„Maradj otthon három évig, mert az a legjobb a gyereknek” – halljuk itthon, miközben máshol az is kész csoda, ha egy hónapra elengednek egy nőt a munkahelyéről szülés után. Anyaság a világ körül című cikksorozatunkban annak járunk utána, milyen előnyökkel és hátrányokkal találkoznak a különböző országokban élő, különböző foglalkozást űző, különböző korú anyák. Az első részben Sarah Blackwood kanadai rockzenész, Csillik Márta párizsi virágkötő és exmodell, valamint Zuggo Mariann Amerikában élő orvos mesélnek.
Sarah Blackwood: „A frontember nem megy szülési szabadságra”
(Fotó: Sarah Blackwood)
Sarah Blackwood (40) kanadai zenész-énekes-dalszerző, a Walk Off The Earth zenekar vezető énekese. A formáció 2012-ban a YouTube azóta is egyik legtöbb megtekintést elért videóját hozta létre a dalfeldolgozások kategóriájában, amelyben öten egy gitáron játszották el Gotye Somebody That I Used to Know című slágerét. Feldolgozásaikat és saját dalaikat azóta is milliók hallgatják világszerte. Sarah-nak három fia született a Walk Off The Earth másik frontemberétől, Gianni „Luminati” Nicassio-tól. Arról kérdeztük, milyen a rocksztár anyák élete Kanadában.
„A legfőbb küldetésem, hogy a gyerekeim egészségesek és boldogok legyenek. Szerintem nagyon fontos megtanítanunk nekik, hogy csak egy életet kaptunk és, hogy bármi is történjék, meg tudunk birkózni a helyzetekkel és önazonosak maradhatunk. Szerepmodell is szeretnék lenni a számukra azzal, hogy szenvedéllyel és szeretettel folytatom azt, amit az ő érkezésük előtt is csináltam. Ez a példa és az, hogy jó anyjuk vagyok, hihetetlen mértékben befolyásolja az életüket és a jövőjüket” – mondja a zenész, aki szülései után három-négy hetet tudott csak kihagyni. „A szülési szabadság számomra nem volt opció, hiszen nem egy vállalatnak dolgozom, ahol jelentkezhetnék érte.
Ha abbahagyom a munkát, leáll az egész zenekar. A vezető énekes nem megy szülési szabadságra. Ha megteszi, a zenekar vagy megvárja, vagy tovább lép.
Irigylem azokat a nőket, akiknek van lehetőségük több időt tölteni a babájukkal. Ugyanakkor az enyémek rengeteg mindent láttak a világból, amit más nem, mert jönnek velünk mindenhová” – meséli Sarah, akinek szülései során csak jó tapasztalatai voltak a kanadai egészségügyi rendszerrel: „Egészen remek, nagyon támogató az ellátórendszerünk, ha szülésről van szó és csodálatos tapasztalataim voltak a terhességeim során. Szülésznők kísértek végig mindhárom gyermekemnél, a szüléseim annyira kényelmesek voltak, amennyire csak lehettek (haha).”
Sarah a zenélést nem csak azért nem hagyta abba, mert nem engedhette volna meg magának, hanem azért sem, mert rendkívül boldoggá teszi őt a munkája: „Pályakezdőként volt az életemben egy olyan időszak, amikor csak mellékállásban tudtam zenélni, de abba sosem hagytam. Hihetetlenül hálás vagyok azért, hogy most ez adja a megélhetésem egészét. Addig szeretném csinálni, ameddig csak lehetséges.” Az anyaságról pedig így vélekedik: „Az anyaság a mindenem. Ez a legintenzívebb szeretet, amit valaha éreztem, szinte felrobban az ember tőle, és ez a legörömtelibb dolog, amit valaha megéltem, ugyanakkor a legnagyobb kihívást jelentő és a legkimerítőbb dolog is egyszerre. De az élet ilyen. Fel kell venni a kesztyűt, ha akarod, ha nem.”
És hogy mit üzen egy rockzenész a jövendőbeli anyáknak? „Vedd körül magad csodálatos barátnőkkel, akik segíteni fognak neked azokban a nehézségekben, amelyekkel szembesülsz majd, miután megszületik a gyereked. Olyan emberek legyenek körülötted, akiknek bármikor a kezébe nyomhatod a babát, hogy le tudj zuhanyozni, akik megölelik, amíg kaját készítesz vagy eszel – és egyél!
A kapcsolataid mélységétől függően, tiszta szívből javaslom, hogy tudd magad mellett a barátnőidet, amilyen gyakran csak lehetséges. Egy nőnek szüksége van más nőkre, akik megértik őt. Ők az egyetlenek, akik a normalitás talaján tudnak tartani téged az első évben. Mert az a legnehezebb része.”
„Párizsban szülni nagyon jó”
Csillik Márta (40), virágkötő, exmodell, Franciaország
Márta 2000-ben járt először Párizsban és a modellkedéssel járó rengeteg utazás után végül itt is telepedett le és itt alapított családot. Lánya születése után is modellként dolgozott, de Franciaországban nem kapott semmilyen anyasági támogatást, mert erre a modellszerződése nem jogosította fel. Akkoriban a modellek biztosítása még meglehetősen szürke zónánk számított: aki külföldiként modellszerződéssel dolgozott, az nem volt benne a francia társadalombiztosítási rendszerben.
„Itt egyébként is csak hat hét a szülési szabadság, ami a kismamáknak az első gyerek után jár, és általában két hetet szülés előtt, négy hetet szülés után vesznek ki, viszont az apukának is jár 11 nap. Szóval ez nagyon kevés. A rövid szülési szabadság miatt – 9 évvel ezelőtt legalábbis még így volt – a szoptatást elég kevesen vállalták be, de én mindenképp szoptatni akartam. Ez a mindennapi életben sem volt annyira elfogadott, például a buszon vagy a parkban kinéztek, ha szoptattál. Ma már sokkal többen mernek szoptatni nyilvános helyen és az orvosok, szülésznők is szívesebben segítenek ebben az újdonsült anyukáknak.” Márta elmondása szerint Franciaországban a 60-as 70-es évek öröksége ez is, ahogyan a lobbi is, ami miatt rábeszelték az anyukákat a tápszerekre. Érdekes, hogy ma is csak a francia anyák 5,3%-a szoptat a baba egy éves koráig.
Mártának a szülés a nem tervezett császármetszés ellenére nagyon jó élmény volt és a szoptatás is simán ment. „Császáros újszülött esetében ez ritka, mert legtöbbször tápszert kapnak és nem az anyukával alszanak. Nekem volt egy csodálatos ápolónőm, aki segített mindig magamhoz venni a lányomat a bölcsőből az ágyamba, mert a vágás miatt nem tudtam felvenni az elején. Emiatt, és mert hallgattam a megérzéseimre, minden természetesen működött.” A baba egy magánkórházban született, ám ennek költségeit egy magán betegbiztosításnak köszönhetően 100 százalékban visszatérítették. A magyarországi GYES-hez hasonlóan a gyermek 3 éves koráig mindenkinek jár állami támogatás, a 170 eurós minimumot mindenki megkapja, ám ez az összeg a korábbi bejelentett fizetéssel arányban növekszik. Szintén állami segítség, hogy a gyermek 6 éves koráig, tehát iskolakezdésig igényelhető a családnál dolgozó, bejelentett dadus fizetésére állami támogatás.
„Szerintem nagyon jó Párizsban szülni, bármilyen anyagi háttérrel is rendelkezzünk.
Mindenki rendes ellátást kap, még ha menekültekről vagy nagyon szegény családokról van is szó” – mondja Márta aki szerint a gyerekneveléshez is hasonlóan támogatóan áll hozzá a rendszer.
Ami nehézséget okoz, hogy szerdánként nincs kötelező tanítás vagy csak délelőtt van. Ilyenkor legtöbbször a nagyszülők vagy a „Nounou” (dajka, bébiszitter) foglalkozik a gyerekekkel, vagy különórákra járnak. De a munkahelyen a szerdai napot minden szülő ki is veheti, hogy otthon maradjon a gyerekeivel – tudom meg Mártától. A ma már virágkötőként dolgozó exmodell szerint a párizsi gyereknevelés kulcsa, hogy akkor is odafigyelnek a nők magukra és a gyerekekre is, ha rengeteg a munka:
„Az itteni nőknél alap, hogy naponta egy-két órát magukra fordítsanak munka mellett is. Ezt én is próbálom betartani, mert enélkül én nem érezném jól magam, és annak a gyerekem issza meg a levét. Ez a párizsi gyerekes lét egyik kulcsa, még a kevésbé jómódú családoknál is odafigyelnek erre.
A virág rengeteg kézimunkát igényel, sokszor éjszaka vagy nagyon korán kell dolgozni. Jelenlegi páromnak van egy ötéves fia, időnként nem könnyű a családi beosztást megtervezni, de amikor velünk vannak, rengeteget foglalkozunk velük, a szabadnapjainkat azokra a hetekre időzítjük és múzeumba, moziba járunk, sokat társasjátékozunk. A gyerekek érdekében a volt partnereinkkel is jó a kapcsolatunk” – mondja Márta, aki szerint az is megkönnyíti a dolgukat, hogy Párizsban nagyon jó múzeumi gyerekprogramok vannak és egyre több helyen – éttermekben, kávézókban, fodrászszalonokban – alakítanak ki olyan játszósarkakat, ahol gyerekfoglalkozás is van.
„Választhattam: vagy visszamegyek dolgozni 28 nap után vagy utcára kerülünk”
Dr Liszkáné Dr Zuggó Marianne (51), orvos, USA
Mariann Pécsen, az orvosi egyetemen ismerkedett meg amerikai, de részben magyar származású férjével. Első (fiú) gyermekük még Magyarországon született, ő 14 hónapos volt, amikor 1996-ban kiköltöztek az Egyesült Államokba. Két lányuk már ott jött a világra. Mariann, mint mondja, sokkszerűen élte meg a „kultúrában és gondolkodásban” megnyilvánuló különbségeket. „Az amerikai gondolkodás egyik központi eleme, hogy mindenkinek önmagáért kell helytállnia. A családi és a társadalmi támogatás súlya sokkal kisebb vagy egyáltalán nem is létezik. Amikor kiköltöztünk – a férjem esetében ez értelemszerűen hazaköltözés volt –, az első kihívás, amivel szembe kellett néznünk, hogy megteremtsük az anyagi feltételeit a megélhetésünknek addig is, amíg letesszük a különbözeti vizsgákat, hiszen a magyar orvosi diplomát ezek nélkül nem fogadták el. Az, hogy volt egy kisgyermekünk, semmit nem jelentett. Itt nem létezik sem GYES, sem GYED, sem szociális segély vagy támogatott hitel a kisgyermekes családoknak.”
Második gyermekük Mariann belgyógyászati gyakorlati ideje utolsó évében, 2002-ben született.
„Itt a várandós nő nem élvez megkülönböztetést, így nekem is az utolsó napig dolgoznom kellett, ami az ügyeletekkel együtt 80 órás munkahetet jelentett. A szülésem előtti napon is estig dolgoztam. Szülés után kivettem a háromhetes éves szabadságomat, amelyhez még egy hét fizetett betegszabadságot hozzátoldottak, így pontosan 28 napot lehettem otthon.”
Dr Liszkáné Dr Zuggó Marianne (51), orvos, USA
Ezután Mariann választhatott: vagy visszamegy dolgozni, vagy elveszti az állását. „Az USA-ban a gyermekgondozáshoz semmiféle állami segítség nem jár, a bölcsődék és az óvodák pedig nagyon drágák. Ekkor még csak rezidens voltam, így egy dada felvétele többe került volna, mint az egész fizetésem. Mivel a férjem is rezidens volt és albérletben éltünk, semmiféle mérlegelési lehetőségünk nem volt: vagy visszamegyek dolgozni, vagy az utcára kerülünk. Az első pár hónapot úgy tudtuk megoldani, hogy a szüleim kiutaztak hozzánk Magyarországról, és ők vigyáztak a kisbabára. Később, ahogy orvosként más fizetési kategóriába kerültem, a harmadik gyerek születése után már meg tudtam fizetni a bébiszittert és a bölcsődét.”
Ami a szülészeti ellátást illeti, az egészen kiváló, mivel szolgáltatásként fogják fel: „aki igénybe veszi ezt a szolgáltatást, kemény összegeket fizet a biztosítójának, tehát el is várja a megfelelő színvonalat. Az ellátás ennek megfelelően kiváló. A nők egyágyas, tévével ellátott szülőszobákban szülnek, amelyekben még egy kanapé is van, hogy a vajúdás ideje alatt együtt lehessen a család. A szülés után szintén egyágyas bababarát szobát kaptam, ahol együtt lehettem a kislányommal, de természetesen a nővérek segítettek, ha kértem. Még azt is megengedték, hogy az akkor hétéves kisfiam a második napot velem tölthesse és ott aludhasson velem. A szülés előtt minden kismamától megkérdezik, hogy szeretne-e a szoptatni vagy nem, és a választól függően nyújtanak segítséget. A magyarországihoz hasonló védőnői hálózat az Egyesült Államokban nincs, de megkapunk minden szükséges információt, ami a szoptatással és a kisbaba ellátásával kapcsolatos, illetve telefonos tanácsadás is létezik. Általános szülési szabadság az Egyesült Államokban nincs, de úgy tudom, hogy az állami alkalmazottak részére jár 12 hét.”
2007-ben, amikor harmadik lányuk született, más volt a helyzet, férjével együtt vállalkozóként, de már az orvosi vizsga után teljes értékű orvosként dolgoztak egy magáncégnél, ahol azonban nem volt sem fizetett szabadság, sem betegszabadság vagy bármilyen támogatás. Mariann ekkor úgy tudott nyolc hétre otthon maradni a szülés után, hogy a vállalkozás fenntartásához továbbra is fizetnie kellett a hozzájárulást. Utána pedig visszament dolgozni és hétfőtől péntekig bébiszittert fogadott. „A munkahelyeken nem veszik figyelembe azt, hogy valaki gyermeket nevel, mint ahogy azt sem, hogy 4 vagy 8 hete szültél.
Vagy a maximumot nyújtod, vagy repülsz. A munkáltatók részéről nincsenek emberi gesztusok. Nem azért, mert rosszabb emberek, mint az európaiak, hanem mert ez az amerikai szellem. Miután szülés után visszamentem dolgozni, pontosan ugyanúgy és ugyanannyit kellett dolgoznom, mint a többi kollégámnak, az ügyeleti terhem sem csökkent.
Mindezzel együtt minden gyermekemet egy évig szoptattam. Ehhez a munkahelyem – ami pedig egy egészségügyi intézmény – semmiféle segítséget nem nyújtott, még külön helyiség sem volt, ahova vissza tudtam volna vonulni. Amikor még rezidens voltam, 50 rezidensre jutott 1 orvosi szoba. Amikor már orvos voltam, akkor csak pár kollégával kellett osztoznom egy szobán, ezek viszont férfi kollégák voltak. A kórház mosdójában és a parkolóban álló kocsimban fejtem az anyatejet. Otthon meg – az éjjeli szoptatás mellett – természetesen teljes értékű háziasszonyként kellett helytállnom. Ezekre az évekre mint az állandó fáradtság és kimerültség időszakaira emlékszem vissza.
Az Egyesült Államokban a személyes, emberi tényezők nem számítanak, annyit érsz, amennyit teljesítesz. Tapasztalataim alapján a munkaadók – a menedzserek – nem szeretik a női munkaerőt, nem is becsülik meg őket annyira, és ez bizony sokszor jelentkezik a fizetésekben is. Az anyaság gyakorlatilag semmiféle központi vagy munkahelyi támogatásban nem részesül. Ma már a középosztályban is csak nagyon kevés – és egyre kevesebb – család engedheti meg magának, hogy a nő – akár kismamaként – ne dolgozzon, és ezt a férfiak is természetesnek veszik.”
(Kiemelt kép: Sarah Blackwood)
