Egyetértően bólogattam, miközben a kolléganőm dühös posztját olvastam. Azt fejtette ki benne, ha még egy influenszer kijelenti, hogy a karanténban legalább több időnk jut egymásra, love & peace, akkor ő a maga részéről talpig maszkban odamegy, és tarkón veri az illetőt egy frissen fertőtlenített öntöttvas serpenyővel. „Mi dolgozunk, szerencsétlenek!” – valahogy így fejeződött be a szöveg, és nekem legurult egy nagy kő a szívemről. Mert a home office-ban mi is dolgozunk (hál’istennek, tenném gyorsan hozzá, a Nők Lapja folyamatosan megjelenik), közben viszont velem is folyton szembejönnek az interneten azok a vélemények, hogy akkor most végre minden író megírhatja a nagyregényét, amire eddig nem maradt ideje.
Hát, nem tudom. Én a munkába járás kiesésével megtakarított időt, önnön legnagyobb meglepetésemre, főként házimunkára fordítom, méghozzá jórészt olyasmire, amire békeidőben ritkán. Például kivasaltam a férjem tizenöt darab ingét, amelyek hónapok óta búslakodtak már a vasalókosárban. Megpucoltam az összes ablakot és kimostam az összes függönyt. Paprikapalántát ültettem az ablakpárkányon, és salátavetést egyeltem. Gombás quiche-t gyártottam, és a Nosalty #HÁZIMENZA receptjeiből megsütöttem életem első almás máktortáját. Ám mindeközben ott motoszkált a fejemben a gondolat: lehet, hogy a többi író nálam sokkal kreatívabb mostanában? És rajtam kívül mindenki szorgalmasan írja a regényét a karanténélményeiről? Megkérdeztem őket.

Mucha Dorka: Tobzódni fogunk a posztapokaliptikus szövegekben

 

– Az elején boldog voltam, mint a veréb egy darab sült krumplival, aztán ahogy egyre halványult a fény az alagút végén, minden kreativitásom elszállt – mondja Dorka, aki a férjével és a kistacskójukkal a Felvidéken, egy icipici falu utolsó utcájában tölti ezt az időszakot. – A második, tiniknek szánt regényem nyáron kerül a boltokba, holott a Könyvfesztiválra jött volna ki, ami nyilván nem dobott a hangulatomon. Amikor ezen túljutottam, akkor jöttem rá, mennyi munka vár még a harmadik, felnőtteknek szóló regényemmel, ami szintén az idén fog megjelenni. Kreatívabb nem lettem, az biztos. Viszont most van időm többet olvasni, jobban megvizsgálni és mélyebben belemenni szövegekbe. Az olvasmányaimban megtalálom az aktuális helyzetemre vonatkozó részeket: rájöttem, hogy a legtöbb regény egy-egy kapcsolatba, helyre, szituációba bezárt emberről szól, a főszereplő szabadulni akar, ahogy most mi is. Az írás most nem egyszerű. Hiába van látszólag több idő írni, az ingerek hiányoznak.

Hiszem, hogy egy írónak igenis kell a környezet, az ember, a hang, hogy valakivel személyesen lehessen beszélgetni, vagy csak annyi, hogy elcsípjek a metrón egy-egy mondatot.

Egyelőre a könyvpiac kivár és mindez nagyon zajos őszhöz fog vezetni. Viszont az igazi mélypont rá fél évre lesz, akkor fognak ugyanis megjelenni a járvány alatt írt első alkotások. Szokás azt mondani, hogy mindenki máshogy éli meg ugyanazt a traumát. Ez igaz is, de ki a fene fogja elolvasni a tucatnyi otthon bezárkózott, egymást bántó család történeteit? Márpedig nagyon sok ilyen lesz, ahogy tobzódni fogunk a posztapokaliptikus szövegekben is, és előre látom, mennyi vers fog születni bezártságról és elhagyatottságról. Én viszont úgy gondolom, az irodalomnak, a művészetnek az az elemi lényege, hogy progresszív legyen, kockázatvállaló, és félek, ez az erőltetett pandémiairodalom nem ilyen lesz.

Finy Petra: Emancipálódott nők visszacsúsznak kiszolgáló életformába

(Fotó: Éles Balázs)

Petra, aki korábban „zugírónak” nevezte magát, mert csak akkor tudott írni, ha minden más munkájával végzett, a két kamaszlányával, a férjével és kilenc hónapos törpespánielükkel, Lottival karanténozódott be a Pilisben, egy erdő széli, picike faluban. – Akárhány anyával beszélek, mindenki egyetért velem abban, hogy a nőknek ebben az időszakban sokkal nehezebb, mint bármikor – állapítja meg. – Senki nincs, aki le tudná venni a vállukról a terheket, a férfiak pedig gyakran akkor is bemenekülnek az irodába, amikor nyugodtan home office-olhatnának. Sok családnál látom, hogy az amúgy elfogadhatóan emancipálódott nők most hirtelen visszacsúsznak egy kiszolgáló, lenyomottabb életformába, miközben ugyanúgy dolgoznak otthonról, mint mindenki más. A mentális, fizikai izoláció, bezártság, magány, az élet lelassulása, a saját lelki tartalékaink felkutatása, vagy akár tabu jellegűbb témák, mint amilyen a családon belüli erőszak, a nyomorba zuhanás, a hátrányos helyzetű diákok mind nagyobb lemaradása, vagy akár a vizsgálat és ellátás nélküli, haldoklásra ítélt betegek témája biztosan meg is fog majd jelenni a művekben.
Az én zugíróságom is megmaradt, nagyregényt nem fogok tudni írni ebben az időszakban, de egy közepeset igen. Jövőre fog megjelenni az Athenaeum Kiadónál Kerti szonáta címmel. A rendszerváltás előtti időszakban játszódik, és fontos szerepet kap benne a zene, a természet, a családi és baráti viszonyok visszássága, de igyekszem annak is utánajárni, miként működik a lázadás és az árulás pszichológiája. A másik kötet pedig, amin dolgozom, egy mesekönyv, karácsonyra jelenik meg Bodzaszörp címmel a Manó Könyveknél. Még a járvány előtt találtam ki a témáját, de szomorú módon pont aktuális lett, a mostanában ritkán látott nagyszülőkről szóló történetek lesznek benne.

Durica Katarina: Nem szívesen olvasnék erről az időszakról

– A férjemmel és a három kicsi gyerekünkkel karanténozódtunk be Brüsszelben, az ő ritmusukhoz igazodom – meséli Katarina. – Fél éve éltünk itt, pont mire megszokták az iskolát, óvodát, bezártak mindent. Korábban azt kívántam, bárcsak Botond, a férjem kevesebbet utazna, hát tessék. Kockás pizsamában jövünk-megyünk, néha elbújik a gyerekek elől, és próbál dolgozni. Délelőtt és délután is alszik az egyéves Róza babánk, igyekszem ekkor írni. Mivel tudom, hogy nem lesz több időm, ezt kell rendesen kihasználnom. Nekem jót tesz ez a nyomás, összeszedettebb vagyok. Leülök a gép elé, és írom, ami már jó ideje a fejemben motoszkál. Egy csomó interjút elkészítettem még a karantén előtt, sikerült az összes helyszínt bejárni, ami belekerül a regénybe. A bezártság elől, amit nagyon rosszul viselek, a készülő szövegbe menekülök. A regényem szereplői mozognak, utaznak, összejárnak a barátokkal. Én így vezetem le a feszültséget, mert hiányzik a nyüzsgés, a találkozások, nagy séták.

Ugyanakkor négyszáz oldal megíráshoz nagy önfegyelem kell, és most pont jól jön, hogy otthon kell maradni.

Én egyébként nem szívesen olvasnék még többet erről az időszakról, elég megélni, túlélni. A (majdnem) szomszédunk, egy fiatal német eurokrata mesélte, a háborút átélt nagymamája a már a Csillagok háborúja főcímdalától kiborult, nem akart több háborús filmet látni. Valahogy így vagyok ezzel én is. Biztosan sok író ül az íróasztalánál, és olyan történetekbe menekül, ahol az emberek táncolnak, megpuszilják a nagymamát, a gyerekek fogják egymás kezét, tömeg van, fesztiválok. Normális élet.

Kalapos Éva Veronika: Megbuggyannék, ha még írnom is a vírusról kellene

(Fotó: Svebis Bence)

– Az elején egyáltalán nem tudtam koncentrálni, frusztrált a helyzet, féltem is, de némi sütésterápia után az utóbbi hetekben már jobban voltam – mondja Éva. Ő a férjével, Bencével és a cicájukkal Audrey Horne-nal egy 9. kerületi panel negyedik emeletén az erkélyre erkély ül ki, ha napsütésre vágyik. – Elkezdtem írni, fordítani, és kimondottan jólesik belesüppedni dolgokba, amik nem a vírusról vagy a már meglévő és a ránk váró nehézségekről szólnak. Pár napja megosztottam az oldalamon Marina Abramovic nyilatkozatát, amely szerint őt nem érdekli igazán a koronavírus, mint téma. Sajnos kicsit félreértették páran a szándékomat, és a művésznő nem is fogalmazott túl szerencsésen (azt mondta, a koronavírus „nem szexi”), de a lényeggel egyetértek: én sem tudok most karanténnovellát, vírusregényt, vagy ilyesmit írni. Úgy gondolom, távolabb kell kerülnünk ettől, hogy érdemben fel lehessen dolgozni, ráadásul megbuggyannék, ha még írnom is erről kellene.
Jó ideje érlelődik már bennem egy regény terve, valószínűleg annak fogok nekikezdeni hamarosan, az elvált szülő – felnőtt gyerek lesz a központi téma. Engem eddig is a szociotémák izgattak, írtam szegénységről, egzisztenciális válságról, elszigeteltségről, szóval olyasmikről, amiket a vírus és annak gazdasági hatásai most „csupán” felerősítettek, tehát lényegében a víruson magán kívül egyelőre nem hoz be újat nekem a téma. Számomra fontos, hogy egy téma mélyről induljon el bennem, legyen róla markáns és nagyon saját mondanivalóm, így erről is csak akkor fogok írni, ha ezt érzem.

Szendi Nóra: A legfőbb eszközöm a pofátlan humor

– Szerencsés helyzetben vagyok, eddig is szabadúszó szerkesztőként, kritikusként, több-kevesebb elánnal biciklis futárként dolgoztam – mondja Nóra. – Most úgy döntöttem, rákapcsolok az utóbbira, és minden másból visszaveszek, hogy ezt az évet Van ilyen című, harmadik regényemnek szentelhessem. A készülő kötet, mint a korábbiak is, egy nehezen belakható világról (a miénkről) ad hírt, amelyhez a hősök a maguk módján alkalmazkodnak: a valóság torzításával, kényszercselekvésekkel, élősködéssel, dominanciaharcokkal. Voltaképp ők az állandó karanténtársaságom, Csabi, az örökké tépelődő, paranoid füves, Tátika, a néha sajátosan bájos, máskor fenyegető, börtönviselt pszichopata, Péterke, a kicsit ütődött, megingathatatlanul derűs, demens anyját ápoló postás, Babett, az önmagát kiválasztott művésznek tekintő politoxikomán, és Ervin, a gyógyszerfüggő, mizantróp call centeres. Egy biztos: őket nem fogja járvány sújtani. Van így is elég bajuk. Bizonyos tekintetben valamennyien saját láthatatlan karanténjuk rabjai.
Tudom, ami nekem béke és alkotás, az másnak fejetlenség, anyagi csőd és magány. De azt is tudom, hogy a legfőbb eszközöm, amivel adhatok, az írás és a szövegeim sötétségét ellenpontozó, a hamis pátoszt elvető, pofátlan humor.

Ami most történik, nekem nem a vírusról szól, csak a lelepleződése az egyenlőtlenségek és az önmagáért való fogyasztás kifordult világának.

Ha egyszer megírom ezt a periódust, a média és a politikusok teátrális röcögtetése háttérzaj lesz csupán. Az igazi főhős, mint mindig, az irány vesztett kisember, aki félrecsúszott, állatfigurás, házi készítésű maszkban, gyanakodva kerülgeti a többi vásárlót a közértben.

(Kiemelt kép: Unsplash)