Vannak olyan ikonikus alakok a kultúránkban, akikről valahogy mintha mindig tudtunk volna. Mert pontosan emlékszem, mikortól ismerem Bob Dylan vagy Frida Kahlo nevét, de most arról az érzésről beszélek, ami olyan, mintha egy családi ismerősről lenne szó. Ahogy együtt növünk fel valakivel. Például mióta az eszemet tudom, Clint Eastwood valahogy a valóságom része volt. Fogalmam sincs, honnan, biztos mentek a filmjei a tévében, amikor gyerek voltam, és egyszerűen beégett a szikrázó kék, szigorú tekintet, ahogy hunyorogva figyeli a világot. A kiálló ádámcsutka, a zárt ajkak és a fogai közt szűrt szavak, a hórihorgas alak, ahogy lazán álldogál, majd felemeli a pisztolyt és lő.
És akkor ez a fickó május végén egyszer csak 90 éves lett. Elképesztő. Bár nem tudom, melyik része üt meg jobban, hogy így öregszünk, vagy hogy ennyi idősen ő még mindig aktív, rendez. Miközben már színészként is beírta magát a filmtörténetbe, összeszedett pár Oscart és egyéb díjat direktorként is. Ez a cikk most nem Eastwoodról szól, de a születésnapja az apropó, mert ilyen jeles alkalommal adja magát, hogy tőle ajánljak valamit.
És ez A jó, a rossz és a csúf lesz, mert szerintem ez az egyik legjobb szerepe, és amúgy az egyik legjobb western, még úgy is, hogy a rendező, Sergio Leone a saját bevallása szerint a korabeli westernek szatírájának szánta. Ezt akkor nyilatkozta, amikor felvetették neki, mennyire erőszakos a film – mert valóban az. De amikor nézem, akkor valahogy mindig helyénvalónak érzem, hiszen a film a humorával, a balladisztikus hangulatával és Eastwood minden menőségével együtt a korszak megrendítő tablója is, nem kevés háborúellenes áthallással.
Kinek a nyakában a kötél
Az 1966-ban bemutatott A jó, a rossz és a csúf Sergio Leone Dollár-trilógiájának záró darabja, amely teljes, kerek film önmagában is. Főszereplője az Eastwood alakította Névtelen ember (Man with No Name). Nem ismerjük a múltját, nem ismerjük a motivációit, azt tudjuk, hogy ravasz Tucóval (Eli Wallach) abból élnek, hogy a Névtelen átadja a hatóságoknak Tucót mint körözött banditát, felveszi a vérdíjat, aztán mikor Tuco nyakába kötél kerül, kiszabadítja és elmenekülnek. A laza együttműködésnek persze viszonylag gyorsan vége szakad, és ádáz ellenségeskedés lép a helyébe egészen addig, míg Tuco meg nem tudja egy haldoklótól, hogy egy temetőben rejtették el a Konföderáció aranyát. Amíg Tuco vízért megy, a férfi meghal, előtte viszont elárulja a Névtelennek, pontosan hol az arany. A furcsa páros így közösen ereszkedik alá az amerikai polgárháborús pokol bugyraiba, ahol szembetalálják magukat egy náluk sokkal romlottabb emberrel, Angyalszemmel (Lee Van Cleef).
Eddigre valószínűleg világos, hogy a morális jó és rossz ebben a filmben viszonylagos kategória. Ha tetszik, már a cím maga irónia, hiszen a Névtelen minden, csak nem jó, bár ha onnan nézzük, mindenképpen több etikus cselekedete van, mint a rosszként jelölt Angyalszemnek. Tuco nyilvánvaló gazember, bár hogy csúf-e az nem egyértelmű, mindenesetre egyáltalán nem esik jól nézni, ahogy megkínozzák.
A film arról szól, milyen árat fizet az, aki egy durva világban túl akar élni, és leszámol a patyolatlelkű (pisztoly)hősök illúziójával.
Keserű, mert realistán mutat be egy kort, amelyben az átlagember a kemény munka és kitartás ellenére is könnyen áldozattá válhatott, de közben nagyon szép is, mert egy-egy szomorú pillanatban a valódi humánum is megcsillan benne.
Az igazán nagy műalkotások közös metszete, hogy képesek felülemelkedni az időn és téren, és korokon és országhatárokon túl is megmozgatják azt, aki találkozik velük. A jó, a rossz és a csúf képes erre, nem hiába tartják nemcsak az olasz spagettiwesternek, sőt nemcsak a western műfaj egyik legjobbjának, hanem mindentől függetlenül kiemelkedő műalkotásnak.
A kalandos jelenetek, a vicc és az erőszak mellett felerősödő morális kérdések, a fényüket vesztett eszmék át- és átértékelődése nagyon is kortárs problémák, amelyeket kiváló színészek kiváló alakításai közvetítenek nekünk, kiváló rendezés mellett. Ennio Morricone zenéje persze itt is csodálatos, a legkedvesebb darabom tőle ebben a filmben hangzik el:
És persze a poncsó. A poncsóról, amelyben Eastwood a Dollár-filmeket forgatta, az a hír járja, hogy soha nem mosták ki. A színészlegenda maga is ragaszkodik ehhez az állításhoz, ami ha igaz, hát minden bizonnyal hozzátett a Névtelen ember hitelességéhez… Annyi biztos, hogy a hagyományos cowboymellény/kabát helyett mexikói poncsót öltő Névtelen szerepében Eastwood már a pályája kezdetén a menőség szótári illusztrációja lett. A keserű, szikár, hallgatag menőségé. Felejthetetlen.
Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!
(Kiemelt kép: Clint Eastwood A Jó, a Rossz és a Csúf forgatásán. Fotó: United Artists/Sunset Boulevard/Corbis via Getty Images)
