Mindennek ellen tudok állni, csak az édességeknek nem – mondhatnám Oscar Wilde után szabadon. A következményeket nem részletezem. Mindenesetre a süteményben, a pudingban és a csokiban az önjutalmazás eszközét látom, ami nélkül nagyon nehéz lenne elviselni a munkával járó monotóniát. Hat óra klaviatúra püffölés után kell valami, ami örömet okoz, de a tudatot nem módosítja, hiszen még újabb néhány óra klaviatúra püfölés következik. Erre való a bonbon, a torta, a tejszínhab, a keksz, a kürtőskalács és minden olyan, a táplálkozási szakértők által elutasított kalóriaforrás, amely már kis mennyiségben is meghaladja a naponta maximálisan ajánlott cukorbevitel felső értékét. Ami jó, az árt, szokták mondani. Én meg azt mondom, hogy a sok ártalmas dolog közül talán egy sor csoki a legkevésbé káros. Na jó, kettő. Három.
Mindebből már sejthető, hogy miért örültem annak, hogy az utóbbi években egyre másra jelentek meg azok a cukrászdák, amelyek a hagyományos kínálatot (krémes, oroszkrém torta, puncstorta, dobostorta, kókuszgolyó) színesítve mindenféle különleges kreációval próbálták megtörni az amúgy sem acélos ellenállásomat.
A kis manufaktúrák, a franciás hatású műhelyek, a trendi kézműves cukrászdák feltűnése megkavarta azt az állóvizet, amit a vendéglátóiparnak ezen a területén is a szocializmus öröksége jellemzett hosszú időn át.
A kínálat bővülése mindig pozitív folyamat. Virágozzék minden marcipán! – ha élhetek ezzel a képzavarral. Éppen emiatt lenne szomorú, ha a hagyományos cukrászdák idővel eltűnnének. Remélem, hogy nem így lesz, mert újabban azon kapom magam, hogy egyre többször megyek vissza olyan helyekre, ahol a gyerekkori ízekkel lehet találkozni jó minőségben. Ezek közül is a kedvencem a Fischer Cukrászda, vagy ahogyan az újlipótvárosiak hívják röviden az időtlenség helyi szimbólumát: a Fischer.
Idejárni maga a nosztalgia. A cukrászdát több mint 50 éve irányítja a csodálatos nevű Fischer Aurél cukrászmester. Aki ide belép egy pillanat alatt visszacsöppen a ’80-as évekbe. A berendezés éppen úgy hirdeti a változatlanság dicséretét mint a pult tartalma. Amit látunk az egy büszkén vállalt retro. Nem azért árulják ezeket a süteményeket, mert nem tudnának mást készíteni, hanem azért, mert ennek a helynek ez a kínálat a sajátossága. A tátracsúcs, az indiáner, a lúdláb, a kávéfánk. Emiatt jönnek ide a vendégek. Amikor minden cukrászda macaron-lázban égett, itt ugyanabban a megnyugtató állandóságban sorakoztak a megszokott torták a hűtőben, még a tálcák sorrendje sem módosult. Mintha azt üzenné a hely: divatok jönnek-mennek, mi több mint 50 éve itt vagyunk.
A járványidőszak alatt is működött a cukrászda, amikor egyszer arra jártunk, Aurél bácsit a lánya helyettesítette. – Minden rendben van, csak vigyázunk rá – felelte aggódó kérdésünkre. És tényleg, most hétvégén már újra ő csomagolta be az indiánereinket. Amiből még aznap elfogyott egy. Na jó, kettő. Három.
(Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)
