Ha a számításaim nem csalnak, ötödszörre néztem meg idén tavasszal A vándorló palotát, a japán rajzfilmek koronázatlan királyának, Mijazaki Hajaónak 2004-es, Oscar-díjra is jelölt animéjét. Az apropót az adta, hogy a Netflix elérhetővé tette a Ghibli Stúdió legendás rajzfilmjeit a Chihiro Szellemországbantól A vadon hercegnőjéig, és a karantén lehangoló napjaiban egyszerűen szükségem volt egy kis varázslatra.
A vándorló palotát azóta szeretem, hogy bő tíz éve először láttam, de most ötlött fel először bennem, hogy beszerezzem a regényt is, ami alapján a rajzfilm készült. Egymás után kétszer ugyanaz a történet viszont még az én rajongásomnak is sok lett volna, úgyhogy a tavaszi születésnapi ajándékként érkező könyvecske türelmesen várt a sorára a polcon, egészen mostanáig, hogy a legszebb nyári estéken és délutánokon és reggeleken, vagyis hát bármikor, amikor pár percnyi időt szakíthatok, beléphessek a mesés birodalomba.
Mese egy hiú varázslóról és egy öregasszonnyá változtatott lányról
Szürke egyhangúság és kötelességtudó munka, talán ezzel lehetne leginkább jellemezni hősünk, Sophie életét, aki a történet kezdetén néhai apja kalapboltjában dolgozik. Sophie az az ember, aki már egészen fiatalon úgy érzi, hogy a sorsa elrendeltetett, nem vár rá semmi hátralevő évtizedeiben, és nem is reméli, hogy valaha része lehetne bármilyen különleges élményben.
Ebbe a passzív beletörődésbe robban be egy nap a véletlen, ami úgy hozza, hogy Sophie szembetalálja magát a birodalom rettegett varázslójával, Howllal. A röpke találkozás alkalmával Howl nem is tűnik annyira szörnyűnek, nem úgy a Puszták Boszorkánya, aki ezt követően keresi fel Sophie-t. A boszorkány megátkozza a lányt, és 90 éves öregasszonnyá változtatja. Sophie mit tehet mást, elbujdokol – a hangás hegyvidéken pedig sikerül bejutnia Howl különös vándorló palotájába. Odabent a nagyszájú tűzdémont, Calcifert találja, akivel egyezséget kötnek: ha Sophie kideríti, hogyan szabadíthatná meg a démont Howl szolgaságából, Calcifer visszaváltoztatja Sophie-t fiatal nővé.
A történet telis-tele van ötletes fordulatokkal és szórakoztató pillanatokkal, a humora pedig az az egy pillanatra sem gúnyos fajta, ami segít elfogadni a kis emberi esendőségeinket is. Olyan világ ez, ahol a jóság és a kedvesség meghálálja magát, a szereplőket pedig egykettőre a szívébe zárja az ember.
Ám ami nálam igazán működik, az a dupla megváltástörténet. Az egyik ismerős lehet azokból a népmesékből, amikben a lány megszabadítja átkától a szörnnyé váló fiút. A másikban viszont a főhősnek tulajdonképpen saját magát kell megváltania.
Azaz egy olyan ember, akinek sem önbecsülése, sem önbizalma nincsen, képes lesz feloldódni, átadni magát az önfeledt pillanatoknak, mer és tud örülni, boldog lenni és egyre inkább kiállni magáért.
És ahogy a valóságban, itt is csak magára számíthat, hiszen – ugyan egyre többen támogatják – végül is neki kell végigjárnia az utat. Hogy milyen pontos is ez így pszichológiailag? Igen, a jó fantasztikus irodalom és (rajz)film egyik ismérve, hogy nem elmenekülünk velük a valóságtól, hanem ellenkezőleg, a mindennapi életünkre segítenek rálátni azzal, hogy más megvilágításba helyezik a már ismerős dolgokat.
És végre lekerült a polcról a regény is
Egyébként csuda tudja, miért gondoltam, hogy A vándorló palota nem elérhető magyarul, amikor pedig de, kiadták már 2011-ben. E tévedés miatt végül angol eredetiben szereztem meg, és egyáltalán nem bánom.
A vándorló palotát a brit ifjúsági irodalom egyik kiemelkedő alakja, Diana Wynne Jones írta még a nyolcvanas években, és ahogy olvasom, rá kellett döbbennem, hogy a rajzfilm sok-sok bájos kis ötletét és részletét nem (csupán) a rendezőnek köszönhetjük, hanem Mijazaki egyszerűen átemelte őket a regényből. A könyv hangulata pont annyira ismerős, amiért el akartam olvasni, de pont annyival több is van benne: jobban kijön, milyen csavaros, eszes a történet, a karakterek és az egész cselekmény összetettebb, továbbá a rajzfilm elsőre esetleg nehezebben megfejthető fordulatait is kibontja, világosabbá teszi. Nem egy hosszú darab, de igazi játékos, életszeretetre vezető könyvecske, nyári olvasmánynak tökéletes.
A nyelvezete egyszerű, közérthető angol, senkit ne riasszon el, ha kedvet kapna az eredetihez, vagy éppen gyakorolna egy kicsit. „Az ember ne legyen kicsinyes, ha már elindult szerencsét próbálni” – ahogy Sophie mondaná.
(Kiemelt kép: IMDb)
Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!
