Régóta dédelgetett álmunk, hogy a férjemmel megcsináljuk a nagy katedrálistúránkat. Mindketten rajongunk a gótikáért, így egészen hamar megállapodtunk abban, hogy ez egy tökéletes közös bakancslistás projekt. Hamvas ifjúságunkban még arról álmodoztunk, hogy bepakolunk egy autóba konzervet, sátrat, és nyáron egyhuzamban végigfurikázzuk Európa lenyűgöző középkori műremekeit. Aztán persze a nagyratörő terveket közelíteni kellett a valósághoz, és több kisebb ilyen-olyan út, ösztöndíj, látogatás kapcsán jutottunk el Sienába, Firenzébe vagy Leuvenbe. Igen, a katedrálistúra becsapós elnevezés, hiszen Leuvenben például nincs katedrális, viszont ki mondaná a Szent Péter-templomra, hogy nem szép, vagy a toszkán San Galgano apátság romjai mellett égbe törő templom falai közt, hogy nem egy mélyen spirituális hely. Szóval ez tényleg egy életre szóló projekt, hiszen a munka, az anyagiak, vagy esetleg egy világjárvány nem kis akadályokat tud gördíteni az álmok megvalósítása elé.
És akkor itt vagyunk most ebben a furcsa nyárban, amikor az egy dolog, hogy megnyitották a határokat, de igazából nem tudom, ha tudunk is, mikor merek/lehet újra nyugodt szívvel külföldre menni, úgyhogy itthon nézelődünk – és nem akármilyen kincseket találtunk!
A középkori templom, amihez fogható alig van Magyarországon
Itt van például mindjárt Ócsa, alig 30 kilométerre Budapesttől délre, a Duna-Tisza közén. Restellem, de eddig nem tudtam erről a kis gyöngyszemről Magyarországon, viszont pár hete feldobta a Facebook, talán a Középkori templomok és templomromok nevű csoportba posztolta valaki. Ócsán ugyanis gyönyörűen újjáépített középkori templom áll, úgy is mondhatnánk, hogy a jáki apátsági templom kistestvére, hiszen karakterében főleg román stílusú, csak a homlokzata nem olyan impozáns, mint az előbbinek.
Azonnal elhatároztuk, hogy ezt nekünk látnunk kell, és elkezdtünk utánaolvasgatni. Az eredeti templom az 1200-as években épült és valószínűleg II. András alapította, az itt letelepedő premontrei szerzetesek mindenesetre Szűz Máriának szentelték. A tatárjárás aztán ezt az első templomot sem kímélte – a pusztítás után, IV. Béla költöztette vissza ide a premontrei rendet, és a templomot is rendbe hozták, például kereszthajót kapott, de ezt már kora gótikus stílusban. Az újabb vész a török korral érkezett, ők mecsetként használták a templomot, és ugyan 1560-re a helyi reformátusok tulajdonába került, de egyre romlott az állapota. Mire a templom megmentője és újjáépítője, gróf Teleki József az 1770-es évek elején akcióba lendült, már nem volt teteje és a falak is rogyadoztak.
Az ócsai református, leánykori nevén a premontrei templom most szerény, nyugalmas méltósággal magasodik a környező hatalmas fák dús lombjai fölé.
Van valami rendíthetetlen szépség és erő benne, ahogy nyolc évszázadot túlélve még mindig áll, és várja a híveket és a kíváncsi látogatókat.
Nem csoda, hogy a filmeseket, és konkrétan A katedrális című könyv szerzőjét is lenyűgözte. Részben itt forgatták ugyanis a regényből készült minisorozatot, és állítólag, mikor Ken Follettet elhozták Ócsára, hogy megmutassák neki a templomot, az író elragadtatottan azt mondta, éppen ilyennek képzelte a könyve kvázi főszereplőjét.
Egyetlen bánatom, hogy amikor végül sikerült felkeresnünk, a templomot zárva találtuk. Az épület körül futó mohos kőfalban álló bejáratnál ugyan megadtak egy telefonszámot, de kiderült, hogy szerencsétlen egyéb okokból éppen nem tudják kinyitni nekünk – és annak a másik két párnak sem, akik aközben érkeztek, míg körbejártuk-gyönyörködtük.
A templomot a reformátusok használják, de emellett a múzeumokhoz hasonlóan látogatható is, azaz egyedül hétfőn lenne zárva. Tehát a tanulság és a tanács, hogy érdemes indulás előtt odatelefonálni az ócsai reformátusok oldalán megadott számra. Nem, mintha ne lenne kívülről is, önmagában lebilincselő látvány a templom – nekem különösen a szentély és annak környéke tetszett nagyon. De látni szeretném belülről, főleg, hogy a 20. század elején megtalálták a fő szentélyben az eredeti, első templom idejéből származó freskókat, amelyen a Szent László-legenda részleteit ábrázolják.
Körbeölel a párás, ősi lápi erdő
Mikor elbúcsúztunk a református templomtól azzal az ígérettel, hogy jövünk még, kora délután volt, és nem akaródzott hazamenni, ezért úgy döntöttünk, hogy megnézzük magunknak azt a nevezetes lápos vidéket, amiről a városka még ismert. Ez a Turjánvidék, Turjános vagy Öregturján.
Az Ócsai Tájvédelmi Körzet egy hajdani lápvidék maradványát őrzi, amit még az Ős-Duna hozott létre évezredekkel ezelőtt, és a tőzeglápon olyan mikroklíma alakult ki, amelyen túlélték a legutóbbi felmelegedést jégkorszaki növények. Az itteni láperdők és láprétek faunája is különleges, otthont ad a jégmadárnak és a szalakótának, a kerecsensólyomnak, a fekete gólyának, de a rákosi viperának is.
Felfedezőútra a Selyem-réti tanösvényen indultunk, amely a maga mindössze 1500 méteres hosszával egy bő óra alatt kényelmesen bejárható. Letettük a kocsit, és ahogy beléptünk a fák közé, lassan magunk mögött hagytuk az országutat. Sajnos időről időre közel kanyarodott az ösvény az úthoz annyira, hogy a távolból hallottunk az elrobogó autókat, de zömében, amikor éppen mélyebbre hatoltunk az erdőben, egy egészen új világ tárult fel.
Mivel Ócsa a Duna-Tisza-közén fekszik, már síkvidékként terül el a táj, ami előre jelzi a Kunság, az Alföld száraz végtelenségét. De a Turjánon olyan, mint amikor a mesékben vagy fantasykban átlépnek egy másik birodalomba. Karcsú, élénkzölden viruló fák törnek az égig, a levegő párásabb, mint más erdőkben itthon, ami nem csoda, hiszen az egyre vaskosodó faóriások mellett elhaladva egyszer csak elkezd meg-megcsillanni a víz az ösvényen túl. Nemcsak foltokban, hanem egy kanyaron után már messze terjedő vízben áll az erdő – és szemlátomást jól érzi így magát, hiszen lüktet, zsizseg, tele van élettel. Meg lelkes szúnyogokkal.
Séta közben hallgattunk, aztán beszélgettünk és megint hallgattunk. Kicsit más üzemmódba kerül ilyenkor az ember – ha meg tudja engedni magának, akkor szépen elcsitul. Egy ponton valami moccant a bokrok között, és ahogy oldalra néztem, az ösvény mellett jókora vadnyúl lapult gömbölyödve a földön. Összetalálkozott a tekintetünk, ő azt kutathatta, mekkora veszélyt jelentek, én csak meglepődtem és örültem neki. Így telt el pár hosszú másodperc, aztán közelebb léptem, mire ő felcsapta a füleit, és eliramodott az ösvényen.
Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!
(Kiemelt kép: Ócsai Református Templom. Fotó: Sándor Anna)
