Ha a koronavírus-járvány izolált napjaiban úgy érezted, hogy egyedülállónak lenni szívás, akkor gyere, nézd meg, milyen volt a paraszti társadalomban vagy a szocializmusban egyedülállónak – ahogy akkor mondták – vénlánynak lenni. 
A karantén alapjaiban forgatta fel és rendezte át az életünket, az izoláltság megmutatta, milyen amikor másokkal, vagy épp önmagunkkal töltünk el napokat, heteket, vagy akár hosszú hónapokat is. Kemény időszak ez az egyedülállóknak is, akiknek a globális bizonytalanság mellett a magánnyal is meg kell birkózniuk, ez pedig nem könnyű még akkor sem, ha szoros baráti kör, családi háló veszi őket körül. Ilyen emberből pedig rengetegen vagyunk most a világon, hiszen szinglinek lenni a 2021. században nemcsak ugyanolyan elfogadott, mint valakinek a házastársaként bemutatkozni, hanem legalább olyan gyakori jelenség is. Sőt, van hol már át is billentek az arányok, Kanadában, 2017-ben több ember lakott egyszemélyes háztartásokban, mint bármilyen együttélési formában, az USA-ban pedig az elmúlt tíz évben 42 százalékkal nőtt az egyedülállók száma. És ez nem csak a világ másik felére jellemző, itt Európában, vagy odaát Kínában, de Japánban is egyre emelkedik az egyszemélyes háztartások száma, és ezen már senki nem akad (különösebben) fent. Még nálunk se, ahol pár évtizeddel ezelőtt az egyedülállóság, főleg a nők esetében megvetendő volt. Amíg ma magától értetődő, hogy minden szégyen nélkül mondom ki, igen, egyedül élek, addig anyáink, nagyanyáink, dédanyáink korában konkrétan stigmatizált volna a hajadon állapotom. A téma kutatása során minél inkább visszamentem a múltba, minél inkább belemélyedtem a néprajzkutatók feljegyzéseibe, annál biztosabb lettem, hogy szingli nőként teljesen jó nekem itt, 2020-ban.

Rönkhúzás Őrimagyarósdon

Nem tenne túl boldoggá, ha mondjuk hirtelen a paraszti társadalomban találnám magam, ahol nagy valószínűséggel már „régente” – úgy 18 évesen – átestem volna az akkoriban nagyon viccesnek tartott, innen nézve inkább bullyingnak tűnő, szokáson, a tuskóhúzáson. Vagyis húshagyó kedden rönköt kötöttek volna tinédzser nyakamba, amit aztán hangos gúnyolódás közepette („nem ment férjhez, hát húzza a tuskót”), végig kellett volna húznom a falun, szerencsés esetben csak kisebb távon. Vagy szűzgulyahajtás címén  a legények „Kinek van eladó lánya – hajtsa ki a szűzgulyára!” felkiáltással, ostorpattogtatással kísérve, mint Isten barmát, végighajtottak volna a falun. Ez is egy szép hagyomány volt, nagy kár, hogy már nem él.

A férj nélkül maradt lányok ilyen jellegű kigúnyolása, és általános megvetése teljesen természetes volt a hagyományos társadalomban, amikor a házasságkötés, a családalapítás erkölcsi kötelességnek számított. Lényegében egy lány akkor vált értékessé, amikor férjhez ment, ha egyedül maradt, a közösség szemében vénlánnyá vált. Bukott nő lett, akikről úgy tartották, hogy senkinek nem kell, mert csúnya, vagy nem elég jó a természete, valami hibázik nála. A hibázási lehetőségek száma igen nagy volt, rengeteg íratlan szabály határozta meg, milyen és hogy viselkedik egy „ideális”, „feleségnek való” lány. 

A Magyar néprajz A „helyes élet” paraszti szabályai című fejezetében azt olvashatjuk, hogy szép, csendes, alázatos, munkabíró volt, odafigyelt a járására, szavaira, mimikájára. Sőt, az érzelmeire is, hiszen úgy tartották, egy lánynak „szégyen mindjárt pityeregni” és „rút dolog nagyon nevetni”. A külsőségek is sokat számítottak, a szép ruha legalább olyan fontos volt, mint a természet adta szépség. „Nem elég ruhás” – mondták azokra, akiknek nem tartották elég jónak az öltözetét. Egy parasztasszony pedig arról ír önéletrajzában, hogy az apró eltérések is rossz fényt vethettek egy lányra: „a ruháját jobban megszorítja” vagy az ingét „kihuzogatja, hogy buggyos legyen” –  olvasható a Magyar Néprajz című gyűjteményben.  A kontroll természetesen a hajviseletre is vonatkozott, egy tisztességes lány „félreválasztékkal” (oldalválaszték) nem fésülködhetett ezelőtt. A sort még hosszan folytathatnánk, a követendő viselkedési minták az életük minden területét behálózták. A pártában maradt lányokra pedig úgy tekintettek, mint akik nem feleltek meg a közösségi normáknak, így vicc, és megvetés tárgyai lettek. A megítélésük aztán nem sokat változott a két világháború alatt, sőt, még a szocialista érában is lenézték őket.

„25 évesen leírták az embert, ha nem kötötték be a fejét!”

– emlékszik vissza a nem is olyan távoli múltra, a Sopron-megyében felnövő és a ma is ott élő 85 éves interjúalanyunk, Magdolna, aki alig húsz évesen ment férjhez. Nevetve magyarázza, hogy ma egy ilyen idős lányra azt mondjuk, „szinte gyerek”, de az ő korában, amikor nem volt ritka, hogy a 18 év alatti lányok korengedménnyel keltek el, ez egyáltalán nem számított túl korainak. Azt meséli, a lányok igyekeztek minél hamarabb férjhez menni, és a szülők is azon voltak, hogy viszonylag gyorsan kiházasítsák a lánygyerekeket. „Senki nem akart szégyenben maradni” – teszi hozzá.
Pedig ekkor már az ötvenes években járunk, amikor a kommunista egyenlősítés jegyében erős emancipációs propagandakampány bontakozott ki. Persze, ma már tudjuk, hogy ez csak látszólagos egyenlőség volt, Tóth Eszter Zsófia történész Kádár leányai: nők a szocialista időszakban című könyvéből is kiderül, hogy ugyan a nők valóban betölthettek addig férfiasnak mondott szakmákat – lehettek gépészek, traktorosok, tudósok –, ám továbbra is a klasszikus szerepfelfogás határozta meg őket. Bár fontos volt a munka, igazi társadalmi megbecsülés csak azoknak a nőknek járt, akik gyermeket is szültek.

(Fotó: Fortepan)

Jól mutatja ezt az 1951-ben bevezetett Anyasági érdemrend, melynek négy fokozata volt: az elsőt azok az anyák nyerték el, akik 11(!)-nél több gyereket szültek és neveltek, a negyedik fokozatot pedig a hat gyermekkel rendelkező anyák kapták. Legalább ennyire beszédes volt a gyermektelenségi adó is. Ezt a 20 és 50 év közötti férfi, illetve 20 és 45 év közötti nő volt köteles fizetni, akinek már volt keresete, de gyereke még nem.
„A szocialista időszakban elvárás volt, hogy a felnőtt ember ››érzelmi és gazdasági közösségben‹‹ éljen, így a férj nélkül maradt hajadonokat ferde szemmel nézte a társadalom. Ráadásul akkoriban nagy volt a gazdasági nyomás is, szövetkezeti, tanácsi lakáshoz leginkább csak házaspárok juthattak” – mondja a történész, hozzátéve, hogy a vénlányságot nagyon titkolni sem lehetett, ugyanis egészen az 1952-es családjogi törvény hatályba lépéséig a házasságban élő nőknek fel kellett venni a férjük teljes nevét, és a -né toldalékot, nem tarthatták meg lánykori nevüket.

Ha valaki XY-néként mutatkozott be, azt jelentette, hogy férjezett, tehát tisztességes asszony. Épp ezért a nők igyekeztek mindenáron férjhez menni.

„Több interjúalanyom is csak azért házasodott meg, hogy asszonyneve legyen, mert akkoriban még az elvált nőknek is jobb volt a megítélése, mint azoknak akik sosem mentek férjhez” – magyarázza a történész.

„Rendesen köszörülték rajtuk a nyelvüket”

– ezt már egy másik interjúalany, Klára mondja, aki a dél-alföldi községben kilógott a korabeli lányok közül. „Szép voltam, de visszahúzódó természet, és annyira nem érdekelt a házasság. Inkább tanultam, míg a legtöbb lány azon igyekezett, hogy férjet fogjon magának. Akkoriban még sokan csak egy férfitól remélhettek biztos egzisztenciát, és az is volt a társadalmi elvárás, hogy menjenek szépen férjhez, szüljenek gyerekeket és vezessék a háztartást” – emlékszik vissza a korai hetvenes évekre, amikor fordult a kocka, és a szocialista rezsim épp elkezdte visszaterelni a nőket a munkaerőpiacról. Be a konyhába, és a szülőszobába.
Ekkor az iparnak már nem igazán volt szüksége a női munkás kézre, és a nők egyenjogúságának emlegetése is kevésbé lett hangsúlyos a központi kommunikációban.

(Fotó: Fortepan)

A hatalom érdeke ezúttal az lett, hogy a nők önmegvalósítás helyett gyerekeket neveljenek, és mindezt lehetőleg hosszú ideig, otthon, a négy fal között tegyék. A közfelfogásban azt erősítették, hogy egy valamire való lánynak férje, gyereke, takaros háztartása van. Ha valaki mégis egyedül maradt, azt továbbra is vénlánynak, ha pedig esetleg voltak időszakosan partnerei, vagyis járt valakivel,  „könnyen kaphatónak” címkézték. Érthető, ha a vidéki kisvárosban élő Klára 22 évesen aggódni kezdett, mi lesz, ha szégyenszemre egyedül marad, és szájára veszi a település. Végül csak azért nem köszörülhették rajta a nyelvüket, mert 23 évesen találkozott a mostani férjével.
„A társadalom még ekkor sem volt elfogadó, a többségi vélemény továbbra is az volt, hogy biztos valami gond van azokkal a nőkkel, akik nem találnak maguknak férjet. Válogatósak, nem elég alkalmazkodók, könnyű vérűek, vagy valamilyen testi hibájuk van. Bár már nem vetették meg őket úgy, mint a korábbi időkben, de a lesajnálás továbbra is jellemző volt” – mesél Tóth Eszter Zsófia a kései szocializmus idejéről.

Boldog szinglik, egyenesen New York-ból

A „jó magyar anya” szerepére ösztönző propaganda ellenére az emancipációs folyamatokat nem lehetett megállítani: a hetvenes-nyolcvanas évektől a női szerepfelfogásnak egyre fontosabb részévé vált az önmegvalósítás, a férjtől független, önálló karrierépítés. Később, a rendszerváltás és a vele járó társadalmi, gazdasági változások hatására a klasszikus nemi szerepek kezdtek meglazulni: az évek előrehaladtával elfogadottabb és gyakoribb lett a válás, ahogy az élettársi kapcsolat is. A fiatalok házasság helyett a továbbtanulásra, karrierépítésre fókuszáltak, így egyre inkább kitolódott a családalapítás ideje, és több lett az önálló egzisztenciával rendelkező, jól képzett, a munkaerőpiacon piacképes, főként nagyvárosi diplomás egyedülálló. 

Lényegében ilyen nőkről szólt a nálunk is népszerűvé vált Szex és New York című TV sorozat, amely a szinglilét népszerűsítésével nagyban hatott a fiatal nők gondolkodásmódjára, és segített a köztudatból kitörölni a sértő vénkisasszony címkét. De sokat formált a közgondolkodáson a Bridget Jones naplója című könyv és film is, ami nálunk jóval nagyobb kedvenc lett, mint a Szex és New York.

(Fotó: IMDb)

Ezek akkoriban forradalminak számítottak, még annak ellenére is, hogy feminista megközelítésből vannak vitatható pontjaik,  például az, hogy a négy New York-i szingli és a vicces Jones végig a nagy Ő-t keresi. Ettől függetlenül szerte a világon nők millióinak adtak önbizalmat ahhoz, hogy merjenek egyedül élni, sőt mit több, egyedül is jól érezni magukat. Ez még húsz évvel fontos lépés volt a nők számára, ma már, főleg a fiatalabb korosztály számára evidens, hogy a nők, férfiak hosszabb, rövidebb ideig egyedül vannak. A válások száma, a kapcsolatok periodikus váltakozása, viszonylag gyors felbomlása pedig azt mutatja, minden esélyünk megvan rá, hogy az életünkben valamikor (újra) szinglik leszünk. Hogy ez az állapot jobb, vagy rosszabb mint egy házasság, vagy egy párkapcsolat, az egy külön cikk téma, de az biztos, hogy  a tönkhúzás óta nagyot fordult a társadalmi megítélésünk. 

(Kiemelt kép: Fortepan, Unsplash)