„A párom mentős, és a Magyar Vöröskeresztnek is tagja, így már azelőtt beleláttam valamennyire a szervezet tevékenységébe, mielőtt csatlakoztam – azért szerettem volna én is tag lenni, mert tetszett, amit megismertem belőle. Eddig főleg rendezvényeken segítettem, de most változott a helyzet, hiszen a koronavírus óta ezek elmaradnak. Így viszont még több figyelmet tudunk fordítani a lakóhelyünkön és a környéken – én például a bodrogközi településeken – élőkre. Ebben az időszakban elsősorban adományokat osztunk a rászorulóknak: főként tartós élelmiszereket viszünk nekik. Megható látni, ahogy megkönnyebbülnek, hogy egy akadályuk elhárult, és végre nem nekik kell valamivel megküzdeniük, és tudják, hogy gondolnak rájuk… Mert még a krízishelyzetben is sokan egyáltalán nem mernek segítséget kérni.”
Bernadett néhány évvel ezelőtt csatlakozott a Magyar Vöröskereszt önkéntesei sorába, és hamar átérezte, hogy a kis segítség is milyen sokat jelenthet egy adott helyzetben. Ahogy azt is, hogy mennyi szeretet és hála jár cserébe azért, hogy szabadidejét arra áldozza, hogy másokért tegyen.
„Legelőször a Csíksomlyói búcsún önkénteskedtem: pásztáztuk a többezres tömeget, figyeltük, hol kelhet el a segítség. Rögtön rájöttem, hogy az apró tetteknek is nagy jelentősége van, mint például a fülledt melegben a vízosztás. Többen be is pánikoltak a hőség és a tumultus miatt, őket sikerült megnyugtatnunk. Egy elveszett kisgyermeknek megtaláltuk a szüleit. Egy másik eseményen méhcsípést, horzsolást és félrenyelés miatti fuldoklásos eseteket láttunk el. Bár nekem nincs egészségügyi képzettségem, de a mentős páromnak így is jól tudok a keze alá dolgozni akár gézadással, akár más asszisztenciával.
Ezek aprónak tűnő, de valójában nagyon fontos és hasznos dolgok. A helyszíntől és a programtól függetlenül minden önkéntes munkára igaz, hogy folyamatosan topon kell lenni, hiszen nem lehet előre tudni, milyen helyzet éri az embert egy újabb feladat során, vagy akár váratlanul.
De minden egyes alkalommal megtapasztalom, hogy milyen jó megélni, megérezni az emberek felőli tiszteletet, amikor önkéntesként segédkezünk.
Amikor együtt dolgozom a többi Vöröskeresztessel, és látom, hogy milyen lendületesek, az nekem is erőt ad. Sodor magával az, hogy megyek, segítek, adok, és újra megyek, segítek és adok.
A jelenlegi helyzet sok aggodalommal, szomorúsággal jár. A segítségnek ilyen esetben is több formája lehet. Néha nem is csak az adomány, például egy étel-, vagy higiénia csomag számít, hanem már önmagában a törődés.
A járványhelyzet óta talán még több könnyet látok, de szerencsére nemcsak a károk és bánat miatt. Egyre több az örömkönny is, amely sokszor kimondott szavak, köszönetnyilvánítások helyett, megkönnyebbülés- és hálaképpen tör ki azért, mert tudják a rászorulók, hogy nincsenek egyedül, mi velük vagyunk. Ezért érdemes értük tenni.
Érdekes tanulság volt számomra, hogy amellett, hogy az önkénteskedés engem hihetetlenül feltölt, még az önkormányzati munkám során is nagyon hasznos. Sikerült megértenem, hogy kihez hogyan érdemes fordulni, hozzászólni. Rájöttem, hogy van, amikor nem feltétlenül valamilyen megoldást kell nyújtanom, mert az adott helyzetben többet ad, ha „csak” meghallgatok. Bízom benne, hogy másnak is alkalma nyílik megtapasztalni, megélni ezeket, és az önkénteskedésnek, ennek a „szeretetrendszernek” az örömét.”
