Az ünnepelt és világhírű női fotósok modern kultúránk szerves részei. Gondolj csak Annie Leibowitzra, Cindy Shermanre, Ellen von Unwerthre vagy éppen Petra Collinsra. A fotóművészet, annak ellenére is, hogy a nők már a technológia kezdeteinél is jelen voltak és jelentőset alkottak (sőt igazi úttörők voltak nemcsak esztétikai, de technológiai szempontból is), sokáig kizárólag fehér férfiak által uralt terület volt. Ennélfogva pedig főleg a férfiperspektívát ismerjük. Hiszen mi a fotó? A kép készítőjének aktuális nézőpontja adott dologról, befagyasztva az időbe, maga a rabul ejtett pillanat. 

1839-re datálható a fényképezés születése. Mint minden újdonságot, a kortársak többsége ezt is idegenkedve fogadta, olyanokat mondtak rá, hogy a „festészet apagyilkosa”, az „emberek kifosztója”, sokan tehát konkrétan a festészet végét vizionálták felbukkanásával. A kétkedőknek természetesen nem lett igazuk, a festészet nem szállt a sírba, illetve idővel egyre kevesebbszer érte az a vád a fotózást, hogy csak szolgai másolás lenne. Kis érdekesség, hogy Eugène Delacroix, a romantikus festészet egyik legnagyobb alakja, noha ambivalensen állt a fotózáshoz, és inkább precíz leképező eszköznek tartotta csupán, azt mondta 1854-ben, hogy sajnálja, hogy nem született meg előbb a technológia.

Nem sokkal a fényképezés feltalálása után megjelentek a női fotósok is, akik akkoriban többnyire férjük vagy családjuk hatására vágtak bele a dologba. Hogy ki volt a világ első női fotósa?

Ebben nincs egyetértés, egyes adatok Kínába, míg mások Németországba vagy Angliába helyezik az első női fotográfust. A női fényképeszekkel foglalkozó művek egyébként legtöbbször Constance Talbot-t nevezik annak, aki William Henry Fox Talbot angol utazó, matematikus, botanikus, nyelvész, a talbotípia néven ismert fotóeljárás kifejlesztőjének felesége volt. Megint más források azt állítják, hogy egyébként a Talbot család baráti társaságába tartozó Anna Atkins növényekről készített cianotípiái voltak az első, nő által készített fotók. Hogy a legelső volt, az nem biztos, de az igen, hogy Atkinshez fűződik a világ első, teljes egészében fotókkal illusztrált könyve. Ezek előtt az úttörő nők előtt hajtunk fejet a következő válogatással.

Julia Margaret Cameron (1815. június 11. – 1879. január 26.)

48 éves volt, amikor először fényképezőgép volt a kezében (lánya adta neki), mégis ő lett a fotózás hőskorának egyik legfontosabb női alkotója. 1863-ban járunk ekkor, és ugyan csak 11 év alkotás adatott meg neki, kiemelkedően termékeny évek voltak ezek. Különösen a hírességekről készített portréi miatt lett ismert, illetve a történelmi és irodalmi díszletek között pózoló ismerőseinek fotóiról. Cameron munkáját kortársainak többsége azonban elutasította, mert képeit hibásnak látták, az előhívást slamposnak. Pedig a szándékosan alkalmazott lágy fókusz és az egyéb effektek arra szolgáltak nála, hogy a puszta fotót a képzőművészet szintjére emelje – alanyainak nemcsak testét, de lelkét is sikerült lencsevégre kapnia. Mindezt azelőtt, hogy a fotográfia a hatodik művészeti ággá lépett volna elő! Cameron jelentős hatással volt a modern fényképészetre, a lágy fókusz és a közeli kivágás napjainkban is közkedvelt művészeti eszköz – ennyit a kortársak értetlenségéről.

Paul és Virginia (Forrás: Wikipédia)

Frances Benjamin Johnston (1864. január 15. – 1952. május 16.)

Egyike volt Amerika és a világ első női fotósainak és fotóriportereinek. Gazdag családból származott, első fényképezőgépét a család közeli barátjától, a Kodak céget megalapító George Eastmantől kapta. Johnston első fényképein családtagjait és barátait örökítette meg, sokszor saját magát is fotózta, olykor férfiruhában, szakállal és bajusszal pózolt. Családi kapcsolatai miatt lehetősége volt igen befolyásos embereket is fényképeznie, például a Fehér Ház politikusait, Roosevelt gyerekeit, de még Mark Twain is a kamerája elé állt. Talán leghíresebb munkája az az önarckép, amelyet 32 évesen készített, és amely a kor modern nőjének szimbólumává vált: egyik kezében cigarettát, másikban egy korsó sör tart. A nők fotóművészetben játszott szerepének szószólója volt, 1897 szeptemberében jelent meg a Ladie’s Home Journal magazinban ma már fotótörténeti jelentőségű írása, a What a Woman Can Do With a Camera (Mit tud egy nő kezdeni egy kamerával), illetve társkurátora volt egy 28 női fotográfust bemutató vándorkiállításnak (Exposition Universelle), amelyet az 1900-as párizsi világkiállításon, majd később Washingtonban és Moszkvában is bemutattak.

Önarckép 1896. (Forrás: Wikipédia)

Naciye Suman (1881. április 23. – 1973. július 23.)

Az első professzionális török muszlim női fotós Szkopjében született egy pasa lányaként. Férjével az oszmán birodalom meggyengülése után menekülniük kellett, évekig Bécsben éltek gyermekeikkel. Ez idő alatt férje kitanulta a fotózást, és amikor visszatérhettek Törökországba, férje oda is magával vitte eszközeit, és műtermet rendezett be otthonuk tetőszintjén. A férfi családi fotós lett, de aztán jött az első világháború és bevonult katonának, ezért Naciye kénytelen volt megoldást találni arra, hogyan tartsa el egyedül családját. Gondolt egy merészet, és megnyitotta a török nők fotóstúdióját, ami igen sikeres lett, hiszen a muszlim nők nem szívesen jártak férfi fotósokhoz. A fotósnő előtt azonban hajukat kibontva, vállukat felfedve pózoltak, a képeket pedig a fronton szolgáló férjeiknek küldték. Az üzlet beindult, később esküvőkre is járt fotózni. 1930-ban Amerikába költözött, hogy több időt tölthessen unokájával. Hogy ekkor vagy később, azt máig nem tudni, de egész archívuma eltűnt, hat fényképe maradt csak fenn az utókornak, illetve a független, sikeres muszlim üzletasszony emléke.

Dorothea Lange (1895. május 26. – 1965. október 11.)

Annyiból talán kilóg a sorból, hogy őt, vagy legalábbis jó néhány képét még a fotótörténet iránt nem kifejezetten érdeklődők is ismerik. Mélyen érintette a hajléktalan, munkát kereső emberek sorsa a gazdasági világválság idején, ezért elhatározta, hogy az utcán élőket örökíti meg azért, hogy a világ tudomást szerezzen nyomorukról.

Munkássága a 20. századi szocio-dokumentarista fotózás csúcsa, az egész műfajra hatással volt, képei megmutatták a nagy gazdasági világválság emberi arcát. A Migráns anya címen ismertté vált felvételét 1936. márciusában készítette Kaliforniában. A képen látható Florence Owens Thompson 32 éves, hétgyermekes özvegy édesanya a Nagy Depresszió időszakának szimbólumává, az emberi szenvedés időtlen metaforájává vált. A sorozatnak egész konkrét következményei is lettek: az ominózus fotó hatására kezdett az amerikai kormány azonnali akcióba azért, hogy a környékbeli éhezőkön segítsen. Lange-nek hétévesen gyermekbénulása volt, ami miatt jobb lába eltorzult, öt évvel később pedig apja elhagyta a családot. A MoMA kurátora, Sandra S. Phillips szerint emiatt volt képes ilyen empátiával közelíteni alanyaihoz: „Lange erős képességét, hogy azonosulni tudjon a kirekesztettekkel ez a két lesújtó érzelmi élmény formálta: a rokkantság és az elhagyatottság.”  A fotós egyik leghíresebbé vált mondata pedig visszaadja az egész szociofotó lényegét: „A fényképezőgép egy olyan eszköz, amely arra tanítja meg az embereket, hogyan kellene látni a kamera nélkül.”

Migráns anya (Forrás: Getty Images)

Berenice Abbott (1898. július 17. – 1991. december 9.)

Az ohiói Springfieldben született fotóművész eredetileg azért utazott Párizsba 1918-ban, hogy szobrász legyen, ehelyett Man Ray fotós asszisztense lett. Az 1930-as évek New Yorkjának kontrasztját bemutató fotói, illetve tudományos képei a legismertebbek. 1939-től irányult tevékenysége a tudományos képalkotásra és a természettudományos jelenségek megörökítésére, még abban az évben Fotográfia és Tudomány címmel „manifesztumot” is írt. Reklámfotókat is készített olyan cégeknek, mint a Standard Oil vagy az IBM, szabadidejében pedig azzal kísérletezett, hogy lefotózza a mágnesességet és elektromosságot, ehhez pedig különböző eszközöket is feltalált. 1957-ben a Fizikai Tudományok Tanulmányi Bizottsága egy új középiskolai fizika tankönyv előkészítésén kezdett dolgozni. A tankönyvben az alapvető fizikai elveket akarták megmutatni, méghozzá érthető magyarázatok és fotók segítségével. A bizottság tagjai közül páran ismerték Abbott munkáit, ezért behívták egy állásinterjúra az MIT (Massachusetts Institute of Technology) fizikai tudományok bizottságához. Éveken keresztül dolgozott aztán az MIT-nél, 1960-ban egy akkor úttörőnek számító fizika tankönyvben meg is jelentek a tudományos fotográfiái.

Harlem, New York 1938. (Fotó: Berenice Abbott/Museum of the City of New York/Archive Photos/Getty Images)

Margaret Bourke-White (1904. június 14. – 1971. augusztus 27.)

Korán, már a húszas éveiben ismert és elismert fotós volt. Az 1936-ban debütáló LIFE magazin az ő képét választotta a legelső szám címlapfotójának, illetve a hozzá tartozó vezércikket is ő írta. Nemcsak ebben volt első: ő volt az első amerikai női haditudósító (a II. világháborúból és a koreai háborúból is tudósított), az első külföldi fotós, aki szovjet gyárakban fotózhatott. Emellett fényképezte Moszkvát a bombázás után, illetve Gandhiról is van egy sorozata. Épületfotói és gyárakban készült képei méltán híresek, stílusát minden képéről rögtön felismerni. 1953-ban Parkinson-kórral diagnosztizálták, amivel még 18 évig élt.

Margaret Bourke-White és W/E. Rickenbacker az indianapolisi versenypályán, dátum nélkül. (Forrás: Bettmann/Getty Images)

Martha Holmes (1923. február 7. – 2006. szeptember 19.)

Holmes munkássága szorosan összefonódik a 20. század politikai eseményeivel. Még egyetemista volt, amikor valaki azt javasolta neki, kezdjen el dolgozni a Louisville Courier-Journal, illetve a The Louisville Times nevű újságoknak. Először egy színes filmre dolgozó fotós asszisztense lett, majd amikor férfi kollégáinak többsége a második világháborúban harcolt, teljes állású fekete-fehér fotóssá lépett elő. A háború után Washingtonba költözött és a LIFE magazin fotóriportere lett, majd New Yorkba költözése után három évtizeden át szabadúszóként is dolgozott a LIFE-nak, aminek három címlapot is fotózott. 1950-ben már Amerika top 10 női fotósa között tartották számon. Leghíresebb portréit talán Jackson Pollockról, Salvador Dalíról, Humphrey Bogartról és Lauren Bacallról készítette. Fotózott sportolókat, állatokat, gyári munkásokat, az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság munkáját – bármi is volt témája, biztos, hogy ráismerhetünk stílusára.

Forrás: Wikipedia, Mai Manó Ház, Google Arts & Culture