A világ már felfigyelt az őslakosok környezetvédelmi forradalmára. Az új-zélandi maorik például olyan jogi bravúrral álltak elő a saját folyójuk érdekében, ami a hazai szabályozásban is a segítségünkre lehet.

„A nagy Folyó a hegyekből a tengerbe folyik. Én vagyok a Folyó, és a Folyó én vagyok.”

Ezekkel a szavakkal írják le az új-zélandi Whanganui menti maori törzsek elválaszthatatlan kapcsolatukat a folyóval. Ez a viszony többről szól, mint a hagyományos életmód megőrzése, ezek a törzsek ugyanis úgy gondolják, hogy családi kapcsolatban állnak a Whanganui folyóval. Tehát nem tulajdonosai a környezetüknek, hanem kölcsönösségen alapuló közösséget alkotnak a természettel. Ennek a részben spirituális viszonynak pedig különösen aktuális és előremutató következményei vannak napjainkban.
Miközben az emberiség éppen azzal küzd, hogyan tud fellépni egy világjárvány ellen, és kisebb-nagyobb közösségek tapasztalják meg, hogy egységben kell gondolkodniuk és cselekedniük, még vár ránk egy hasonlóan grandiózus feladat. A koronavírus ugyan időszakosan háttérbe szorította, de ha a vész elmúlt, újra szembe kell néznünk a klímaváltozás és a környezetrombolás következményeivel – és a saját érdekünkben egységben fellépnünk ellenük. Bár a maorik és a folyójuk példája nemcsak földrajzilag, hanem logikailag is túl távolinak tűnhet, a gyakorlatban sok hasznos ötletet vagy szemléletváltó kiindulópontot adhat a hazai környezetvédelmi intézkedésekhez. Akár olyan értelemben is, hogy miért éri meg anyagilag is, ha az állam és a lakosság gondoskodóbb kapcsolatot alakít ki a természettel.
Előbb viszont lássuk, mit vívtak ki a maorik az államtól a folyójuknak.
A Whanganui mintegy 290 km hosszan szeli át az új-zélandi Északi-szigetet, és végül az országot Ausztráliától elválasztó Tazmán-tengerbe torkollik. A folyó mentén élő maori törzsek több mint 160 évig küzdöttek azért, hogy jogi védelmet nyerjenek a Whanganuinak, amelyet az ősüknek tartanak. A maorik szerint ugyanis a tupuna, azaz az ősök a természetben élnek tovább, így a közösség feladata, hogy vigyázzanak a környezetükre és benne azokra, akiktől ezt megörökölték. A vizek és az emberek ebben a kultúrában különösen szorosan kötődnek egymáshoz, így hatalmas előrelépést jelentett, amikor 2017-ben sikerült elérniük, hogy a Whanganuit az állam jogalanyként ismerje el.

A Whanganui folyó (Fotó: Matthew Lovette/Education Images/Universal Images Group via Getty Images)

Maga a jogalanyiság a folyóra nézve azt jelenti, hogy ha valaki kárt okoz a folyónak, az olyan, mintha a törzset bántaná. Ha valaki szennyezi a folyó vizét, akkor a folyó beperelheti az illetőt. A folyó emellett birtokolhat javakat, szerződéseket köthet, sőt akár a folyót is be lehet perelni.
Ez a csavar, mármint hogy egy természeti elemet jogalanyként, tehát kvázi személyként kezelünk, csak első ránézésre tűnhet furcsának egy laikus számára. Hiszen azt már évszázadok óta ismerjük, hogy a jog személyként kezel például egy gazdasági társulást (vállalatot), és kvázi fiktív személyként valós jogi képviselettel és lehetőségekkel ruházza fel.
Ennek a gyakorlatnak az átültetése a természeti elemekre vagy területekre ütőkártyát jelenthet a kétezres évek elejétől egyre intenzívebben fejlődő környezetjog, az állami jogalkotás, illetve a környezetvédelmi szabályozások és érdekképviselet számára. Sulyok Katalin biológus-környezetjogász, az ELTE ÁJK Nemzetközi Jogi Tanszékének adjunktusa elmagyarázta, hogyan fordíthatjuk le ezt a szemléletmódot és jogi ötleteket a hazai viszonyokra, például a Balaton védelmében.

Földanya az alkotmányban

A Föld különböző pontjain az őslakosok lettek a változás motorjai azzal, hogy a kultúrájuk megőrzéséhez való jogukat terjesztették ki a természetre, amelyhez ezer szállal kapcsolódnak. Az első ország a világon, amely a természet jogait – és konkrétan a Földanyát, Pachamamát – is beemelte az alkotmányba, Ecuador volt 2008-ban. Az úttörő jogalkotás mögött többek között az Andokban élő, őslakos kecsua nép hatékony érdekképviselete állt.
A maori Whanganui folyó esete pedig precedensértékű lett más országok számára. Az új-zélandi döntést követően Indiában a Gangesz és a Jamuna, Bangladesben valamennyi folyó jogalanyiságot kapott – igaz, Indiában a döntést később visszavonták.
Az elmúlt években az őslakos népek egyre látványosabban képviselik magukat a klíma- és környezetvédelmi csúcstalálkozókon is. 

A Föld lakosságának mindössze 5 százalékát kitevő őslakosok azok közé tartoznak, akiket a legérzékenyebben érintenek a klímaváltozás és a környezetpusztítás hatásai. Csakhogy ezek az őslakos népek a bolygónak azon a 22 százalékán élnek, amely az élőlények 80 százalékának ad otthont.

Mostanra a tudományos világ sem csupán a politikai-gazdasági érdekek és a klímaváltozás első áldozataiként, hanem példaként is tekint az őslakosokra. 2018-ban az ENSZ 14. Felek Konferencia (Fourteenth Conference of the Parties (COP14) to the Convention on Biodiversity), a biodiverzitás megőrzésében hangsúlyos szereplőként nevezte meg az őslakosokat. Az őslakosok és természet viszonyában kiemelték a gondoskodást (stewardship), szemben a gyarmatosító, kizsákmányoló, tulajdonviszonyban gondolkodó logikával.
És hogy ez a nemzetközi ajánlás hogyan valósul meg a gyakorlatban? Például úgy, hogy a biodiverzitásról való tudás összegzésekor már nemcsak a természettudomány módszereivel mérhető eredményeket veszik figyelembe, hanem elkezdték egyenrangúként elismerni a hagyományos tudást (traditional knowledge) is, magyarázza Sulyok Katalin. Ez vonatkozik az Amazonasra, hogy hogyan lehet úgy termelni, hogy ne irtsuk ki hozzá az esőerdőt – de akár a Hortobágyra is.
Hiszen az, hogy nálunk nem élnek őslakosok, nem jelenti azt, hogy a magyar kultúra ne őrzött volna meg fontos hagyományos tudást a természetről. Molnár Zsolt vezetésével ökológusok egy csoportja több mint egy évtizede kutatja a hortobágyi pásztorok tudását. Azaz, hogy milyen több száz éves tudás halmozódott fel náluk például arról, hogyan kell úgy legeltetni, hogy az ne pusztítsa ki a növényfajokat, hanem segítse a biodiverzitás fenntartását.

Miért is védjük a természetet?

Az őslakosok természetcentrikus gondolkodása azt jelenti, hogy számukra a természet immanens értékkel bír, azaz önmagában, önmagáért védendő. Ennek spirituális töltete is van, és sokkal kevésbé választják el az embert (önmagukat) a természettől – a jogi képviseletüket és a környezetvédelmi jogi sikereiket is ebből az identitásvédelemből vezetik le.
A világ többi része viszont alapvetően embercentrikusan áll a természethez. Azaz a természetnek annyi az értéke, amennyit az ember számára jelent, így a környezetjog lehetőségei is mások. Európa abban ugyan úttörőnek számított a többi kontinenshez képest, hogy az Európai Emberi Jogi Bíróság ismerte el leghamarabb, hogy az embernek joga van az egészséges, élhető környezethez: jó levegőhöz, tiszta vízhez stb. Ez dominál a környezetvédelmi szabályozásban is, magyarázza Sulyok Katalin.
Emellett Európában egyre több helyen – a magyar alkotmányban is – megjelenik a jövő generációk védelme, azaz, hogy mindenki köteles a jövő nemzedékek érdekében megőrizni a biológiai sokféleséget, a természeti erőforrásokat, az erdőket, a talajt. Itt tehát a jövő generációk váltak jogalannyá, és ahogy a maori folyó példájánál, a jogalanyiságnak az a lényege, hogy a jövő nemzedék is helyet kapjon a tárgyalóasztalnál, legyen, aki felszólal a nevükben.

„A jogalanyiság szemléletváltást jelent, hiszen nem lehet róluk dönteni őnélkülük” – mondja Sulyok.

Ez a gyakorlatban úgy valósul meg, hogy van egy szószóló (hivatal vagy ombudsman), aki szót emel a folyóért vagy jövő nemzedékekért, és nem lehet döntéseket hozni anélkül, hogy az állam vagy az önkormányzat ne mérlegelné a jogalany érdekeit. Új-Zélandon a Whanganuit jogilag a Folyók Őrzői nevű hivatal képviseli, így például a folyó erőforrásait érintő semmilyen ügyben sem lehet döntést hozni anélkül, hogy a folyót képviselők ebbe bele nem egyeznének. A kártérítéseket pedig ezentúl közvetlenül a folyó hasznára lehet fordítani. Amíg ugyanis a folyót jogi tárgyként kezelik, ha egy cég szennyezi a vizét és ezért az állam bírságot szab ki, annak összege egy nagy állami kasszába kerül – átláthatatlan, hogy a folyóra fordították-e vagy sem. Ha viszont a folyó mint jogalany igényli a kártérítést, akkor azt közvetlenül a folyónak fizetik meg, és így biztosan a folyó érdekében használják fel.
Hasonló természetvédelmi törekvések egyébként már Európában is vannak. Jogalanyiságot próbálnak szerezni a holland-német-dán partoknál elterülő Watt-tengernek, 2017-ben pedig a Védegylet igyekezett felhívni a figyelmet erre a lehetőségre a Balatonnal kapcsolatban.
Ami Sulyok szerint a természetcentrikusabb, gondoskodóbb szemlélet útjában áll, hogy a természetvédelem ügyének folyamatosan versengenie kell a gazdasági érdekekkel – és az esetek többségében alulmarad. Ezen viszont segíthet egy új szempontrendszer, ami pontosabban mér, mint a GDP.

A fogalom, amely forradalmasíthatja a környezetvédelmet

„Előnyök és költségek mérlegelése során eddig a gazdasági előnyök javára borult a mérleg, mert nem tudtuk közgazdaságilag rendesen beárazni az ökológiai szolgáltatásokat. A környezet-gazdaságtan viszont sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben, és ennek eredményeit a jog is egyre inkább hasznosítja. 2018-ban például a hágai Nemzetközi Bíróság nagyon előremutató és innovatív ítéletet hozott” – mondja Sulyok.
Az történt, hogy a nicaraguai hadsereg elkezdett Costa Rica területén építeni egy tengeri összekötő csatornát, ehhez pedig kivágták az esőerdőt. Amikor ebből nemzetközi per lett, a bíróságnak meg kellett állapítania, mennyi kártérítést kell fizetni a letarolt erdőért. A korábbi, ortodox hozzáállás szerint egy esőerdőnek az az ára, amilyen bútoranyag árban a fát értékesíteni lehet – ami nem túl sok, főleg egy tengeri kikötő várható bevételével szemben.

Mindenki meglepetésére 2018-ban az az ítélet született, hogy a letarolt erdő ökoszisztéma szolgáltatásait is meg kell téríteni, azaz meg kell nézni, milyen egyéb szolgáltatásokat nyújt.

Esőerdő Costa Ricán (Fotó: Manuel Antinio/Getty Images)

Egy mangrove mocsárról volt szó, és a mangrove fák megkötik a partvonalat, ezzel csökkentik az árvizek pusztító hatását, ami kapásból tekintélyes megspórolt költséget jelent. Ha a környezeti hasznok közé azt is betesszük, hogy mennyi szén-dioxidot köt meg az esőerdő, hogy mennyi olyan állatnak és növénynek ad életteret, amelyek hatóanyagait egyébként gyógyszeralapanyagként, élelmiszerként lehet értékesíteni, akkor az ilyen költség-haszon elemzések már nem annyira egyértelműek. És ha ehhez még előrevetítjük, hogy mindezt a hasznot az esőerdő minden évben kitermeli nekünk, akkor közgazdaságtanilag is kijön, hogy a környezeti érdekek védelme koránt sem annyira ráfizetéses, magyarázza a szakértőnk.
Ha tehát a valós költség-haszon viszonyokra vagyunk kíváncsiak, akkor hosszú távon és komplexebben kell gondolkodunk a természet értékéről. „Nem jó a mérőszámunk, mert a GDP nem jelzi megfelelően, hogy mennyire fenntarthatatlan a gazdasági növekedésünk. A természeti tőkénk kamataiból élünk, de ha feléljük ezt a tőkét, akkor a gazdasági növekedésünk is veszélybe kerül. Ezt látjuk Kínában is, ahol olyan mértékű légszennyezettség révén lehet csak gazdasági növekedést produkálni, ami számos emberéletet követel.”
A környezetvédelem és a közgazdaságtan metszetében így megszületett egy új szempont, hogy milyen ökoszisztéma szolgáltatást nyújt egy terület vagy élőlény. Ez a szempont a spirituális és esztétikai oldalakkal is képes számolni. Azaz, hogy mit jelent a mentális egészségünk – és így például a stresszkezelésünk – szempontjából szép környezetben lenni.

Őslakos ötlettel a Balatonért

„Egyre több szakmai konferencián tapasztalom, hogy amikor felmerül a kérdés, kinek mit jelent a Balaton, mindenki nagy bajban van, hogy megfogalmazza. De abban életkortól és tudományos háttértől függetlenül teljes a konszenzus, hogy a Balaton mindenkinek speciális hely, nem csak egy tó a sok közül. Az identitásunk része. És ha az, akkor kiemelt figyelmet kellene rá fordítani” – mondja Sulyok.
Ezt próbálta meg a Védegylet is, amikor 2017-ben kezdeményezte, hogy a Balaton legyen jogalany. A témában konferenciát szerveztek, ahol a jogi kereteket igyekeztek végiggondolni. Jelenleg ugyanis a Balaton sok önkormányzat és hatóság illetékességi köréhez tartozik, ezért nagyon széttagolt jogilag – miközben egy önálló és érzékeny ökológiai egység. A Védegylet arra próbálta felhívni a figyelmet, hogy mennyi hozzáadott értéke lenne, ha fel lehetne szólalni egységesen a Balaton érdekében. 

A jogalanyiság motorja lehetne az a szeretet, amivel a magyar társadalom tekintélyes része a Balaton felé fordul, illetve az ökológusok eredményei.

Pusztuló nádas (Fotó: Getty Images)

„A természettudomány figyelembe vétele nélkül ez már most orosz rulett”– mondja Sulyok. Hatalmas tudást halmozott fel ugyanis az MTA Balatoni Limnológiai Intézete (a limnológia az édesvizek kutatásával foglalkozik – a szerk.) Tihanyban, de a Balatonra vonatkozó döntéshozásnak még mindig nem ez a tudományos tudás adja a bázisát. „Például igazoltan tudjuk, hogy a nádasoknak az tesz jót, ha a vízszint ingadozik, mert úgy tudnak megújulni és terjedni. Az állandó magas vízszint egy idő után a nád pusztulásával jár, ennek ellenére a döntéshozásban 2019 elejétől állandósították a Balaton vízszintjét – ami jó a csónakkikötőknek, de a nádasoknak egyértelműen rossz. Pedig a nádasok fontos ökológiai szolgáltatást nyújtanak, folyamatosan szűrik a vizet. Minél kevesebb a nádas, a Balaton annál inkább pocsolya lesz, ezek a folyamatok pedig algásodáshoz vezetnek – tavaly láttuk is, mekkora volt az algavirágzás. Az alga toxikus anyagokat is termel, tehát nemcsak az a probléma, hogy csúnya, iszapos és büdös lesz a víz, hanem elpusztulnak a halak, mert lecsökken az oxigén szintje a vízben. Az állandó vízszinttel a tó egészségét veszélyeztetjük, amivel a turisztikai vonzereje is el fog tűnni.”
A Védegylet egyelőre nem járt sikerrel, a szemléletváltásban viszont valamennyien részt vehetünk, ha tudatosítjuk, mennyi ökoszisztéma szolgáltatást nyújtott már nekünk eddig is a Balaton. Strandoltunk, hajókáztunk, pecáztunk, diszkóztunk, boroztunk, vagy éppen kirándultunk a Balaton-felvidéken és az azúr színű víztükörben gyönyörködtünk. Viszonzásképp pedig legfeljebb az idegenforgalmi adót fizettük meg, amit ki tudja, mire költöttek, hiszen nem kötelező a Balatonra fordítani.
Pedig a Balaton nem adott, nem végtelen erőforrás, amitől bármennyit elvehetünk anélkül, hogy gondoskodnánk róla. Tartozunk a Balatonnak mindazért, amit mi eddig ingyen vettünk el tőle. Ha van közös metszete az európai joggyakorlatnak és a maori folyóvédelemnek, akkor az az, hogy ha megjelenik egy széleskörű társadalmi igény és támogatottság a környezetünk – jelen esetben a Balaton – védelmére, akkor az idővel a jogalkotásban és a gazdaságban is tükröződhet.