A múltkoriban a Coen-fivérek legújabb alkotását, a Buster Scruggs balladáját ajánlottam, mint olyan filmet, amely egy fokkal közelebb visz a ma Amerikájának megértéséhez. A Buster Scruggs azonban, furcsa ellentmondásként, csak egyfajta fölvezető a Coen-testvérek egy korábbi, nagy sikerű filmjéhez, amely elérhető valamennyi nagyobb videómegosztón, a No country for old man-hez, vagyis a Nem vénnek való vidékhez, amely leszámolás a vadnyugat és a nagy amerikai álom illúzióival. (Ellentmondásnak hathat – és tulajdonképpen az is –, hogy felvezetőnek nevezek egy később készült filmet, de mégis, a Buster Scruggs befejezését követően újranéztem a Nem vénnek való vidéket, és egyértelműen azt éreztem, hogy ebben az esetben nem a korábban készült alkotás az előzmény film, hanem fordítva.)
Míg a Buster Scruggs a maga különálló epizódjaiban az abszurditásig fokozva hangsúlyozza az élet monotóniáját – a Tom Waits által játszott aranyásó nap mint nap újra nekiveselkedik annak, hogy földet túrjon az arany reményében, Liam Neeson vándorszekerén pedig estéről estére föllép a végtagok nélküli színész, hogy aztán egyre kevesebb és kevesebb néző előtt mondja el nagymonológját –, méghozzá az egyre sötétebb, egyre kilátástalanabb monotóniáját, addig a Nem vénnek való vidékkel elérkeztünk a tökéletes sivársághoz, ahol nem jók és rosszak harcolnak egymással, hanem csak rosszak.
A film legemberibb szereplője, az ikonikus vadnyugatot szimbolizáló seriff, akit Tommy Lee Jones játszik megejtő finomsággal, csak afféle narrátora a történetnek, amelyben a Sátán (Javier Bardem egészen elképesztő alakítása) az úr, aki egy olyan embert üldöz a maga kiszámíthatatlan állhatatosságával, aki rátalált egy fegyveres leszámolás után ott maradt, pénzzel teli zsákra, és azt próbálja védelmezni.
Tommy Lee Jones a Nem vénnek való vidékben. (Fotó: Afp/Photo12)
A film tökéletesen hozza vissza Cormac McCarthy amerikai író könyvének hangulatát és stílusát egyaránt. McCarthy nyelvezete száraz, lecsupaszított, s köszönhetően a kiváló fordító, Bart István munkájának, ez a magyar kiadásban is tükröződik. A kötetben lényegében nincsenek írásjelek. Ez látszólag megnehezíti a befogadó dolgát, ugyanakkor tökéletesen illeszkedik a McCarthy által megírt világ sivárságához, amelyben az egyik főszereplő, a bérgyilkos, világos koreográfia és gondolatmenet alapján halad a végcélja felé, miközben szinte véletlenszerűen öl, kinek épp mi jut, fej vagy írás. A seriff pedig inkább szögre akasztja fegyverét, mert fölfogja, hogy a gonosz elleni harcnak nincs megoldása: félre kell állni.
McCarthy regényében föltárul a ma Amerikájának megannyi problémája: a megemésztetlen vietnámi háború, a dél helyzete, a fehér felsőbbrendűség eszméjének jelenléte. A karakterek fölvillannak, életet legfeljebb az olvasó varázsol-képzel mögéjük – háborús traumát, kitörésvágyat, elembertelenedettséget –, az alakok, mint megannyi szimbólum sorakoznak és küzdenek az elkerülhetetlen végkifejletig. A narrátor seriff is szembe találja magát a valósággal, ami elborzasztja, és tudja, hogy ez a vég: nincsen tovább. Mert, ahogy a könyvben áll, „Újrakezdés nincs. Ez itt a lényeg. Minden egyes lépése az embernek végérvényes. Nem lehet visszacsinálni. Soha semmit. (…) Te, amikor reggel felébredsz, azt hiszed, hogy ami tegnap volt, az már nem számít. Pedig az a helyzet, hogy csak az számít.” Nehéz ezzel úgy szembesülni, hogy én éppen az ellenkezőjében reménykedem minden nap, amikor reggel felkelek. Hogy van esélyünk korrigálni egy-egy múltban elkövetett hibát, lehetünk jobbak a ballépéseink következményeiből leszűrt tapasztalataink által.
Aki szeretne megérteni valamit abból, amit a hírekben látunk a ma Amerikájáról, ne hagyja ki se a filmet, se a film alapjául szolgáló kötetet. Szokás mondani, hogy az a jó sorrend, ha először a könyvet olvassuk, utána nézzük meg a regényből készült filmadaptációt. De a Nem vénnek való vidék esetében szinte mindegy: mindkettő hatással lesz rá.
(Kiemelt kép: Javier Bardem a Nem vénnek való vidék-ben. Fotó: Afp/Photo12)
Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!
