyaságában feloldó, tökéletes kertvárosi, felsőközéposztálybeli életet élő, minden saját áldozatát gyerekeiben megváltani akaró anya és a kívülről cool, szabadon élő művész anya, aki lazaságával korai felnőttségbe kényszeríti lányát, sorsszerűen feszülnek egymásnak.
E két anya-archetípus sorsát megismerve kell szembesülünk olyan kényelmetlen kérdésekkel, amiket magunktól talán fel sem mernénk tenni.
Például, hogy képesek vagyunk-e őszintén szeretni a gyerekünket, ha az nagyon más, mint mi magunk, illetve hogy egyáltalán kötelesek vagyunk-e feláldozni magunkat a gyermekeinkért, többé válunk-e azáltal a jó anya mércéjén.
A kertvárosi mennyországból a lelkiismeret poklába
Sablonosan indul tehát a sztori (a tökéletes kertvárosi család vs. bohém csonka család), ami viszont a folyamatosan növekvő feszültségtől, az egyre több napvilágot látott titoktól, az egyre nagyobb fordulatszámon pörgő érzelmektől izgalmasabbá válik, mint a legtöbb akciófilm. De nem az izgalmak adják az erejét a sorozatnak, hanem az, hogy sorra, magabiztosan kérdőjelezi meg az anyaságról alkotott hiedelmeinket.
A Kis tüzek mindenütt könnyen fogyasztható, sőt egyben ledarálható sorozat a javából, mégis mélyre nyúl, felkavar, olyan élményt ad, amiről utána beszélni akarsz. (Ezért nem árt, ha összeegyezteted a barátnőiddel a kezdést, hogy legyen kinek háborogni.) A regényhez képest sok mindenen változtatott a filmes csapat, amelynek egyébként a könyv írója, Celeste Ng is szerves része volt, hiszen ő volt a fő forgatókönyvíró is. Ritkán történik olyan, hogy egy sorozat több síkot tudni belevinni egy sztoriba, mint az eredeti mű, jelen esetben ez történt.
A könyvben ugyanis Elena egyértelműen fehér nő volt, Bebe Chow ázsiai, viszont Miáról nem lehetett a szöveg alapján meghatározni a bőrszínét. Celeste Ng szerint ennek egyszerű oka van. – Eredetileg Miát és Pearlt színesbőrűnek szerettem volna – nyilatkozta a The Atlantic újságírójának. – Azért gondolkodtam ebben, mert tudtam, hogy rassz- és osztálykérdésekről akarok beszélni, és ezek a kategóriák szorosan összefonódnak az amerikai kultúrában. De nem éreztem, hogy én volnék a megfelelő ember arra, hogy egy fekete nő élményeit papírra vesse. – És itt lép képbe a filmezés csodája, hiszen a stábbal együtt megléphette azt, amit egyedül, papíron nem tudott, így a sorozat jobban fókuszálhat a bőrszín kérdéséből adódó konfliktusokra.
Ettől árnyaltabbak lesznek a viszonyok, sokkal feszültebbnek és terheltebbnek érezzük a Mia és Elena közötti kapcsolatot. Különösen Shaker Heightsben, ahol a lakosok, élükön Elenával, büszkék arra, hogy ez az egyik első olyan település, amelyet irányítottan terveztek úgy, hogy a különböző bőrszínű emberek együtt éljenek benne. (Egy a sorozatbeli nüanszok közül az a jelenet, amikor Mia a walkmanjén egy olyan felvételt hallgat, amelyen a városrészről beszélve a narrátor különösen fontosnak tartja megemlíteni, hogy a fehér lakosok még pénzt is kaptak azért, hogy együtt éljenek a feketékkel.)
Anyák harca – de kit hívunk anyának?
Az alaphelyzet, a két eltérő társadalmi háttérrel és bőrszínnel rendelkező anya lassú, de biztos egymásnak feszülése csak az origó. További, mondhatni elcseszett anyaszerepek, tragédiák és élethelyzetek által szép lassan egészen széles spektrumát kapjuk meg annak, amit anyaságnak hívunk.
Hiszen mi tesz anyává valakit? A gének? A 9 hónap terhesség, a szeretet, a nevelés, a gondoskodás? Mindez értelemszerűen hozza magával azt a kérdést is, hogy mégis ki a jó anya?
Elég hozzá az, ha valaki mindent feláldoz és a teljes önkizsákmányolás által egyfajta szent szerepében tetszeleg? Vagy az a jó anya, aki szabad szellem és hagyja, hogy gyereke megvívja a saját csatáit, ezzel a választásával indokolatlan sérüléseknek téve ki őt? (A gyerekek idő előtti felnőttesítésének káros hatásairól ebben a cikkünkben írunk részletesen.)
Az önfeláldozás feljogosít arra, hogy úgy érezd, mindent megtettél?
Mikor válik a szeretet megszállottsággá, a biztonságos otthon börtönné? Elena és Mia karaktere, noha mindketten feláldozzák magukat a gyerekeikért, egy skála két végpontján állnak. A valódi életben nem minden fekete és fehér, hiszen e két pont között nagyon sok igazság és tapasztalat van, a többség folyamatosan egyensúlyozik, hogy a lehető legjobbat hozza ki az életből gyermeke számára.
A sorozat a gyerektelen nézőt sem hagyja békén, hiszen kíméletlenül arra kényszerít, hogy elgondolkodj például olyanokon, hogy az anyádtól kapott minta mennyire befolyásolja azt, hogy milyen ember lettél, illetve hogy mit akarsz majd átadni a gyerekednek. (Ez utóbbi témának egyébként egy egész podcastot szentelünk a Nők Lapján, Anyámtól örököltem címmel.)
A gyerek vs. a felnőtt igazsága
Celeste Ng (Fotó: Erik Voake/Getty Images for Hulu/AFP)
Felnőttként gondolunk ezekre a kérdésekre, pedig gyerekként találkozunk először a problémával – hiszen előbb van anyánk, mint hogy mi magunk is azzá válnánk. A sorozat nem tartja titokban, hogy a lányok (Mia lánya, Pearl, és Elena lányai, Lexie és Izzy) hogyan éreznek anyjaik iránt, illetve mi vezet odáig, hogy úgy érzik, a másik nő jobb anyjuk lenne, mint a sajátjuk. Elvégre tinédzserként ez a kérdés: hogy lehetnek ezek az emberek, akik a szüleim, ennyire mások, mint én? A másik problémakör, ami a sorozat központjába kerül, tehát az anya-lánya ellentét. A sorozatbeli anyák és lányaik közötti sokirányú ütközés nemcsak a nemi és bőrszín által meghatározott identitás természetével kapcsolatos, sokszor igen rossz hangulatú vitákba torkollik, de féltékenységet ébreszt, és odáig vezet, hogy Elena és Mia is megéli, hogy lányaik gyakorlatilag megtagadják őket.
Az írónő mintha azt sugallná: az anyák és lányaik közötti kapcsolat legtöbbször a meg nem élt vágyakból, a másikkal szembeni elégedetlenségből és úgy általában egymás megértésének képtelenségéből adódik össze.
Egyetlen dolog van, amiben a két anya egyetért, mégpedig az, hogy az anyáknak épp annyira szüksége van a gyerekeire, mint azoknak rájuk – már ha nem jobban. Hogy a sorozatbeli anyák képesek-e ezt a viszonyt a helyén kezelni és nem a megszállottságig vinni, az ezek után nem kérdés – ha nem így lenne, nem volna olyan izgalmas a sorozat, nem lobbannának fel kis tüzek mindenütt (képletesen és szó szerint), amik aztán porig égetnek nemcsak házakat, de gondosan felépített, sötét titkokkal súlyosbított életeket is.
