Galériánkra kattintva ízelítőt kaptok a lap tartalmából:
Felemás nyárelő
Lassan visszatérünk régi, megszokott életünkhöz, habár még óvatosan fontolgatjuk, találkozzunk-e a barátokkal, felszálljuk-e a buszra vagy villamosra, és még ha valamivel felszabadultabban mozgunk is, azért továbbra is él bennünk az óvatos kétkedés. Ki azt firtatja, jó-e az, hogy feloldják a szigorításokat, más meg azt feszegeti, valóban akkora volt-e a veszély, ahogy azt mondták. Merthogy a saját környezetében senki…, hál’ istennek!
Most vettük észre, mennyire hiányoznak a megszokott arcok, a családtagok, a közösen ünnepelt születésnapok, a nagy ebédek, és a még nagyobb viháncolások a gyerekekkel. Ahogy Család rovatunkban elemezzük: bizony a bensőséges találkozásoknak, családi ünnepeknek, például egy esküvőnek az elmaradása az ifjú páron kívül még sok-sok embert érint. És lehet, hogy első hangzásra kissé morbid, de még egy temetés elhalasztása is egyfajta sajátos hiányérzetet tud okozni, mert – ahogyan szakértőnk elmondja – a közös rituálénak, családunkkal, barátainkkal együtt megélt bánatnak is megvan a maga katartikusan vigasztaló ereje.
Vannak aztán hagyományos dátumokhoz kötődő éves események, mint az érettségizők ballagása, vagy éppenséggel a kiválasztottak egy szűk csoportját érintő, mégis sokaknak felemelő ünnepi ceremónia, a Kossuth-díj átadása. Sárközi Mátyásnak, Molnár Ferenc unokájának is ilyen felemásan megélt díjazásban volt része; erről mesél Hulej Emesének, akiben szintén maradt némi hiányérzet, hiszen ezúttal a távolból, telefonon volt kénytelen felvenni a beszélgetést, és ilyen módon nem töltekezhetett abból a közvetlen személyes varázserőből, ami ezeknek az interjúknak mindig valami sajátos többleterőt ad. Ez sajnos egy ilyen év… egy ilyen tavasz volt. De a beszélgetést így is jó szívvel ajánlom olvasóink figyelmébe, hiszen a lényeg benne van.
Lazarovits Szilvia, vezetőszerkesztő
