Rengetegféle család létezik, és ezek között egyre ritkul a klasszikus papa-mama-gyerekek alapvariáció. Sokan kénytelenek más felállásban nevelni a gyereküket, és olyanok is vannak, akik önszántukból választják az egyedülálló szülőséget. Mindenkinek van túlélő stratégiája, és tőlünk nyugatabbra egyre gyakoribb egy olyan újszerű felállás, amely a tapasztalatok szerint igenis működőképes.
Ez pedig nem más, mint az, hogy olyan szülők (az esetek legnagyobb részében anyák), akik egyedül vannak, közös háztartásba költöznek egy másik egyedülálló szülővel, és együtt cipelik a terheket. Ha körbejárjuk kicsit a kérdést kulturális szempontból, nem kell mélyre ásnunk, hogy lássuk, a szülőség alapvetően nem úgy van kitalálva, hogy egyedül kelljen csinálni. Anyagilag, fizikailag és lélektanilag is rendkívül megterhelő egyedüli szülőnek lenni. Nem véletlen, hogy szinte minden korban és kultúrában léteztek kommunák, és léteznek most is.

Nem a hippik kiváltsága

Néhány évvel ezelőtt találkoztam egy kétgyerekes anyával, aki egy amerikai kisvárosban élt, ahogyan ő fogalmazott, kommunában. Lelki szemeim előtt máris hippiket láttam, akik füvet szívva váltják meg a világot nap mint nap, és más dolguk nem igazán van, de aztán hamar kiderült, hogy lelki szemeim rosszul látnak. Mert bár az tagadhatatlan, hogy a városlakók megjelenését nyilvánvalóan a hippi-korszak inspirálta, a fűszívás, a heverészés és a világmegváltás nem képezte mindennapjaik részét. A kommunában klasszikus családok is éltek, apukák, anyukák a gyerekeikkel, de éltek persze köztük egyedülálló anyák, sőt, egy egyedülálló apa is, és gyerektelenek is. Ami kommunává tette őket, az nem más, mint egy elképesztően erős és összetartó segítségnyújtási háló, amely íratlan szabályok szerint, de kiválóan működött. Banálisan hangzó, de fontos alapszabály volt például, hogy minden összejövetelre mindenki vitt valamit. A kommunában nem úgy néztek ki a vendégségek, hogy egyvalaki megszakadt, a többi pedig élvezkedett, hanem valóban működött a közös teherviselés. A legfontosabb azonban az, hogy szülőként is támogatták egymást. Az ismerősöm elmesélte, hogy egyikük egy nagyon fájdalmas váláson ment keresztül. A többiek kérés nélkül összefogtak, és elosztották a feladatokat: ki a gyerekeknek csinált programot, ki a háztartásban segített, ki főzött, hogy a maga alatt lévő anyuka kicsit foglalkozhasson a saját bánatával, és ne kelljen közben ezer helyen megfelelnie. A kommunában természetesen mindenki vigyázott mindenki gyerekére, mindenki ismert mindenkit. A kommuna ritka dolog, és nyilván nem teljesen mesterségesen jön létre. Kellenek hozzá hasonló emberek, jókor, jó időben, ugyanazokkal a célokkal. De mi van, ha ez a kommuna kisebb? És kimondottan azért jön létre, hogy segítsen két egyedülálló szülőt?

Egyedülálló anya megosztaná…

Carmell Bosst is hasonló kérdések foglalkoztatták, amikor a kétezres évek elején elvált, és egyedül maradt kisfiával Los Angelesben. Úgy érezte, teljesen egyedül van, hogy nincs semmilyen segítsége, ezért feladott egy hirdetést egy helyi lapban, amelyben olyan egyedülálló anyát keresett, akivel közös otthonba költözhet. 18 anya válaszolt a hirdetésére, úgyhogy rögtön azt érezte, valamit tennie kell, hogy a helyzete nagyon gyakori, és az ötlete egyáltalán nem ördögtől való. Ezért aztán létrehozta a CoAbode nevű szervezetet. A szervezet azon az alapelven működik, hogy két egyedülálló anya összefogásából többet ki lehet hozni, mint abból, ha valaki egyedül viszi a terheket. A CoAbode tulajdonképpen a social networking új generációja, amely újra fizikai közelségbe hozza az embereket a mindennapokban. Természetesen nem véletlenszerűen illeszti össze az egyedülálló anyákat, hanem hasonlóan a társkereső oldalakhoz, a hasonló értékrendű, világlátású és szociális helyzetű anyákat hozza össze. Az előnyök ugyanazok, mint egy jól működő házasságban: a szülők közösen osztoznak az anyagi terheken, sokkal több minőségi idejük marad, és folyamatosan biztonságban tudhatják gyerekeiket.
Az ötlet szükségességéről a számok tükrében érdemes beszélni, még akkor is, ha ezek a számok az Egyesült Államokra igazak. Amerikában a háztartások 33 százalékát egyedülálló szülő vezeti. Az országban hozzávetőleg 14 millió egyedülálló anya él, akik több, mint 25 millió gyereket nevelnek egymaguk. 41 százalékuk a létminimum alatt él. Mintegy 45 százalékuk egyszerre több munkahelyen kell, hogy teljesítsen. 

Egy egyedülálló szülő egyszerre anya és apa, gondozó, játszótárs és családfenntartó.

Bár az itt felsoroltakat milliók képesek véghezvinni nap mint nap szerte a világon, ez akkor is nagyon nagy feladat egyetlen embernek.
A program, amelyet Carmell Boss 2002-ben kitalált, minden egyedülálló anyának szól, mindegy, hogy milyen körülmény miatt vált egyedülállóvá. A regisztráltak 89 százaléka 25 és 29 év közötti, és 70 százalékuk az átlagkeresetnél alacsonyabb bevételből él. A szervezetnek az is nagyon fontos küldetése, hogy a bántalmazott nőknek valós kiutat nyújtson.
Boss ötlete ma már egyáltalán nem nevezhető egyedülállónak. Hasonló alapelvekkel jött létre a Roommates with Kids nevű szervezet is. Egyik társalapítója, Blake Reed szerint ez a fajta együttélés „maga a jövő”.

Olyan, mint a házasság, csak jobb

Ahogyan a mommunák témáját böngésztem az interneten, több helyen is belefutottam Janet Hoggarth történetébe, aki két másik anyával lakott együtt Londonban, és mommunájukról könyvet is írt.

Janet Hoggarth (Fotó: Facebook)

Janet már egy éve élt egyedülálló anyaként három gyerekkel, akik akkor öt, három és egyévesek voltak, amikor nagy változás következett be az életében. Akkora már teljes elcsigázottságban és végestelen mókuskerékben érezte magát, az életét egy pillanatig sem érezte teljesnek. Ekkor jelentkezett nála egy barátnője, Vicky, aki épp egyedül maradt egy tíz hónapos babával, egy házzal, amit el kellett adni, és olyan számlákkal, amelyeket nem tudott befizetni. Átmeneti megoldásként Janet felajánlotta a vendégszobájukat, és Vicky beköltözött a kislánnyal. Nem sokkal később Janet megismerkedett Nicolával egy anya-csoportban, aki szintén frissen vált egyedülállóvá. Megbeszéltek egy kávézást, és nem sokkal később – sokkal inkább véletlenségből, mint kitalált tervek alapján – egy újfajta háztartási felállásban találták magukat. Lett egy mommunájuk. A következő két évben ez a három anya és összesen hat gyerekük ilyen-olyan módon, de együtt éltek. Vicky a vendégszobában lakott, Nicoláék pedig gyakran átmentek hozzájuk, és a hétvégéket ott is töltötték. „Olyanok voltunk, mint egy család – mesélte Janet a The Guardiannak. – Együtt mentünk boltba, együtt főztünk, együtt ettünk, és vigyáztunk egymás gyerekeire. A szüleink is összeismerkedtek. A gyerekeink pedig olyanok voltak, mint a testvérek. A közös ház megmentett engem – tette hozzá Janet hét évvel később. Nem volt egy nagy terv, eleinte csak praktikus megoldásnak tűnt. És azonnal mindenki jobban érezte magát benne.”
Vicky azt fogalmazta meg, hogy a legjobb az egészben az volt, hogy fel tudtak építeni egy családot. Egy családot, amely ugyan más volt, mint a megszokott, de jól működött.

„Az volt az alapja, hogy segítünk egymáson és megosztozunk mindenen. Hiszen valójában ez a család alapja, nem? Hirtelen nem volt hiányérzetünk, teljes lett az életünk.”

Nicola számára, aki hétköznapokon minimum egy estét, és az összes hétvégét a házban töltötte gyerekeivel, a mommuna a kényelmet és a jókedvet jelentette. „Nekem korábban nem voltak elvált barátnőim. A közösen töltött idő a gyerekeknek is fontos volt, mert végre nem érezték magukat furcsának, hanem olyanokkal bandázhattak, akik ugyanabban a cipőben jártak. Ugyanolyan dolgokat csináltunk, mint a családok.”
Mindhárman egyetértettek, hogy az életük olyan, mint egy házasság, csak sokkal jobb annál. Kimondatlan szabályok szerint éltek, mindenkinek megvolt a maga szerepe. Janet végezte a papírmunkát, Vicky sütött, Nicola csinálta a vasárnapi ebédet és takarított a bulik után. Két év múltán Janet megismerkedett valakivel, akivel aztán össze is házasodtak. A dolgok valahogy a természetes úton zajlottak. Janet megtalálta a boldogságot egy férfi oldalán, Vicky kinőtte a vendégszobát, Nicola pedig új karrierbe kezdett.
Ők hárman és persze a gyerekek is most is nagyon közel állnak egymáshoz. Vicky telefonjában Janet ma is „feleségem” néven szerepel, és most is folyamatosan segítik egymást. És hogy jó volt-e mindez a gyerekeknek, arra nincs jobb bizonyíték, mint hogy a mai napig megszervezgetik maguknak, hogy mikor melyikük alszik a másiknál.

Kényszerhelyzetből szokás

Mommunákról Magyarországon egyelőre még nem szól a fáma, de az biztos, hogy a karantén ideje alatt születtek olyan megoldások sok-sok családban, amelyekről bebizonyosodtak, hogy hosszútávon, járványmentes időszakban is nagy előnyökkel járhatnak. Egyedülálló anyaként az én környezetemben is folytak egyezkedések átmeneti összeköltözésekről, az egymás gyerekére való vigyázás, a közös távtanuló csoportok és az egymás számára elérhetővé tett, eddig „eldugott” kertek a napi rutin részévé váltak. És ígérem, amint megtalálom az első nyilatkozni vágyó hazai mommunát, bemutatom őket.

A cikk forrásaként szolgáltak a bbc.com és a theguardian.com írásai.

(Kiemelt kép: Getty Images)