Az online térben remekül lehet életet menedzselni: bevásárolhatunk, számlát fizethetünk be és társkereső oldalak algoritmusára bízhatjuk életünk szerelmének kiválasztását. Az 1990-es évek elején jött létre az első, kezdetleges angol nyelvű párkereső oldal, azóta már speciális szűrőkkel gazdagodtak ezek a felületek, a keresési feltételekben megadhatjuk, hogy milyen vallású illetőt keresünk, milyen hobbija legyen, de kitérhetünk a dohányzásra és a háziállatra is. Az online társkeresők fénykorukat élik, és már nem számít meglepődés tárgyának, ha egy házaspár az internetes ismerkedésükről mesél. Emellett már mindannyian hallhattunk történeteket balul elsült Tinder-randikról, vagy éppen mi magunk éltünk meg furcsa találkozókat, amin utólag jókat nevetünk. Nem ritka, hogy a randipartner fényképe köszönőviszonyban sincs a valósággal: magasabb, alacsonyabb, borostásabb, ápolatlanabb a megjelenése vagy az élő beszélgetés során tudálékosabb, feszengősebb, udvariatlanabb, körülményesebb, mint ahogyan bemutatkozott nekünk írásban. És hogy folytassam: kifizette a számlát, nem fizette ki a számlát, folyton a volt párjáról, édesanyjáról beszél, a második találkozó után eltűnik (ghosting) de hallottam olyan esetről is, hogy az első randin megjelentek a lány barátnői is, vagy kiderült, hogy egy szót sem tud angolul a férfi, és mindvégig Google Translate-tel kommunikált a hölgypartnerével. Igenis elfáradhatnak a komoly szándékú társkeresők a rapid randikban, és a jobbra-balra húzogatásban. Ekkor néhányan nagy levegőt vesznek, félreteszik a randiappot, és szakember segítségét kérik, mert rádöbbennek, hogy számukra hiányzik a társkeresésnek az a bizonyos egyedi és személyes fűszere, amit csak egy „professzionális fejvadász”, azaz a házasságközvetítő tud biztosítani.

Kemény munka sok szerencsével – Kánya Kata szerint

Kánya Kata társközvetítő harmincéves tapasztalattal háta mögött körülbelül harmincezer magányos nő és férfi történetét hallgatta már meg, látta az online társkeresők berobbanását, de irodáját mai napig sűrűn keresik föl az egyedülállók. „Azt hittük a kollégáimmal, hogy az internet kora után a személyes társközvetítő irodáink korszerűtlenné válnak majd, de úgy látom, hogy inkább csak megerősödött a munkám ››varázsa‹‹. Az elmúlt időkben sajnos mérhetetlenül megnőtt az elidegenülés érzése az emberekben. Azt is látom, hogy a kliensek sok esetben azért jönnek vissza hozzám, hogy újra és újra beszélgessünk, el tudják mondani a gondjaikat és én meghallgatom őket.”
Klientúrájában legfőképpen azok jelennek meg, akik messziről kerülik a technikát a személytelensége miatt, vagy csalódtak benne, de szép számmal ismer olyan embereket, akik nem bízzák a véletlenre: online és offline is keresnek párt. „Félve vallják be nekem, hogy interneten is ismerkednek. Ilyenkor azt válaszolom, hogy nagyon helyes, csináld, csináld, adj bele mindent! Végül is legyünk őszinték, a társtaláláshoz irdatlan nagy szerencse szükségeltetik” – mondja a szakember.

Jól ismeri a generációkat, és azt, hogy az egyedülállók hogyan tekintenek a társkeresésre. Ennek alapján két részre osztja klientúráját, az egyik a rendszerváltás előtt szocializálódottak csoportja, akik a társkereső irodára – tévesen – úgy gondolnak, mint egy húsvásárra, ahol kiteszik és árulják magukat. Számukra elfogadottabb és ismerősebb az a szemlélet, amikor „a nagymama szólt egy ismerősének, hogy neki is van egy helyes unokája, hozzuk össze a gyerekeket”. A másik csoport a rendszerváltás után, a fogyasztói társadalomban szocializálódottak, akik számos applikációt használnak, otthonosan mozognak az internet világában. „Napjainkban sokkal több a felelősség nélküli kapcsolat. Régen, ha két fiatal találkozgatott, akkor egy idő után annak súlya volt és egyfajta elköteleződést jelentett. Ma már nincs társadalmi elvárás a párkapcsolattal szemben, fellazultak a konvenciók.”
Kánya Katát minden korosztály fölkeresi, részletes adatlap készül róluk. Az első beszélgetés alkalmával fölméri, hogy az újonnan belépő kliense alkalmas-e a társkeresésre. „Amíg valaki nem zárta le a múltját, vagy folyamatosan a volt házastársát okolja a csalódásaiért, akkor a feladatom először az, hogy ezen segítsek túllendülni vagy tovább küldöm más szakemberhez. Ezzel a lépéssel az újabb kudarcélményektől védem meg a hozzám fordulót. Gyakran találkozom olyan emberekkel, akik hiába vesznek részt ilyen-olyan önfejlesztő tréningeken, terápiákon, mégsem jutnak előre az életükben. Akkor a körülményeken érdemes változtatni, és felhagyni az önmarcangolással. Erre egy társtaláló csomagot állítottam össze, hogy rájöjjünk, mi tartja fogva a klienst – magyarázza. – Ilyen gátló tényező lehet egy mérgező munkahely, főnök vagy éppen a szülővel való kapcsolat. Sokan például még mindig az édesanyjuk vagy édesapjuk szemén keresztül látják a világot, olyan párt keresnek, aki a szüleiknek is megfelel. Nem merik megfogalmazni még maguknak sem, hogy nekik mi a jó, és közben elvesztik a saját egyéniségüket.” Ahogy beavat a társtalálás folyamatába, Kánya Kata megemlíti azt az atavisztikus, ősi félelmet, amely sokszor elkedvteleníti még a kitartó keresőket is. „Az evolúciós eredetű elutasítástól való félelem – hogy kitagadnak a csoportomból – , régen egyenlő volt a halállal. Tehát jelen esetben, ha nem sikerül az első próbálkozás, azt hiheti a kliens, hogy az borzalmas minősítés az ő személyéről.

Holott mindig hangsúlyozom: a visszautasítás nem róla és az értékeiről szól, hanem a másik ember ízléséről.”

A társközvetítők, így Kánya Kata fiókjában sincs ott a válasz, hogy ki kivel lesz boldog. Segít, ajánlásokat tesz, de minden esetben maguk a társkeresők választják egymást. A szakember bevallása szerint a sikeres egymásra találások 80 %-ánál ő maga nem is ajánlotta volna egymásnak a két felet az alapján, amit elmondtak magukról. („És talán számomra talán pont ez a legszebb a sikertörténetekben: két ember őszinte választásának az eredménye.”) „Nem szabad a szerencsétlenségre, neveltetésre, szülőkre fogni, hogy miért nem találunk társat, vagy azt hinni, hogy majd valaki kívülről megoldja a problémánkat. Az embernek kezébe kell vennie az életét, hiszen mindenki a saját sorsáért felelős – biztat. – Van egy kedves történetem is. Még mindig emlékszem, ahogy egy ismeretlen hölgy odalépett hozzám hirtelen és a telefonján fotókat mutatott egy idős párról, ahogy a napsütésben, fröcsögő vízben nevettek. Majd azt mondta: ››ő a 80 éves anyukám, ő pedig a 82 éves párja, nálam találkoztak tavaly. Azóta mámor az életük, még arra sem volt idejük, hogy nekem szóljanak, egymásra találtak‹‹.”

Bánitzky Kata tapasztalatai

Bánitzky Kata társkereső tulajdonos, párkapcsolati és válási mediátor munkájára és irodájára nem mint segítségnyújtásra tekint, hanem inkább mint egy platformra, ahol hasonló gondolkodású és értékrendű emberek találkozhatnak. A harmincasoktól kezdődően minden korosztály fölkeresi Katáék irodáját, és legfőképp azok, akiknek emlékei és tapasztalatai között él a személyes ismerkedés módja is.
„Az emberek nem felejtettek el ismerkedni, hanem a mi világunk alakult át. Kevés hely adott a kapcsolatok kialakítására, férfiak és nők is rengeteg időt fordítanak a munkájukra, míg a magánéletükre jóval kevesebbet. Régen természetes volt, hogy ha például egy hölgy fölkeltette a férfi érdeklődését, akkor akár hetekig is vártak a következő találkozásig. Ma már felgyorsult a világ – magyarázza Bánitzky Kata. – Legfőképpen a huszonévesek számára evidens az online társkereső oldalak használata, a párhuzamos és tét nélküli chatelés nagy tömegekkel. Ott nincsenek szabályok és keretek, következmények nélkül bármit lehet írni. Magam sem tudom megjósolni, hogy tíz év múlva ez a korosztály vajon meg fog-e jelenni a mi irodánkban.” Amíg a fiatalok az online térben keresgélnek, addig a harmincasok, negyvenesek az egyedülállók láthatatlan csapdájába eshetnek bele:

„Jól berendezik életüket programokkal, elfoglaltságokkal, így gyakorlatilag csupán öt-hat naponként fér bele az életükbe egy randevú. Valljuk be, ezt nem lehet jó néven venni. Érdemes elgondolkodni, mi az igazán fontos – ha párra vágyunk, akkor igenis fontos, hogy tegyünk érte.”

A társkereső szakember egyéni módszer alapján dolgozik, amibe nem férnek bele a személyiségtesztek, és azok nem pótolják az ő személyét sem. „Leülünk, beszélgetünk, megismerem a kliens élettörténetét, amely már önmagában egy pozitív élmény. A kliens sokszor hagyatkozik a személyes benyomásaimra, meglátásaimra és akiket én ajánlok, őket el is fogadják. Emellett szervezünk randevúkat, tréningeket, közösséget építünk.” Minden generáció küzd a maga nehézségeivel, de a fiatalabbak az idősebbektől a szakember szerint két dolgot tanulhatnak: az egymás iránti tiszteletet és az attitűdöt, hogy időt és lehetőséget biztosítsanak a másik megismerésére.

„Matchmaker” anno

A társközvetítés történelme évszázadokra visszanyúlik, és minden kultúrában él a nagyra becsült „matchmaker”, azaz a házasságközvetítő képe. A közvetítő munkájában korántsem bízta a véletlenre az összeköttetést, mindig is nagy fokú tudatosságra törekedett, emellett a megérzéseire is hallgatott. Az adott kor kívánalmainak megfelelően a vallás, a vagyon, a családi háttér, származás kritériumait is figyelembe vette, de az egyéni elképzelések, a szerelem és a kölcsönös szimpátia sem számított elhanyagolható tényezőnek, bár sokszor hittek abban, hogy idővel alakulnak ki azok a bizonyos érzések.

A társkeresők jellemzően nagy izgalommal és reményekkel teli várták a közvetítő közbenjárását és ajánlását, már csak azért is, mivel az egész napos munka és a zárt közösség miatt más alkalmuk nem adódott az ismerkedésre.

A középkori keresztény világban a házasságközvetítő tisztségét a vallási vezetők, papok töltötték be, a zsidó körökben pedig a rabbik, hiszen ők ismerték igazán a közösségük tagjait, hozzájuk futottak be az információk. Emellett sokszor a szülők döntésén és egymás közötti megbeszélésen múlott a párválasztás egészen a 20. század elejéig. A gondviselők többnyire a vagyon, a föld és az állattartomány érdekét tartották szem előtt, amikor gyermeküknek kerestek házastársat. Sokadrangú tényezőnek számított a fiatalok közötti érzelem, de úgy vélték, hogy a közös sorsviselésben a szeretet is kialakul. Létezett más lehetőség is, mégpedig a kommendáló asszony közbenjárása, aki általában a falu éltes, jól informált tagja volt. Ismerte a falu apraja-nagyját, tudta ki a dolgos, derék, talpraesett, jóravaló leány és legény, és ki az, akit jobb kerülni, mert lusta, munkakerülő. A kommendáló asszony egyfajta hírvivő szerepben tevékenykedett, vitte a kérdéseket és hozta a válaszokat a lányos és fiús házak között. Ahány tájegység, annyiféle megnevezéssel illették ezeket az asszonyokat, így például ismeretes a pokolpemét, cődörasszony, susogó, nánás, gűgyű megszólítás. A megszólítások sokszor tükrözték a fiatalok ijedtségét, mivel az izgatottságuk mellett bizonytalanságot is éreztek: mi lesz, ha véget ér a gondtalan udvarlás és kacérkodás időszaka? (A közvetítő asszonyoktól ered néhány kifejezésünk, mint például a „keresve sem talál jobbat”, ha ígéretes jelölt az a bizonyos legény. Esetleg ha „egy bibéje van” a leánynak, akkor tudták, hogy bár szép hozománya van, de nem éppen a legtakarosabb teremtés.) A kommendáló asszony ajánlása után a fiatalok különböző foglalatosság, így idénymunka, fonás közben közelebb is megismerkedtek egymással, vagy ünnepnapokon, például húsvétkor, táncos bálokon vették szemügyre a másikat.
Budapesten a dualizmus korában az értelmiségiek, polgárok, a középréteg és a kisnemesek a hivatásos házasságközvetítőkhöz fordulhattak, de előszeretettel adtak föl hirdetéseket újságokban, mint ahogyan Gárdonyi Géza művében, az Ida regényében is tette azt Ó Péter, hogy leányát kiházasítsa.
A következő évtizedekben a házasságközvetítő irodák nyíltak meg, így az 1960-as években a Négy Évszak Társkereső Szolgálat immár hivatalosan működött. Az iroda neve utal széles klienskörére, hiszen fiatalok, középkorúak és idősek is megfordultak náluk, de vidékről fővárosba költözők és a munka miatt időhiányban szenvedő nők ás férfiak ugyanúgy vágyták a szerelmet. A Négy Évszak Társkereső Szolgálat alkalmazottai egy előzetesen kitöltött adatlap alapján tájékoztatták a társkeresőket a lehetőségekről, vagy szerveztek ismerkedős esteket. Több száz házasságkötés bizonyította a közvetítők sikeres munkáját, bár nagy fejtörést okozott számukra a kevés férfi jelentkező és az irreális elvárások. Az iroda ajtaja egészen a rendszerváltásig állt nyitva. A szocializmusban olyan újságok, mint a Nők Lapja, a Szabad Föld és a KISZ irányítása alatt működő Ifjúsági Magazin hasábjain is gyakran próbáltak szerencsét az egyedülállók. Még ma is sokan őrzik szép emlékként a lapokból szerzett ismeretségeiket.

(Kiemelt kép: Unsplash)