Nyíregyházi vagyok, szóval nekem a „skanzen” mindig a Sóstói Múzeumfalut jelentette. Be is vallom rögtön, hogy a szentendrei skanzenben még nem jártam. Abban viszont biztos vagyok, hogy az én skanzenemet sokkal kevesebben ismerik, pedig Magyarország második legnagyobb szabadtéri néprajzi múzeumáról van szó, amelyik a megye öt különböző tájegységének népi építészetét mutatja be.
Engem személyesen is számtalan gyerekkori emlék köt ide – a főtéren és az üzletsoron, a nagy, paraszti porták vagy a földbevájt kunyhók körül járva szó szerint a magyar népmesék világába csöppentünk, a régi iskolaépület pedig a Kincskereső kisködmön vagy A Pál utcai fiúk hangulatát idézte meg –, de családi, baráti rendezvényeket is tartottunk itt kiskoromban. Ezek alatt nekünk, gyerekként óriási tágasságot és szabadságot adott ez a tér és miliő, ami ennek a kevéssé ismert szabolcsi kincseskamrának a sajátja. Azért írok kamrát és nem bányát vagy tárat, mert a kamra jobban kifejezi, milyen ez a múzeum és milyen Szabolcs megye:
az ország eldugott éléstára, egyszerű, rendezett, nem hivalkodó, sokaknak talán nem is vonzó annyira, ám a figyelmes szemlélő számára mégis rengeteg értéket rejt.
Most, hogy nemrég hosszabb kihagyás után a saját gyerekeimmel jöttem el ide, nyugtázhattam magamban, hogy őket is mennyire magával tudja ragadni ez a hely. A nagy kinti terek szaladgálásra, a kicsi házbelsők pedig rengeteg kérdésre késztetik őket: a földbe vájt kunyhó például arra, hogy ezt vajon manók lakták-e? El kell árulnom a választ is: az én dédapám még ilyenben lakott, és ezt én is csak most tudtam meg, anyukámtól. Erről akkor ő mesélt nekik.
A bejárat után rögtön a falu központja felé vezető üzletsoron végighaladva szinte látni a szakállvágó borbélyokat vagy a fehér leplet kék tintába forgató kékfestőt, hallani a hordókészítő kádárok vagy a csizmát talpaló suszterek kalapálását a részletgazdagon berendezett helyiségeknek köszönhetően. Azt, hogy nem csak én, de a környékbeliek is szeretik ezt a helyet, mi sem mutatja jobban, minthogy az idei esős, őszies pünkösdvasárnapon is több mint ötszáz látogatót fogadtak, akik a nagy területen szellősen el is oszlottak. Ennek az adottságnak köszönhetően a járványügyi helyzet szempontjából is ideális szabadtéri helyszín, ha meg szeretnénk nézni valami autentikusat, valami lecsendesítőt. Ha benéznénk egy olyan világba, ahol mindennek helye, mindenkinek feladata volt. És persze: ahol aligha lehetett elrejteni a társadalmi különbségeket. A temetőcsősz földbe vájt gödörlakásával szemben álló gazdag porták azt is megmutatják, hogy ezek a szerepek milyen javakkal jártak, és hogy a mesébe illő nosztalgián túl ez az életmód a praktikum mellett mennyire kíméletlen is lehetett. Vagy éppen azt – egy korábbi tárlatuk során – hogy milyen temetkezési szokások voltak régen, amikor még „háznál haltak meg” az emberek. A leginkább hagyományőrzésre és azok bemutatására szakosodott skanzenektől nem feltétlenül a várná az ember, hogy merészek, bátrak, tabudöntögetőek legyenek. Pedig Sóstói Múzeumfalu 2012-es Fehér gyász, fekete gyász – halotti szokások és temetési szertartások a régi faluban című időszaki kiállítása például – amellett, hogy a régiek temetkezési szokásait mutatta be – éppen egy olyan kérdést tárt fel, amiről talán a legnehezebb napjainkban beszélni.
Az időszakos kiállítások mellett – legutóbb például a régi babakocsiké volt a főszerep – az állandó tárlatot önmagában egy fél napi program végignézni, de érdemes előre tájékozódni, mert nagyobb ünnepek alkalmával kézműves foglalkozások – agyagozás, szövés, gyertyaöntés –, vagy akár közös dalolás a szalmabálákon, népi játékok és más érdekességek is várják a látogatókat. Arról nem is beszélve, hogy egy karnyújtásnyira innen Európa egyik legkülönlegesebb állatkertje, a Sóstó Zoo is megtekinthető.
(Fotók: Sóstói Múzeumfalu)
Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!
