Mi történt? 
Amióta a korlátozó intézkedések miatt a munkavégzések nagy része otthonról történik, mindennapivá váltak a videómegbeszélések, konferenciák. Talán te is észrevetted, hogy egy ilyen hívás közben elég sokat nézed magad. De vajon miért?

Miért fontos ez?
Érdemes tudni, hogy a videómegbeszélésnek vannak olyan hátulütői, amelyek kifejezetten rossz hatással vannak az agyra, és úgy egyáltalán a pszichére.

Tovább olvasnál? Amiről még szó lesz:

• Mit takar a „képzeletbeli közönség” jelensége?
• Miért fárasztóbb egy videóhívás, mint a személyes megbeszélések?
• Ezekkel a módszerekkel elkerülheted, hogy a Zoom-hívások túlzottan kimerítsenek.

Bevallom, amikor reggelente „videomegbeszélünk” a szerkesztőséggel, sokszor azon kapom magam, hogy saját magamat fixírozom a képernyőn. Aztán a kollégáim, sőt, közeli és távolabbi ismerőseim megnyugtattak, ők is ezt csinálják.  „Skype-on én is mindig magamat nézem – szögezi le az egyik megkérdezett, majd némi gondolkodás után hozzáteszi: Na jó, azért a másikat is szoktam.” A 30 éves Juli azért néha mást is néz a képernyőn, úgy saccolja, hogy olyan 50 százalékban magát és 50 százalékban a másikat figyeli.  De mi áll a fura szokás mögött? A túl nagy egónk, vagy valami egészen más?

Andrew Franklin kiberpszichológus szerint a reflex mögött meghúzódó okok egyike lehet, hogy úgy érezzük, egy képzeletbeli közönség előtt szerepelünk, amelynek tagjai figyelik minden mozdulatunkat.

A képzeletbeli közönség létező jelenség, a tinédzser konstans megérzése, miszerint a külső környezet – tanárok, kortársak és úgy mindenki – folyamatosan megfigyeli őt, és ítéletet mond róla. Gyakori, hogy gondolatban a tini lejátssza magában, hogy egy adott cselekedetéhez, viselkedéséhez a barátai vagy rokonai mennyire negatívan fognak viszonyulni. Biztos te is emlékszel olyan gimis helyzetre, amikor úgy érezted, biztos összesúgnak a hátad mögött, és az egész iskola rólad beszél. Persze ez a legtöbb esetben nem volt így, ettől függetlenül nagyon valóságosnak éltük meg anno, és ez a téves képzet néha még felnőtt korunkban is a hatalmába kerít minket. Ilyenkor hajlamosak vagyunk túlértékelni a szerepünket, vagy a környezetünk figyelmét. Ez történik velünk, amikor belépünk egy terembe és úgy érezzük, mindenki minket, a ruhánkat vagy a kísérőnket nézi, és akkor is ez a helyzet, amikor épp videókonferencián ülünk. A képernyő előtt úgy tűnhet, hogy a virtuális térben minden tekintet minket pásztáz, miközben ők is ugyanezt látják, mint mi, egy képernyőt sok-sok tekintettel. De a többiek a legtöbb esetben nem minket néznek, hanem a saját képernyőjükön táncoló arcokat, a mögöttük lévő hátteret, vagy épp saját magukat, esetleg valamelyik social media felületüket.  Ez leginkább azoknak lehet nyomasztó, akiknél a képzeletbeli közönséggel járó tévképzet intenzíven megmaradt  a felnőtt korban is (ők azok, akik folyton azon aggodalmaskodnak, hogy mit szól majd a család, a szomszéd, a gyerekek), és ez a fajta személyiségbe való integrálódása  pánikot, szorongást, súlyos gátlásosságot okozhat, ami komoly akadálya lehet a sikerességnek. De visszatérve az eredeti témához,  Dr. Franklin szerint a magunkra fókuszálás (a képzelt szereplésünkön túl) az agyunk egyik megoldási módszere, ami segít neki abban, hogy megbirkózzon mindazzal, ami egy videóhívás során éri.

Nem elég, hogy magunkat nézzük, még el is fáradunk

Talán nem is gondolnád, de egy videóhívás következtében rengeteg inger éri az agyunkat és sokkal jobban koncentrálunk mint egy személyes beszélgetés során. Mivel a vizuális érzékeinken kívül másra nem hagyatkozhatunk ilyenkor, ezért a szemünkkel extrán figyelünk, és amikor több ember arcát is látjuk egyszerre, csak úgy bombázzák az ingerek az agyunkat. Egy békebeli, klasszikus beszélgetés során nincs így, nem látjuk ennyire közel a másik arcát, általában csak arra figyelünk, akivel épp interakcióban vagyunk.  
Az Insead egyetemi docense, Gianpiero Petriglieri azt mondta a BBC-nek, hogy amikor részt veszünk a Zoom-hívásban, fel kell dolgoznunk a testbeszédet, az arckifejezéseket, valamint a hang tónusát és hangmagasságát. Egész egyszerűen hiányzik a másik fizikai jelenléte, hiszen ahogy Gianpiero is mondja, a személyes találkozások során nemcsak az agyunk, hanem az egész testünk részt vesz az interakcióban.

Egy beszélgetés során érezzük a másik embert, lekövetjük a mozdulatait, reagálunk azokra, anélkül, hogy tudatában lennénk.

Egy videóbeszélgetésben mindez teljességgel hiányzik, és csak az agyunk marad játékban, ez a fajta figyelem pedig rengeteg energiát követel, így  teljesen normális, ha egy-egy videómeeting után úgy érzed magad, mint egy mosogatórongy.

Egy másik szakember, Dr. Jacob Meiring arról írt blogján, hogy az agy úgy reagál a videóbeszélgetésre, mintha az egy személyes találkozás lenne, miközben a testünk ebből nem érzékel semmit, és ez a fura kettősség nagyon kimeríti a pszichénket, leszívja az energiáinkat. A test érzékelésének hiánya mellett új dolgokra is figyelünk, a beszélgetőpartneren kívül megfigyeljük a szobájának a berendezését, próbáljuk követni a beszélgetés fonalát, miközben mást is csinálunk,  például üzenetet írunk valakinek, vagy rápillantunk a bejövő e-mailekre, esetleg megnézzük, mi történt a Facebookon. Mindezt felsorolni is sok, el lehet képzelni, mit élhet át az agyunk, pláne, ha a videó beszélgetésekből egy nap több is van. Hogy ne merüljünk ki teljesen, érdemes a napi videokonferenciák számát lecsökkenteni, napközben pedig relaxálni, néha már az is sokat segít, ha csak pár percig nem csinálunk semmit és pihentetjük a túlingerelt, lefárasztott elménket.

(Kiemelt kép: Getty Images)