Sosem voltam a háziasszonyok gyöngye, elsősorban ezért állt égnek a hajam, amikor kiderült: hetekig össze leszünk zárva két kisgyerekkel, a rengeteg home office-os teendővel és a még több főznivalóval, mosatlannal, szennyessel, játékhalmokkal. Eleinte szorongtam attól is, hogy a leginkább bevált feszültségoldási stratégiánk, a kimozdulás, a játszózás sem lesz opció. Ezért az első hetek szigorúan tartott karanténja után inkább a szabadságot választottam, és megfelelő távolságot tartva, ha nem is minden nap, de lemerészkedtünk.
Az otthoni teendőket és háztartásvezetést (bár ez esetemben erős eufemizmus, inkább áthaladást lehetővé tevő anyagmozgatásról tudnék beszámolni), észrevettem sok furcsaságot, de azt is, hogy mennyi minden vált rutinná a három hónap alatt. És azt is, hogy mennyire megköt bennünket egy sor olyan elvárás, ami nem az otthonunk kényelmét és az együtt töltött idő minőségét támogatja, hanem valami mást, elsősorban igazodást valamilyen kívülről jövő elvárásrendszernek, ami arról szól, hogyan kellene kinéznie az otthonunknak és hogyan kellene nevelni a gyerekeinket. Sokáig azt gondoltam, hogy ez valamifajta generációs különbség, de pont ez az időszak cáfolt rá erre: egy kicsit az az érzésem, hogy éppen nekünk, mai anyáknak (beleértve engem is) van egy vágyott Insta-kép a fejünkben az otthonról. De a látszat a valóságban nehezen fenntartható, és ez nagyon frusztráló tud lenni. Vagy csak én nem találtam meg még a módját, hogyan lehetne fenntartani. Ha megtaláltam, majd arról is írok egy ilyen listát.

1. A mosás-anomália: nem lett kevesebb szennyes attól, hogy kevesebbet mászkáltunk

Amint kitört a járványhelyzet, úgy próbáltam úrrá lenni a pánikon és szorongáson, hogy végigvettem, milyen előnyei lehetnek majd az otthon maradásnak: több társasozás, közös ebédek, zéró reggeli rohanás – kevesebb szennyes ruha, mosás és ruhapakolás. Utóbbival nem is tévedhettem volna nagyobbat. Nem, hogy kevesebb nem lett a szennyes, de exponenciálisan növekedett is az otthon maradásunkkal. Erre kettő magyarázat lehet: az egyik, hogy a gyerekek egész napos ellátásával járó megnövekedett terhelés miatt kevesebb időm maradt mosni és ruhákat hajtogatni. A másik, hogy kényszeres ruhatisztítóvá váltam és ha csak a közös udvarra merészkedtünk le egyet rollerezni a 106 lakásos társasházunk liftjével, ment minden a szennyesbe. Vagy beköltözött hozzánk egy rumlimanó, aki folyamatosan növelte a szennyesadag-mennyiséget (is). Nehezen tudnám megmondani, melyik lehetett, mert azok az első hetek sok szempontból a feledés jótékony homályába vesztek. Mindenesetre azóta is küzdök a ruhakupac-hegyekkel, bár érdekes módon most kevésbé tűnik olyan reménytelennek ez az esélytelenek nyugalmával vívott harc. Lehet, hogy azért, mert kezd visszaállni az élet a járvány előtti kerékvágásba, amikor hétvégén volt a nagymosás és ruhapakolás, hogy hétfőn mindenki tudjon mihez nyúlni. És egyáltalán, hogy újra vannak hétvégék és hétköznapok, kinti és benti ruhák.

(Fotó: Unsplash/Thomas Dumortie)

2. Az elengedés művészetét gyakorolni kell

Már rögtön az első héten látszott, hogy mindaz, amit a közösségimédia-felületeken látok szembejönni, nem az én valóságom. Nem osztoztam az ismerőseim „végre”-posztjainak örömében: nem hogy kenyeret sütni, online jógázni, de minden nap főzni, minden napra hasznos, kreatív elfoglaltságot, fejlesztő és nagymozgásos játékokat kitalálni egy hat és egy két és fél évesnek a saját munkámmal járó feladatok ellátása mellett sem tudtam mindig. Hamar rájöttem, hogy ezt az egészet alapjaiban kell újra gondolni:

Mi a családi egyensúlyunk fenntartása szempontjából az elsődleges? Hogy elvégezzem a munkám? Hogy legyen kaja? Hogy jusson idő játékra? Vagy a rend és tisztaság? Nekem könnyebb volt lemondanom az utóbbiról az előbbiek javára.

Persze, ez nem jelenti azt, hogy ne zavarna a rendetlenség, de megtanultam együtt élni vele, és az alkalmasabb, nyugisabb napokon közösségi programként próbálom keretezni a káosz felszámolására tett kísérleteket. Többnyire sikertelenül.

3. Vagy elfogadod az őskáoszt vagy kiképzőtisztté válsz

Szerintem az elengedés gyakorlásából következik, hogy ha ezt az utat választod, valószínűleg nem lesz nálad rend. Ahol négy ember ilyen kis helyen él együtt, és a négyből kettő kiskorú, a másik felnőtt pedig a spontaneitás híveként csak akkor és azt pakolja el, amihez kedve van, és ha megvan hozzá a flow-élmény is, a családanya választhat a házi sárkány és a kiképzőtiszt szerepe között, finomabban fogalmazva: vagy megcsinálja egyedül, mert az az egyszerűbb, vagy következetes fegyelmezéssel veszi rá az egy háztartásban élőket a mindeddig rugalmasan kezelt szabályok betartására. Engem egyébként a kiképzőtiszt és az őskáoszelmélet közötti járható úton a napirend bevezetése indított el: amikor jelöltük az egy órás foglalkozást és az egy órás kimenőidőt, és jeleztük azt is, milyen sávban engedélyezett a kütyüidő (mondanom sem kell, hogy enélkül csak az utóbbi lett volna egész nap). Volt tehát valamifajta rendszer, amit vélhetőleg senki meg nem mondana, ha most betoppanna a nappalinkba. De létezik, és már az sem kis teljesítmény, ha az egy háztartásban élők tudnak a létezéséről.

(Fotó: Getty Images)

4. A látszat nem ér

Az eddig vázolt állapotok ellenére természetesen én is tudnék napi két olyan képet posztolni, amin édesen rajzolnak, gyurmáznak vagy legnagyobb egyetértésben játszanak a gyerekeim. El is kezdtem egyfajta virtuális karanténnaplót vezetni, de hamar rájöttem, hogy nem érzem kényelmesen magam ettől. Hiába jöttek a lájkok, azt éreztem, hogy ez nem igaz. Mi van a többi pillanattal, azok miért nem láthatóak? Mivel engem a rögvalóság mindig jobban érdekelt, eltekintettem attól, hogy beszálljak a karanténidill látszatának fenntartásába, hiszen a helyzet csak ritkán volt idilli, még akkor is, ha egyébként annyira tragikus sem volt, mint amilyennek talán e sorokat olvasva tűnik. Mindenesetre, látva az elcsigázott szülőket körülöttem, én sem akartam feszültséget kelteni másban a napi néhány idilli fotóm posztolásával.

5. Vagy együtt csináljuk, vagy sehogy

Végül is az őskáosz elfogadása azért tűnt járhatóbb útnak, mert abban talán kevésbé éreztem magam egyedül, mint a kiképzőtiszt szerepében. Ugyanakkor, hosszútávon ez mégsem fenntartható, főleg, miután lassan újraindul az élet és nem mindegy, hogy a gyerek megtalálja-e a ruháját a szekrényben induláskor vagy a kanapé alól kell kibányászni, reménykedve, hogy valahonnan csak előkerül legalább az egyik zokni párja.

Mégis nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy ne én legyek a kizsigerelt anya, aki aztán minden kiborított pohár tejben és szétszórt kirakóban, ledobált ruhában az ideje és fáradozása semmibevételének jelét látja. A sóhajtozó, boldogtalan és keserű anya, aki mindig egyedül van a többiekkel szemben.

A házi sárkány, ugye. Nem is gondoltam, hogy mennyire nehéz ezt az szerepet nem magamra venni. De még mindig jobb a közös rumlin osztozkodni, mint állandó szélmalomharcot vívni egyedül az elemekkel. Rendet viszont mégiscsak rakni kell időnként, mert megkönnyíti a hétköznapokat, ha tudjuk, hogy mi hol van és mit hol keressünk. Ezért hosszútávú stratégia tervezésébe kezdtem: annak tudatosításába, hogy ha együtt hoztuk létre a rumlit, együtt is számoljuk fel. Tart, ameddig tart.

(Kiemelt kép: Getty Images)