Nem vagyok jó sorozatnéző, mire este odajutok, hogy nekikezdhetek a mozizásnak, maximum 15-20 percig vagyok képes ébren maradni. A sorozat sokat veszít az értékéből, ha az egyes részeket több nap alatt nézzük végig. Hangozzék bármily patetikusan, ez tiszteletlenség az alkotókkal szemben. Mire az egyik jelentből megérkezem a másikba, napok telhetnek el, és emiatt az utólag jelentősnek bizonyuló momentumok felidézhetetlenné válnak. Emiatt a komplex történetek, az egymással érintkező sztori-szálak nem követhetők. Az életem ritmusa olyan, hogy akkor tudok egy sorozatra rácsavarodni, ha van időm azt nézni, ez leginkább a nyári-téli szabadság időszaka. Ilyen alkalommal láttam a Csernobilt, ami olyannyira lebilincselt, hogy kétszer is végignéztem.
Szóval, maradnak kikapcsolódásra az egész estés filmek. A moziban az a jó, hogy ott valahogy nem alszik el az ember. Vagy csak ritkán. A koronavírusos időszak azonban ezt a programot elvette tőlünk, így a laptopom lett a filmvászon, az ágyam, ahová bekuckóztam a számítógéppel, pedig a mozi.
A két és fél hónapos bezártság alatt a Netflixen megnéztem életem egyik legjobb filmjét: a Coen testvérektől a The Ballad of Buster Scruggs, azaz a Buster Scruggs balladája című alkotást. A több mint két órás western 6 egymástól független kis epizódból áll, filmes portálok beszámolói szerint azért, mert a forgatás televíziós sorozatként indult. A 6 rész 6 történet, amelyek úgy követik egymást, mint fejezetek egy könyvben, ahogy egyébként ez a történetmesélés a kerete a filmnek is.
A Buster Scruggs balladája az a fajta film, amely lassú sodrású, de minden perce különleges. Olyan élmény, mint mikor egy nagyon finom, ámde nem könnyű ételnek állunk neki, amelynek minden falatját jól megforgatjuk a szánkban, hogy kiélvezzük minden ízét.
A XIX. századi vadnyugaton játszódó történeteket egyszerre szövi át az abszurd humor, a hűvös irónia, miközben a komikus helyzetek komor és nyugtalanító gondolatokat ébresztenek az emberben a halál kiszámíthatatlanságáról. E tekintetben a Buster Sruggs mélyen humanista film, annak ellenére, hogy töméntelen vér folyik benne, és a halál ábrázolása éppen olyan, amilyet a Coen-testvérektől várunk.
Az eseményekben kibontakozó sorsok annyira esetlegesek, olyan véletlenszerűnek mutatják az emberi élet alakulását, hogy a néző egyre kevésé szabadul a kérdéstől: mi végre vagyunk itt a földön? A halál sokszor abszurd, tiszteletlenül jön, igazságtalanul megrövidít életeket. Hogy mennyire összekapcsolódik az abszurditás a mélységgel, azt az egyik kedvenc jelenetem esszenciálisan mutatja meg: hősünk, aki nem mellesleg bankrabló, miután túlél egy groteszkbe hajló tűzpárbajt a pénzintézet tulajdonosával, egy kötéllel a nyakán, hátrakötött kézzel találja magát, a lován ücsörögve.
Mivel a kezei meg vannak kötve, és nem tudja a lovát irányítani, világos, ha az állat elindul, neki vége. A kamera ráközelít a ló fejére, amely a föld felé mozdul, szimatol, kitágulnak az orrlyukai, ahogy a legelni valót megérzi. És akkor lassan lép egyet, hogy elérje a szikkadt földből kiálló gyér növényzetet. Bár az élete hajszálon múlik, a lovasunk váratlanul megmenekül, mert egy arra járó fószer az állatai tereléséhez keres társat. Na, de hamarosan kiderül, hogy a megmentője az állatokat lopta, ezért a közeli kisváros fegyveresei üldözik. Az emberünket marhalopásért megint halálra ítélik. Újra ott áll, hátrakötött kézzel, egy kötéllel a nyakán, a többi elítélttel a pallón. Süt a nap, a tömeg már alig várja, hogy láthassa a kivégzéseket. Ő reménnyel teli arccal néz előre, amikor feltűnik neki, hogy a mellette álló elítélt úgy zokog, mint egy gyerek.
– Első alkalom?
– fordul hozzá. Milyen kérdés ez már? Aztán szemezni kezd a tömegben egy lánnyal. Fickós, csábító mosollyal fixírozza a nőt. Benne van a kémia a pillantásukban, ebből kapcsolat sarjadna. Ha… ha éppen nem az akasztásán lennénk.
Nemcsak a morbid humor, a színészi játék miatt is érdemes megnézni ezt a filmet. Az egyes epizódokban feltűnik Tim Blake Nelson, James Franco, Liam Neeson, és Tom Waits is.
