A kapcsolatokban sérülünk és a kapcsolatainkban gyógyulhatunk meg, mondta Popper Péter, legendás magyar pszichológus, és ez gondolat sokkal többet elmond a Normális emberekről, mint bármilyen szerelmes gif vagy idézet.
Aki abban a hitben kezdi el az eredeti regényt, vagy a belőle készült sorozatot, hogy csupán egy se vele, se nélküle szerelmespár történetét izgulja majd végig, azt komoly meglepetések érhetik. A zsepiket persze érdemes így is bekészíteni, hiszen a Normális emberek úgy tudja megrázóan életszerűen, mégis költői érzékenységgel elmondani egy első szerelem és mély barátság történetét, hogy közben tűpontosan megmutatja azt is, mennyire elemien hatnak a családunkban szerzett kötődési sebeink arra, ahogy a (pár)kapcsolatainkban létezünk. És ezzel együtt azt, hogy ez a fajta sebzettség, amennyire láthatatlan és rejtett, annyira gyakori az emberek között. 

Tud újat mutatni egy sorozat a szerelemről?

Mióta az ír Sally Rooney regénye megjelent 2018-ban, a Normális emberek gyakorlatilag instant generációs klasszikussá nőtte ki magát. A cikk apropóját most az adta, hogy a BBC és a Hulu feldolgozásában elkészült a sorozat is.
Akik most ismerkednek a Normális emberekkel, azoknak röviden a sztoriról: Marianne és Connell egy iskolába járnak, és látszólag nagyon különböznek. Connell sikeres sportoló, kicsit félénk, de a gimnázium menő és népszerű diákjai közé tartozik. Marianne büszke és magányos, akit gyakran gúnyolnak a társai különcsége miatt. A lány nagyon gazdag, a fiú anyja náluk takarít. Ez a két kamasz aztán a különbözőségeik ellenére egymásban találja meg azt a partnert, akivel úgy érzik, a világon egyedül megérti őket. Az összehangolódásuk előbb ösztönös és nyers, majd ahogy telnek az évek, egyre tudatosabb és érettebb. Mindketten az ország legjobb egyetemére, a dublini Trinity College-ba kerülnek, ahol fordul a kocka, mintha Marianne találná meg jobban a helyét, Connell pedig küszködve próbál a felszínen maradni.
Mi ebben az új? – kérdezheti ezen a ponton az olvasó, és igaza van, hiszen ha a felütését vesszük, ez pont az az egymásra találós sztori, amit annyiszor láttunk már amerikai tinifilmekben vagy -sorozatokban, és pont ennyire unjuk is. Mert unalmasak a faék egyszerű karakterek, (ha van egyáltalán, akkor) a lebutított jellemfejlődés, és a bosszantóan naiv happy endek, amik végül pont olyan kellemetlen mellékízt hagynak maguk után, mint valami brutálrózsaszín, cukros édesség.
A Normális emberek viszont képes a maga szép-szomorú, örömmel és bánattal szegélyezett, folyamatosan alakuló, fejlődő valóságában megmutatni, milyen egy emberi kapcsolat. A sorozat pedig az a ritka madár, amikor a feldolgozás talán még eggyel jobban is sikerül, mint az eredeti regény. Ennek a nagyszerű forgatókönyv és rendezés mellett a kulcsa az, hogy a főszerepekre választott Daisy Edgar-Jones és Paul Mescal kettőse a vonzások és eltávolodások félszegségben és szenvedélyben is szinte tökéletes táncát adja elő. Az alakításuk egyenként is megkapó, ám ketten együtt ezentúl nagy eséllyel bekerülnek az emlékezetes mozgóképes szerelmespárok toplistáiba. 

Annál is inkább, mivel egyáltalán nem volt könnyű dolguk. A 12, egyenként szűk félórás epizódokkal építkező sorozat kifejezetten csendesen, ráérős tempóban mesél, és markáns szerepet kapnak benne a nonverbális gesztusok, a ki nem mondott szavak, a tekintetek és az érintések. És amikor ennyire közel megy a kamera, akkor a színészi játék is lecsupaszodik: csak hitelesen működik, vagy sehogy.
Márpedig ez a kamera közel megy, és nem is szemérmes: a szexualitás a Normális emberekben a kapcsolódás képességének tükre. Tulajdonképpen rég láttam olyan filmet vagy sorozatot, ahol a szex nem egyszerűen a vágy beteljesülését szolgáló dramaturgiai elem, hanem ennyire őszinte ritmusban tükrözi két ember lelki közelségét vagy a szereplők saját pszichés állapotát. Amit itt látunk, az szó szerint szerelmeskedés – vagy máskor az önbántás egy formája.

De miért nem mondja meg neki?!

A Normális embereket nézve visszatérő vendég bennünk az abból fakadó frusztráció, hogy a főszereplők elbeszélnek egymás mellett, nem értik egymást, és emiatt elsodródnak egymás mellől, miközben nyilvánvaló, mennyire összetartoznak és mennyire szeretik egymást.
A félreértésekkel játszani régi történetmondó eszköz, és ma, főleg a sorozatokban gyakran arra szolgál, hogy húzza-nyúzza a sztorit, hogy még egy meg még egy évad elkészülhessen, míg ki nem fullad teljesen egy ötlet. A Normális emberekben viszont erőteljes drámai szerepe van minden fájdalmas csöndnek, kisiklott szónak és gesztusnak.
Mivel a Normális emberek egyfelől Marianne és Connell személyiségfejlődésének története is, elénk tárja, mennyire fontos, hogy megtanuljunk kommunikálni a kapcsolatainkban az igényeinket, a félelmeinket, az örömeinket, a hálánkat és persze a szeretetünket. Hogy megtanuljunk priorizálni, legyőzni a gyávaságunkat, mint Connell; és meghúzni a határokat, megőrizni a méltóságunkat úgy, hogy közben nem vágjuk el magunkat a másik embertől, mint Marianne. Amikor ugyanis megnyílunk valakinek, a sebezhetőségünket is feltárjuk, és ez mindig kockázatos – ám enélkül nem teremtődik meg a mély intimitás. 

Az intimitást ma sokan összekeverik a szexualitással, de a Normális emberek éppen azt mutatja be gyönyörűen, hogy ez azt a közelséget jelenti, amikor átengedjük a másikat a maszkjainkon, és látni engedjük a bizonytalanságainkat, az érzelmeinket, a valódi lényünket, és ebben kölcsönös elfogadást találunk.

Csakhogy ez gyakran még azoknak sem könnyű, akik egyébként rendben vannak magukkal és a világgal. Akik viszont súlyos terheket hoznak magukkal a családjukból, azoknak ez a közelengedés nemcsak embert próbáló, de akár lehetetlen feladattá is válhat.

Egy életre elkísér, ha a szüleink elárultak minket

Amikor családon belüli bántalmazásról beszélünk, sokan még mindig csupán azokra az esetekre gondolnak, amikor vér folyik. Pedig szavakkal is lehet ütni, és következetesen összezúzni egy ember, pláne egy kiszolgáltatott gyerek önbecsülését, önképét – és ilyen esetből rengeteg van. Az ilyen rendszerszintű bántásban, főleg, ha még érzelmi elhanyagolással, hideg távolságtartással is párosul, az az igazán szörnyű, hogy mivel az áldozat kisgyerek nem tapasztal meg mást, abban a hitben nő fel és alakul ki az önképe, hogy ő valóban értéktelen, aki megérdemli a büntetést – az önutálat pedig, amit beléplántáltak, jogos. És az a gyerek, akinél nem alakulhatott ki a családjában, a szüleivel az ősbizalom érzése, annak a későbbi emberi kapcsolataiban is problémái lesznek a kötődéssel.

Az emberi psziché különös működése folytán ráadásul felnőttként pont azokra a viszonyrendszerekre leszünk fogékonyak, amiket otthonról, kiskorunkból ismerünk, ezért újra meg újra belépünk az ismerős szituációkba, és megismételjük az otthonról hozott mintázatokat akkor is, ha azok rosszak nekünk.

Ebből az ördögi körből ki lehet lépni, de nagy tudatosság, türelem és erő kell hozzá. Az emberi kapcsolatokban okozott sebeket pedig, ahogy Popper Péter tanította nekünk, más emberekkel közösen tudjuk begyógyítani.
A Normális emberek félreértéseinek és kisiklásainak forrása tehát nemcsak az, hogy ez a két fiatal éppen tanulja magát és azt, hogyan kell egy párkapcsolatot jól működtetni, hanem hogy ott dolgoznak bennük azok a sebek és frusztrációk, amik miatt többször inkább lezárnak, elhallgatnak, eltávolodnak. A sebek, amelyeket gyógyítani kell – együtt egymásét és a sajátjukat.
Marianne sorsa egyébként emlékeztet az amerikai Tara Westover történetére, aki A tanult lány című megrendítő önéletrajzi könyvében írta meg, hogyan és milyen áron sikerült kitörnie súlyosan bántalmazó és veszélyeztető családjából. Bár a Normális emberek bepillantást enged Marianne erőszakos és rideg családjába is, a sorozat inkább azt boncolgatja, milyen együtt élni súlyos kötődési sebekkel, és ezek miért nehezítik meg a kapcsolódást másokhoz. Ami vigasztaló, hogy mind Marianne, mind Tara Westover sorsában ott a remény, hogy ugyan a rossz minták felülírásán egy életen át kell dolgozni, de elérhető az egyre javuló önértékelés és a biztonságos kapcsolódás másokhoz. Westovernek az egyik testvére példája segít, Marianne pedig valamennyire öntudatlanul, mégis magabiztosan kiválasztja azt az embert, Connellt, akivel együtt túlléphet a mérgező örökségen. Sőt, nemcsak túlléphet, hanem megejtően szép szerelmet és barátságot élhet meg.

(Kiemelt kép: Jelenet a Normális Emberek című sorozatból. Fotó: IMDb)