„Húsz gyerekig meg sem állnak, a férfiak leszegett fejjel közlekednek az utcákon, ünnepekkor szőrkucsmában, mintás kaftánban parádéznak. Ugyanakkor ezek a mi jó haszidjaink lenyomatok, ősleletek. Egy másik, rég elfeledett kor utolsó túlélői – mint az amerikai amishok vagy az Amazonas esőerdeinek népei. Létezésükkel bepillantást engednek egy évszázadokkal ezelőtti világba, amikor a rabbik csodákat tettek és mindenhatók voltak” – írja Kristóf Juli az #Izrael70magyar című kötetben az Izraelben élő és ott várost alapító északkelet-magyarországi orthodox zsidókról Ezek a mi haszidjaink című írásában. Hozzájuk hasonló a Netflix Unorthodox (A másik út) című sorozatában szereplő szatmári haszid közösség is, akik az orthodoxián belül is a legszigorúbb irányzatot képviselik. Történetük azonban már a holokauszt előtt is tele volt feszültségekkel, meglepő fordulatokkal és – ha kicsit jobban megismerjük őket –, feltűnhet néhány problematikus megközelítés a sorozatban.

Szatmári haszidok imalepelben Brooklynban (Fotó: Wikipédia)

Időn és történelmen túl

A legtöbb haszid közösséghez hasonlóan a sorozatban szereplő williamsburgi szatmáriak számára is esetleges a helyszín és igazából nincs is túl nagy jelentősége – tudom meg Cseh Viktortól, aki a magyarországi vidéki zsidóság kutatója és maga is az orthodox irányzathoz kötődik. „Ha a rebe azt mondaná, hogy az egész csapat holnap költözik Sátoraljaújhelyre, akkor oda költöznének és nagy valószínűséggel az életvitelükön és életmódjukon sokat ez nem változtatna. A közösséget a Tóra, a Sulhán Árukh, vagyis a zsidó törvénykönyv és a hagyományok határozzák meg, ezért bizonyos értelemben a történelem felett álló közösségről van szó, mert a modern világ, a politika és az aktualitások alig hatnak rájuk. A mindennapokat meghatározó rituálékat bár szépen bemutatja a sorozat, magyarázatot nem ad arra, hogy mi miért van úgy, ahogyan látjuk.”

Pedig ezek a közösségek a vallási szokásaikon keresztül érthetők meg, és ha ehhez nem kapunk magyarázatot, az egész szatmári haszid háttér csupán kellék lesz egy univerzális történethez.

Nyilván érdekes kellék, mivel annyira zárt közösségről van szó, hogy csak úgy az utcáról nem tudnánk besétálni hozzájuk, ezért legalább annyira egzotikusak, furcsák és érdekesek, mint az Amazonas esőerdeinek népei. A sorozat alapját adó önéletrajzi regényben (Deborah Feldmann: Unorthodox című könyvében) ez a háttér egyébként szépen kibomlik: a főhős belső monológjai reflektálnak a külső történésekre és a közösség hétköznapjait alapjaiban meghatározó szabályokra, így az olvasónak nincs ezzel kapcsolatos hiányérzete, mint a sorozat láttán a nézőnek lehet.
Cseh Viktor azt is kiemeli, hogy ezekben a haszid közösségekben nem értelmezhető az egyén, az én, így tulajdonképpen a női vagy emberi jogok sem. Ami egyfelől azért van, mert tagjai világi oktatásban nem részesülnek, nem használhatnak okostelefont vagy internetet és nem nézhetnek TV-t. „Annyira el vannak vágva a külvilágtól, amennyire az lehetséges. Nem véletlen, hogy New Yorkban ilyen sok ortodox zsidó áldozata van a koronavírusnak. Az elszigetelésnek köszönhetően sokáig nem volt megfelelő tájékoztatás, ezen felül minden azon múlik, hogy mit mond a rebe. A haszid világ vezetői eleinte nem vettek tudomást a veszélyről és továbbra is napi háromszori imára jártak össze százak és ezrek a zsinagógákba. Aaron Teitelbaum, a szatmári „grand rabbi” maga is fertőzött. Amikor a rebe azt mondta, hogy hordani kell a maszkot és a zsinagógákat, jesivákat (Talmudi főiskola – a szerk.) be kell zárni, csak akkor kezdődött meg a védekezés.”

Szabályok és kivételek

A williamsburgi szatmári közösséget Teitelbaum Joel szatmárnémeti rebe alapította, miután a magyarországi holokauszt fenyegetése elől a kolozsvári gettóból a Kasztner Ödön által szervezett, máig vitatott mentőakciónak köszönhetően, rövidebb palesztinai tartózkodás után New Yorkba menekült.

A szatmári haszid közösség lélekszáma mára 70–80 ezresre tehető. Megélhetésüket az olyan legalapvetőbb foglalkozások teszik ki, amelyek a közösség fenntartása szempontjából elengedhetetlenek. Pék, vízvezeték-szerelő, fuvaros – ezek és ehhez hasonlók az alaptevékenységeik, de működik orthodox zsidó kórház, idősek otthona, számos óvoda, iskola és jesiva New Yorkban. A szatmári háztartás meglehetően elidegenítő, ez a sorozatban is látszik, mindent alárendelnek a vallási előírásoknak. A berendezést a funkcionalitás határozza meg, a díszítés és az erre való vágy csak vallási tárgyakkal kapcsolatban fogalmazódik meg. Jellemzően nem módosak, ezért az, hogy lakást birtokoljanak, amit aztán ki is adnak – ahogyan a sorozatban megjelennek, mint egy letűnt kor sanyargató, fenyegető házmesterei –, Cseh Viktor szerint atipikus eset, persze, lehet, hogy abban a családban ez pont így történt, de nem jellemző.
Azt, hogy nem tartoznak a legmódosabbak közé, a szintén szatmári haszidok által alapított Palm Tree nevű városkáról készült kutatásból is kiderül. Az ott élők eszerint az USA legszegényebbjei közé tartoznak, és a fiatalok is csak „little english”-t beszélnek, mindennapi nyelvük a jiddis, a férfiak pedig héberül tanulják a Tórát és a Talmudot, de a magyarázat nyelve a tanházakban is a jiddis. A nők és azon férfiak számára, akik gyengébb képességűek, az imakönyveket is lefordítják jiddisre. Tehát egy New York-i szatmári nő jó eséllyel a jiddisen kívül csak konyhanyelvi angolt beszél.

Egy Shapiro, aki beszélhetett a zsinagógában

Teitelbaum Joel (Fotó: Wikipédia)

Teitelbaum Joel messze földön híres rabbi volt, akit egyfelől rigorózusabb szabályairól ismertek. Sokszor felszólalt például a nők illetlen öltözködése ellen és „ellenezte, ha a házas nők fejbekötésre parókát használtak, de még azt is, ha a hálószobában az ágyakat nem a fal mellé, hanem a szoba közepén összetolva tartották a házaspárok, tiltotta a moziba, illetve a színházba járást. Utóbbi kapcsán 1939-ben érdekes törvényszéki ítélet is született, amely a rebét pénzbüntetésre (2000 lej) kötelezte még Szatmárnémetiben, mert a Habima nevű zsidó színtársulat ellen emelt szót” – olvasható megkérdezett szakértőnk a magyarországi vidéki zsidók történetéről szóló kötetében. Másfelől ugyanennyire ismerték őt karizmájáról is, és arról, hogy nem kevéssé karizmatikus felesége volt.

Az ara, rebecen Álte Feige (lánykori nevén Shapiro – ez Esty asszonyneve is a sorozatban) szava Teitelbaum Joel betegsége idején, majd 1979-ben bekövetkezett halála után is a legtöbbek szemében tekintélyesebb volt, mint a Teitelbaum-dinasztia soron következő örökösei, Joel unokaöccsei szavai.

„A haszidok egy csoportja tehát Álte Feige körül kezdett szerveződni. Még olyan is előfordult, hogy a zsinagógában – ráadásul a férfirészlegen – beszédet tartott. Mivel nő nem lehet haszid vezető, s ezt a rebecen maga is jól tudta, úgy vélte, hogy a szatmári közösséget a hozzá hű maradt dájánokon (bírákon – a szerk.) keresztül vezeti majd. A rebecen Álte Feige köré tömörülőket Joel fiaiként (Bnei Yoel) vagy a rebecen haszidjaiként emlegették; a rebecent – kivált a haszid világban – a legjelentősebb női vezetők között tartják számon” – írja Cseh Viktor a vidéki zsidók történetével foglalkozó kötetében. Mindez azért is különösen érdekes, mert Álte Feige ezek szerint nem pusztán nő volt, de gyermektelen nő, akik a haszid hierarchiában alig foglalnak el magasabb pozíciót, mint a gyerekek.

Nők és gyerekek szerepe a szatmári közösségben

A tekintélyelvűség és az individualizmus hiánya megint csak nem értelmezhető a mi mai fogalmaink mentén: a szatmári közösségben, ahogy az orthodox közösségekben általában csak a közösség számít és az azt életben tartó egyének csak a közös működés és fennmaradás szempontjából értelmezhetők.

Mint minden közösségben, itt is jelen van az erőszak, a dráma, de a szeretet és a kölcsönös tisztelet is. Cseh Viktor arra is felhívja a figyelmet, hogy a vallásos zsidó világban a nők, ha más szerepek mentén is, de alapvetően legalább annyira megbecsültek, mint a férfiak, hiszen az otthoni életet, a gyerekek megfelelő vallási nevelését, a kóser háztartás vezetését, az idősek látogatását, ami a közösség szempontjából kiemelt jelentőséggel bír, mind ők látják el, és ezekben a kérdésekben az ő szavuk szent. „Ha a nő nem adja meg a biztos hátteret, hogy kóser háztartást vezet és a gyerekeket a hagyományok szellemében neveli, akkor az egész nem tud működni. A nők emiatt mentesülnek – kettő kivételével – az időhöz kötött parancsolatok alól, hiszen nem várható el, hogy az otthoni feladatok mellett a zsinagógában is ott legyenek. A nők akkor imádkoznak, amikor idejük engedi. A férfiak számára viszont nincs ilyen mentesség: kötelező a napi háromszori ima, a zsinagóga látogatása. (…) Tulajdonképpen a házasélet irányítása is a nő kezében van, hiszen az együttlét kizárólag a nő beleegyezésével történhet” – hangsúlyozza Cseh, bár az igaz, hogy a gyermek születésének elmaradása legtöbbször válóok, tehát nagy a nyomás ilyen szempontból a nőkön. És, hogy mi lesz azzal, akinek nem születhet gyereke? Megtalálhatja a közösségben a funkcióját ő is, dolgozhat az idősek gondozásában, gyerekek oktatásában, de az is igaz, hogy a gyerekek, gyerektelen házasok és gyerekes házasok a hierarchiájában valahol a gyerekek és a gyerektelen házasok között fog elhelyezkedni, tehát sok szava nem lesz a közösség és a tágabb család életében.

Újrateremteni a hatmilliót – különös narratíva

Arra, hogy miért születik ennyi gyerek – ahogyan a zárkózottságra és túlzott szabálykövetésre is – az egyetlen sorozatbeli magyarázat (és ez a könyvben is egyértelműen megjelenik) tulajdonképpen a holokauszttrauma, ami többször előkerül, például akkor, amikor arról van szó, hogy miért „kell” ennyi gyereket szülniük. „Hogy újrateremtsük a hatmilliót” – hangzik a főszereplő Esty válasza. Cseh Viktor szerint ez a narratíva azért különös, mert „a holokauszt a haszid közösségben, pláne a fiatalabb generációkéban nem különösebben az identitás része. A legelterjedtebb orthodox narratíva a soával kapcsolatban az, hogy az a Örökkévaló büntetése volt, mert sok zsidó nem tartotta a vallást és asszimilálódott.

Nem a holokauszt miatt születik annyi gyerek, hanem a tórai parancsolat – szaporodjatok és sokasodjatok – miatt. Amíg valakinek nincs gyereke, szinte nincs hangja a közösségen belül.”

Esther Farbstein, ismert és ünnepelt izraeli orthodox-haszid kutatónő szerint pedig arról van szó, hogy „a haszid közösségnek nincs szüksége a soára azért, hogy megértse az identitását. A holokauszt a zsidó identitásnak az egyik része. Sajnos, általánosságban elmondható, hogy a zsidó társadalom elvesztette az identitását és ezért szüksége van erre a narratívára. Azt hiszem, hogy a holokauszt túl nagy részét teszi ki ennek az identitásnak. Ez nagyon problematikus és fájdalmas véleményem szerint. Nem sikerült még kiépítenünk egy elég erős modern zsidó identitást, aminek nem a soá áll a középpontjában” – mondta a kutatónő a New York-i zsidó múzeum megnyitása apropóján.

Amit még el kellene mesélni

A sorozat szatmári haszidokat bemutató részét mások is egyoldalúnak találták. Izzy Posen, aki maga is ultraorthodox közösségben nőtt fel és a sorozat főszereplőjéhez hasonlóan elhagyta azt, így fogalmazza meg kifogásait: „Én lennék az utolsó, aki mentségeket akarna keresni arra, ha egy közösség megszegi a törvényt, vagy ha kirekeszt olyanokat, akik más utakon járnak. Én magam is sokat szenvedtem, és szenvedek most is, amiért a közösségem elfordult tőlem azért, mert kérdéseket tettem fel és kerestem a saját utam.

Ám minden tökéletlensége ellenére ez egy nagyon is humánus közösség. Egy olyan világ, amely bizonyos szempontból nagyon más értékek szerint működik, de ugyanolyan humánus, mint más emberi közösségek. Ennek a humánumnak a bemutatása hiányzott számomra az Unorthodox című sorozatból.

Egy közösség egydimenziós karikatúráját látjuk itt, amely teljességgel rideg, aszkétikus és spártai, holott nem ez a mindennapi valósága a haszid zsidóknak. Ez annak a valósága, aki ki akart lépni ebből a világból. De az igazi Szatmár nagyon másképp néz ki belülről. Ennek valódi történetét még el kell majd valakinek mesélnie.”