Határozott léptek a reptéren, guruló pilótabőrönd, élére vasalt egyenruha. Tányérsapka, csíkok a vállon. Az utasok fölpillantanak az újságjaikból, a telefonjaikból és a szemük sarkából követik a jelenséget: a kapitány és az első tiszt meghozta a járatot. Szeretek játszani, gyakran idegen embereket ruházok fel kitalált tulajdonságokkal, ki lehet ő, mit csinál, honnan hová megy. Mielőtt magam is pilótafeleséggé váltam, én is elképzeltem a pilóta családját, társát és gyermekeit, akikhez siet haza. Milyen szerencsések és büszkék lehetnek. Pont annyira, mint Dombiné Zs. Tóth Rita, a tapasztalt pilótafeleség.

Rita és férje, Dombi János. (Fotó: Facebook)

Nem túlzás leírni, hogy a pilóták szenvedélye a repülés, a repülőgépek, maga a „színház”, és az irányítás, ami a pilótafülke ajtaja mögött zajlik. Életüket gyakran a beosztásuk és a bázisuk határozza meg. A beosztásukban szerepel, melyik nap honnan hová repülnek, hány járatot visznek. A kijelölt bázisuk pedig azt jelenti, hogy honnan indulnak el minden nap, és ez gyakran egy olyan külföldi várost jelent, ahol nem a családja várja haza közös vacsorára, hanem a szálloda négy fala. Sajátos életformájuk miatt a pilóták igyekeznek egyensúlyt teremteni a magánéletük és a hivatásuk között, sok kompromisszummal. Jól tudják ezt azok a nők, akik pilótát választanak társul, hiszen az ő életükre is hatással van férjük hivatása. Én például megtanultam értékelni a közös időt, örülni, ha sikerül együtt tölteni a karácsonyt. De tudunk egymásra várni, feltétel nélkül bízni és helyt állni akkor is, ha egyedül néha nehéz. Ilyenkor Rita szavai sokat segítenek nekem.

Ahány pilótafeleség, annyiféle életforma

Legalábbis sokféle élettörténetet és forgatókönyvet ismertem meg. Szerencsés az a pilóta, aki elmondhatja, hogy bázisa a lakóhelye, így a felesége is élhet, dolgozhat és gyermeket nevelhet a megszokott kerékvágásban. Ha a pilótát távoli bázisra helyezik, berendezkedhetnek távkapcsolatra, az együtt töltött idő pedig a pihenőnapokra csökken, amikor haza tud látogatni. De a pilóta társa hozhat olyan döntést is, hogy munkáját, barátait, közegét hátrahagyva a légitársaság által kijelölt országba költözik, amely lehet Lettország, Örményország, Németország, a romantikus Olaszország de akár egy ázsiai ország is. Ez folyamatos alkalmazkodást és nagy rugalmasságot igényel. Egy hűvös északi országban töltött időszak után például jó érzés volt a meleg nyárba megérkezni Magyarországra, de amikor egy nyugodt mediterrán országból jöttem haza, mellbevágó volt a fővárosi forgatag. 

Idegen kultúrába csöppenve a pilótafeleség új kapcsolatok építésébe kezd, felfedezi a várost, otthonossá teszi új lakásukat. Feltalálja magát, folyamatosan tanul.

Ez izgalmas, vérpezsdítő, komfortzónán kívüli élmény, a különböző kultúrákkal pedig maga is többé válik és gazdagodik szemlélete. Kétségbeejtő vagy bosszús pillanatokat is okozhat az ismeretlen világ. Még mindig jól emlékszem arra a délelőttre, amikor negyed óra keresés után megálltam a szupermarket közepén és megállapítottam, hogy rántott hús helyett aznap isten bizony mirelitet eszünk, mert sehol sem találom a zsemlemorzsát. Viszont annál szebb emlék az az eldugott portugál, autentikus étteremben töltött este, amikor beszélgettünk a tulajdonossal és megtaláltuk vele azokat a közös pontokat, amik összekötnek bennünket. Európai nőként olyan országokban, ahol a női jogok gyerekcipőben járnak, sokszor nehéz helyzetekben találhatja magát az ember lánya. Az arab térségben például egy női hangnak a nyolcadik telefonhívásra sem fognak kimenni a vízszerelők megjavítani az eldugult lefolyót. De amikor a hazatért kapitány is fölhívja a szervizt, tíz perc múlva megjelennek a szakemberek.

A pilótafeleségek és barátnők munkát is vállalnak külföldön, ha a nyelvi tudásuk biztos és szakmájuk sem túlzottan nyelvhez kötött, a bátrak akár Japánban is helytállnak. Kisgyermekes pilóták pedig – akik nem szeretnének lemaradni a picik első szavairól, lépéseiről, fejlődéséről – a feleségükkel és gyerekeikkel együtt költöznek reptérhez közeli lakásokba. Néhány nagy légitársaság kedvező feltételeket biztosít a pilóták családjai számára is. Külön lakóövezetet alakítanak ki nekik, a gyerekek külön oktatási intézményekbe járhatnak.

Rita első repülőútja

Dombiné Zs. Tóth Rita (56) a különböző életformák egész sorát tapasztalhatta meg. Férje, Dombi János kapitány, volt Malév-pilótaként Budapestről vitt tengerentúli járatokat Amerikába, majd más légitársaságok színeiben ázsiai és afrikai bázisokról dolgozott, most pedig európai nagyvárosokból is repül.
„A repüléstől teljesen függetlenül ismerkedtünk meg egy buliban, még 1988-ban. A távolság miatt döcögősen indult a kapcsolatunk, hiszen akkor még nem volt mobiltelefon. Janó a kitartóan dobálta bele a fülkés telefonba a föltornyozott érméket. A vonal rendszerint szétkapcsolt, és csak annyit hallottam a vonal túlsó végén, ››Hallasz? És most? Én most nem hallak!‹‹ – nevet Rita. – Majd nyáron egyszer csak megjelent a balatoni nyaralónkban, és bejelentette, hogy másnap mi ketten elutazunk Berlinbe. Életemben először repültem, egy éjszakát töltöttünk az akkori NDK fővárosában, másnap Janó hozta vissza a járatot. Az az út teljesen magába szippantott, attól a pillanattól fogva ugyanolyan szerelem volt számomra is a repülés, mint a férjemnek. Bár hozzáteszem, ez neki ráadásul a hivatása is.”

„Apa elment dolgozóba”

Ritát mai napig büszkeséggel tölti el az a pillanat, amikor férje első tisztből kapitánnyá lépett elő a legendás TU-134-es gépen. Kislányuk akkor még egész pici volt. „Riti éppen beszélni tanult és sokszor megkérdezte, hol van apa? Apa elment dolgozóba, mondtam neki. Ezt a kifejezést máig megtartottuk. Mindig öröm és különleges alkalom számunkra, ha itthon van a férjem.”

A MALÉV egyik Tu–134-ese a London-Heathrow-i repülőtéren 1983. március 6-án
(Fotó: Wikipédia / Varga A.)

Csodás helyeken jártak hárman, az európai, bangkoki, New York-i, torontoi utakat szép emlékként őrzik. Kiegyensúlyozott időszak köszöntött az életükbe, egészen a Malév 2012-es megszűnéséig. „Eltűntek a frissen mosott lobogó fehér ingek.” Ezután a férje – oktató és vizsgáztató kapitányként – először az észak-oroszországi Jakutföldre került fél évre, ahol mínusz ötven fokosak a telek. Azalatt összesen kétszer látogatott haza a családjához.

Nem sokkal később nigériai bázisról vitte az utasokat, ahol rendszerint fegyveres kísérettel vitték a személyzetet a reptérre.

Nehéz időszakként gondol vissza Rita azokra az évekre, de 2014-ben egy cargo vagyis teherszállító céghez került a férje, és már „csak” egy hetekre utazik el. Újabban a koronavírus-járvány miatt – amely rendkívüli helyzetet jelent a légi közlekedésben – már két hetekre kerül távol a családtól. „Ez már nagyon hosszú. Mintha soha nem telne el a két hét, számolom vissza a napokat. A leghosszabb külön töltött idő két hónap volt, amikor Amerikában a típus-átképzést végezte. Munkájuk során rengeteget tanulnak a pilóták, kötelező szimulációs gyakorlatokat végeznek, vészhelyzetekre készülnek fel” – magyarázza Rita

Megérintenek a világ eseményei és katasztrófái

Rita könyvtárosként dolgozik, eleinte teljes majd részmunkaidős állásokat vállalt. „Ahhoz, hogy nyugodt körülmények között éljen a család, a férjem kipihenten és felkészülten menjen dolgozni és a repülőn ne azon törje a fejét, hogy vajon odaér-e valaki a gyerekért az óvodába vagy ki intézi el az eldugult lefolyót, nekem kellett biztosítanom a hátteret. De utólag is úgy gondolom, hogy ez a szerep rám talált – itthon enyém a vezető szerep, Janó kiteljesedhet a hivatásában, és így egészítjük ki egymást.”
Sosem úgy gondolt férje munkájára, mint ami felforgatná életüket. „Néha gondoltam arra, hogy a fene egye meg, már megint egyedül vagyok. De ha valakinek a társa légiutas-kísérő, első tiszt, kapitány, és látja, milyen átéléssel, hivatástudattal indul munkába, egy percig sem gondolhatja, hogy ő kevesebbet kap a másikból, sőt, azáltal csak több lesz. Alapvető, hogy elfogadjuk a foglalkozását, én egyenesen büszke vagyok rá. Janó például kimondottan ügyelt arra, hogy ha arra a gépre ültünk föl, amelyiket vezette, akkor bennünket is ugyanolyan utasként kezelt, mint bárki mást. De a repülés alatt azért kijött hozzánk a pilótafülkéből, és akkor odasúgta: én is büszke vagyok rátok.”
A világ történései sokszor érintette személyesen Ritáékat. Férje menekítő járatokat vitt, Bangkokban rekedt magyar utasokat hozott haza, a thaiföldi cunami idején is dolgozott, víztisztító berendezést vitt Srí Lankára, a SARS-járvány idején pedig Torontóban járt.

Ritának megrendítő élmény volt, hogy a férje a World Trade Center összeomlása előtti napon ért haza Amerikából.

De ugyanígy érintette őt 2003-as nagy áramszünet, amely sötétségbe borította USA keleti parti városait. „A férjemék nem is tudták, hogy mi történt, miért nincs áram és víz, miért zártak be a boltok és az automaták. Torontóban gyalog lépcsőztek fel a huszadik emeleti szállodai szobájukba. Amikor rossz híreket láttam a tévében, néha beindult a kisördög a képzeletemben, aggódtam, hogy Janónak baja esik. De szerencsére a mobiltelefon és az internet megkönnyítette a kapcsolattartást, a világ túlsó felén is mindent tudunk a férjemről.”

„Ha a kerozin gőze megcsap”

A technika korában lányuk, Riti már megszokta, hogy édesapjával napokig, hetekig csak telefonon beszél, hiszen ebbe született bele. Zoopedagógusként dolgozik, de „a kerozin gőze őt is megcsapta”. A repülőgépek iránti szenvedélyét a fotózásban éli ki és most már férjével közösen fényképezik a többtonnás gépeket. Másfél éves kislányukkal, Zoéval együtt figyelik, ahogy a nagypapa felszáll a kifutópályán. „Janó megmutatta nekünk a fél világot – mondja Rita –, de sokan elfelejtik, hogy tíz kilométer magasan, kétszáz utassal a háta mögött korántsem a szórakozásról szól a történet, hanem emberéletekről. Hatalmas felelősség. És ebben az én nagy feladatom, hogy biztosítsam a nyugodt hátteret.”

(Kiemelt kép: Getty Images)