Aki valaha is fölkereste Györgyi asszonyt, és elmondta neki milyen párra vágyik, az egész biztosan nem feledi. 94 évesen is derűs és légies jelenség, akinek pillanatok alatt megnyíltak a magányos lelkek. Még ma is ugyanolyan lelkesedéssel mesél arról, hogyan segítette a párok egymásra találását. Mindent tud a szerelemről, a kiegyensúlyozott házasságról, és ő volt a legboldogabb, ha gyermek született kemény munkájának eredményéül.
„Mézédes ákácra méhecske száll, nékem is kell férjecske már. Nem kell, hogy túl szép, hogy túl jó legyen, csak férjecske kell nekem” – dúdolom a Hegedűs a háztetőn sorait, és közben Tevje lányaira gondolok, akik izgatottan remélik, hogy Yente házasságközvetítő segít megtalálni életük szerelmét. A zsidó világ hagyománya szerint kizárólag a sadchenen – mely a házasság-közvetítőnő héber megfelelője – keresztül vezetett az út a házasság felé. A sadchen a közösség kiemelt és megbecsült tagja volt, bíztak ősi tudásában. Körültekintően végezte tiszteletteljes hivatását, jó munka- és emberi kapcsolatra törekedett.

Csak diszkréten

Nem is olyan régen, a 2000-es évek elején a társkeresők Tevje lányaihoz hasonlóan nagy lázzal keresték fel Györgyi asszonyt. Tudni szerették volna, ki az ő kedvesük, akinek a neve és elérhetősége ott lapult a sadchen kartonjában. Györgyi asszony pedig megfontoltan és mélyen hallgatott, figyelt és beszéltetett.

„Tudnom kellett, hogy mennyire megbízható a másik, mennyire komolyak a szándékai? Komolytalan megkeresésekkel nem foglalkoztam, és ebből nem is engedtem soha. Látni kell az akaratot!”

„Sokszor elmondtam: ugye tudod, hogy ez csak kettőnkre tartozik? Az is fontos volt nekem, hogy a másik érezze, én érte vagyok, segíteni akarok. Ha belegondolsz, ez a kapcsolat tulajdonképpen kétirányú, de valójában három embert szolgál. Titkosan, óvatosan, szigorúan bizalmasan kezeltem azokat a dolgokat, amelyeket rám bíztak. Szerződést kötöttem a jelentkezőkkel, kereteket szabtunk, mit várunk egymástól. Bíztam az emberekben. Igazából nem is dolgoztam, mert nem helyes így beszélni róla. Ez volt a hivatásom, az örömforrásom. Sok apró-apró öröm…”
A gondolatot, hogy házasságközvetítő legyen, valójában gyermekeinek köszönheti, ők biztatták, bátran kezdje el. Minden adott hozzá: jó emberismerettel rendelkezik, imád társasági életet élni és nyugdíjas kora után is fűti a tettvágy.
„Férjem halála nagy veszteség volt számomra – meséli. – Egy életre szóló, szép és jó házasságom volt, és úgy látszik, hogy jó kezekbe kerültem. Ahogy megismerkedtünk, rögtön egyértelművé vált, hogy együvé tartozunk. Nem is akartam újra férjhez menni. De özvegyen és nyugdíjazásom után is szerettem emberek között lenni, törekedtem segíteni másoknak. Hihetetlen boldogságot jelent a mai napig másoknak örömet szerezni. Amikor a lányom és fiam előállt az ötlettel, hogy legyek házasságközvetítő, végeredményben arra gondoltam, hogy miért ne?”

Györgyi asszony és cikkünk szerzője, Tóth Bea (Fotó: Tóth András)

Önismeret nélkül nincs egymásra találás

Hamarosan fogalommá vált Györgyi asszony neve, egymásnak adták az üzenetet: „Én tudok valakit. Hidd el, majd ő segít neked!” A telefon pedig már csörgött is, a kedves női hang megszólalt: „Györgyi asszony telefonja, miben segíthetek?” Már a telefonos beszélgetés is egyfajta szűrő volt, felmérte a telefonáló szóhasználatát, hanghordozását, mennyire reális és irreális elvárásokkal vág neki a társkeresésnek.

Sokan álmodoznak okos, kedves, humoros férjről, aki mellesleg legyen ezermester, tudjon több nyelven beszélni, amit végtelenségig lehet folytatni. Mindez a másik oldalról is elmondható: legyen a felesége karcsú, szőke, maximum 40 éves nő, szigorúan gyerek nélkül, ki szívesen járna előadásokra, túrára hétvégente, és jó, ha a konyhában is megállja a helyét. Györgyi asszony a társkeresés nehézségét pont ebben látja, és abban, hogy az egyedülállók kellő önismeret híján szeretnének azonnal párt – jól tudta, hogy nagy változásokat nem lehet elérni, sem csodát tenni. Habár sikertelen találkozásokra is volt példa, ő a boldog egymásra találásokban találta meg a „fogódzót, és a kapaszkodót”, talán ő maga jobban is reménykedett a kölcsönös szimpátiában, mint maguk a társkeresők.
„Na, most ez sikerülni fog. Na, ez bejön. Aztán vagy bejött, vagy nem – mondja. – Megbíztak bennem, jó érzés volt, hogy számítottak rám, ez vitte előre az egész munkámat. Esküvőkre is meghívtak, elvégre az én munkámnak is valahol köze volt a dologhoz, nem kis részem volt benne.” És Györgyi asszony-gyerek született-e? „Hát hogyne! Az én művemből? – válaszolja. – Pszichológusként is működtem, nagy titkokat árultak el nekem az emberek. Ezt a terhet meg kellett szokni, sokszor haza is vittem a munkám, mások gondjait. De mindig bízni kell és megtalálni az apró örömöket.”
Szerinte a házasságközvetítő szakmát, mint bármi mást, ezt is meg lehet tanulni, de a kulcs a jó emberismeret. A vallásnak nem volt kizáró jellege, keresztények is adták egymásnak a kilincset és Györgyi asszony telefonszámát. Jóval több nő jelentkezett klientúrájában, ezért különösen örült a férfiak segítségkérésének. Ünnepekkor pedig a telefon is többet csörgött, amikor a magány egyre inkább felerősödött az egyedülállókban.

Gyarapszik a fényképek száma

Bármilyen hihetetlen, Györgyi asszony nyugdíjazása előtt civil szakmát űzött, személyzeti és oktatási vezető volt a Volánnál. Szerényen megjegyzi, nem ő volt a világ legjobb személyzetise, de aligha hiszem el, hogy egy ilyen közvetlen hölgy ne lett volna kiváló abban a munkában is. Gyermekkorában a Bethlen Gábor téri általános iskolába járt, már akkor kitűnt talpraesettsége és tehetsége.
„Leérettségiztem, férjhez mentem, de hidd el, az még nem az élet! Csak egy csipetnyi része a létünknek. Az emberek szeretete számított nekem már akkor is, amikor személyzetis voltam és kezdtem megérteni, hogy az egymáshoz való tartozás mit jelent. Nem fogsz fázni anyukám?” – kérdezi komoly arccal. Viccesen hangzik ez Györgyi asszony szájából, aki ugyan 94 évesen már meleg vízben úszik heti rendszerességgel a Szent Lukács Gyógyfürdőben, de pár évvel ezelőtt ez elképzelhetetlen lett volna. Még unokái sem tartottak vele, amikor a 19 fokos vízben merítkezett meg. Róluk és a dédunokákról fényképek garmadája díszíti Györgyi asszony lakását. Hamarosan a harmadik dédunoka fog bekerülni a családi montázsba, de bőven akad még hely új fényképeknek azokon a könyvespolcokon.
Majd Györgyi asszony hirtelen felpattan, és leveszi saját könyvét, az Óhajok hídját. Gyermekei bátorítására szánta rá magát, hogy házasságközvetítői tapasztalatait papírra vesse. Előszavában kedves barátjának, Moldova Györgynek Rotschild Klára megfontoltsága, kényes ízlése és biztos mesterségbeli tudása jut eszébe, ha a mi házasságközvetítőnkre gondol. Nem véletlenül.

Györgyi asszony nemcsak a hivatásának élt, de mindig ügyelt megjelenésére is, és arra a bizonyos piros rúzsra, ami állítása szerint öltöztet.

Sorsok és történetek

Könyvét átveszem, együtt nézegetjük Tompa Bora illusztrációit, olvasgatjuk a történeteket. Jókat derülünk.
„Haha, ez milyen aranyos! Bizony volt olyan anya, aki 35 éves fia kezét megfogta és elhozta hozzám. Jöttek a világ minden tájáról: az Egyesült Államokból, Kanadából, Svédországból és Izraelből is. Nézd csak, még muzulmán vallású férfi is keresett nálam második feleséget. Az életkor viszont soha nem számított, hetven éven felüliek is egymásra találtak. Láttam szomorú, érdekes, kedves és elgondolkodtató történetet. Meddig is voltam házasságközvetítő? Nem elég pontos, ha azt mondom, hogy sokáig? De ne csapjuk be önmagunkat, egész pontosan 22 évig űztem a hivatásomat.”
Györgyi asszony elfáradt, de egy kérdés nem hagy nyugodni. Mi a boldog házasság titka? „Nagyon sok mindenen múlik. Az alkalmazkodókészség csak egy mozzanat, az együttlétnek egy parányi, de nagyon fontos része. Formaiságokat tudok mondani: a szeretet, a másik megbecsülése, tisztelete, a ragaszkodás. Jöhetnek jó és rossz dolgok, annak kell örülni, ha több a jó – majd hozzáteszi: – Hát anyukám, az életbe sok minden belefér.”

(Kiemelt kép: Barbra Streisand a Hello, Dolly! című filmben, Getty Images)