Eva DuVarney megrázó ötrészes sorozatot készített tavaly When They See Us címmel, amelynek szomorú aktualitását most az adja, hogy úgy tűnik: a rendőri brutalitás a színes bőrűekkel szemben napjainkban is drámai méreteket ölt. Ez a sorozat azt mutatja meg, hogy mennyire válhat védtelenné egy periférián élő, sok szempontból kiszolgáltatott embercsoport a hatalommal szemben, és hogy ez hogyan tehet tönkre életeket még akkor is, ha szó szerint nem oltja ki azokat.
A sorozat 1989-ben kezdődik New Yorkban, olyan időben, amikor a városban a nők ellen elkövetett, előző évben bejelentett erőszakos esetek száma több mint háromezerre tehető. Ez napi szintre lebontva körülbelül tíz esetet jelent. Amint azt a sorozat is pontosan bemutatja: a ’89 áprilisában brutális sérüléseket szerzett, megerőszakolt Trisha Meili (avagy a „Central Parki kocogó”) esete volt a közvélekedés és a város lakóinak biztonságát garantálni hivatott rendőrök számára is az egyik utolsó csepp a pohárban. A felháborodás jogos és érthető volt, ám a városban kiéleződött bűnügyi helyzet miatt mihamarabb meg kellett találni a bűnöst vagy legalábbis a bűnbakot, hiszen áldozatra áldozattal kell felelni, kerül, amibe kerül – hihetetlenül ősi mintázat ez. Linda Farstein nyomozónőt is ez a szándék fűthette, az érthető indulatok mellett, ezért is képtelen szakszerűen eljárni a sorozat tanulsága szerint. Még kollégái többszöri figyelmeztetése ellenére sem – hiszen ahogy a valóságban, úgy a sorozatban sem minden rendőr patás ördög. Inkább a rendszerrel szembeni tehetetlenségük a kiélezett és a nyomasztó, miközben végignézzük a kölykök vallatását, kiszolgáltatottságát, útjukat aznap este a Central Parkba, a rendőrségre, a bíróságra, a börtönbe, majd onnan kifelé, felnőtt fejjel, nincstelenül és megbélyegezve. Farstein tehát kitart az elképzelése mellett annak ellenére, hogy a Trisha Meili ruháján talált DNS egyik fiúéval sem azonosítható, vagy annak ellenére, hogy sem térben, sem időben nem áll össze a mozaik az esettel vádolt öt fiú aznap estéjét illetően.

A film azt sem hallgatja el, hogy az elítélt fiúk valóban ott jártak a Central Parkban azon az éjjel és „vadultak”, ami biciklisek inzultálását, rablást, adott esetben verekedést is jelentett. De hogy részt vettek volna a nő megerőszakolásában, azt mindannyian tagadták. Mindaddig, míg azt nem mondták nekik: akkor szabadulhatnak, ha valamelyik másik gyanúsított ellen vallanak.  Így állt össze a vád, amelynek minden szálát vKorey Wise bűnösségére hegyezték végül ki, aki nem csak azért járta meg a legjobban az öt elítélt közül, mert ő csak a barátját, a szintén elítélt Yousef Salaamot kísérte el az őrsre, hanem mert ő volt az egyetlen, aki betöltötte a 16. évét, tehát a többiektől teljesen külön, felnőtt bűnözők börtönébe került. Kamerába mondatták vele a beismerő nyilatkozatot, úgy, hogy azzal hitegették, azután elmehet. A legmegrázóbb a sorozat negyedik része, amelyik az ő kálváriáját mutatja be a börtönben és amely nehezen engedi el a nézőt a Korey-t játszó Jharrel Jerome megrázó színészi alakításának köszönhetően is. (Ezért az alakításáért a 23 éves színész Emmy-díjat is kapott, a sorozat pedig összesen 16 Emmy jelölést zsebelt be.)
A történet Du Varney alkotásában nem ott ér véget, amikor 2003-ban a DNS-sel azonosítható tettes, Matias Reyes előkerül és a „central park five” néven elhíresült fiúk mindegyike, Korey Wise is kiszabadulhat a börtönből. Ezután még kaphatunk egy ízelítőt abból is, milyen reménytelen az újrakezdés az öt színes börű fiatalembernek, akiknek 6-13 év kihagyás után kell újra felépíteni az életüket, elrendezni elviselhetetlenségig súlyos családi drámákat, kibontani saját magukat az elkövető és a bűnös címkéjéből és legalább nyomokban rálelni saját boldogságukra. 2016-ban az öt férfi 40 000 dolláros kártérítést kapott New York városától. 

A történet a Netflix-sorozat megjelenése után tavaly nagy port kavart, sokan propagandát, sokan a történelem megakadt kerekének helyrezökkentését látták benne. A vita lényege, hogy az egyik oldal szerint ma is helytálló az a feltevés, hogy ha az erőszakot nem is a jogtalanul elítélt fiúk követték el, valamilyen módon részt vettek benne – lefogták az áldozatot vagy elvitték a walkmanjét. Ez az eset elévülésének okán is nehezen vizsgálható ma már, a tanúvallomások felvételének körülményeit ismerve pedig szinte lehetetlen. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy mindez nem dokumentumfilm, hanem játékfilm-sorozat, méghozzá bravúros színészi alakításokkal és azzal a világos rendezői szándékkal, hogy megismerjük az öt fiú, Yusef, Korey, Antron, Kevin és Reymond nevét és történetét és rálátást nyújtson az igazságszolgáltatás rendszerszintű problémáira, amelyekről tavaly még gondolhattuk azt, hogy ezek egy másik kor sajátjai voltak, ám ma már aligha.

Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is! 

(Kiemelt kép: IMDb)