Egyértelműen feliratpárti vagyok – szögezte le nemrégiben kolléganőm, Tóth Orsi, a Vessetek a mókusok elé, de én nem szeretem a szinkront! című véleménycikkében. Hogy esik ez egy szinkronrendezőnek?
Én nagyon elfogadó vagyok azokkal szemben, akik nem szeretik a szinkront. Én sem mindig szinkronnal nézek filmeket. Teljesen megértem, ha valaki eredeti hanggal szereti a filmeket.
A kolléganőm, de a Szinkronjunkie nevű szakblog is azt kifogásolja, hogy gyakran találkozni a szinkronokban zavaró félrefordításokkal.
Ezzel egyet tudok érteni. 23 éve vagyok ebben a szakmában és az a tapasztalatom, hogy nagyon kevés a jó fordító. Itt a Mafilm Audióban mázlim van. Két fordítót emelnék ki, akikkel együtt dolgozhatok, Tóth Tamást és Speier Dávidot. De a fiatalabb fordítók között is akad remek, például Gáspár Bence.
Van egy új generáció?
Hál’ istennek, igen.
De miért ennyire nehéz jó fordítót találni?
Mert ehhez a szakmához iszonyú kitartás és szorgalom kell. És nagy tudás is. Ismerni kell annak a nyelvnek a kultúráját, ahonnan fordítasz, ismerni kell az aktualitásokat. Az emberek ráadásul gyakran úgy kezdenek el fordítani, hogy van egy középfokú nyelvvizsgájuk vagy még az se, és akkor azt hiszik, fordítók. Pedig a dramaturgia szakma. A magyar nyelvet is épp oly jól kell ismerni hozzá, mint az eredetit. Szerintem akár előfeltétel is lehetne ehhez a szakmához, hogy élj kint az adott nyelvterületen egy-két évet. Így leszel igazán képben a napi szintű történésekkel, akár politikai, akár társadalmi kérdésekről van szó. Hiszen a mostani mozifilmek, sorozatok gyakran ezekre a problémákra reagálnak. Kevés az olyan fordító, akiben meg lehet bízni, és nem kell utánanézni, jól fordított-e valamit. A jó fordító ezt megteszi.
Mondasz példát? Mi az, ami után egy fordítónak utána kell néznie?
Például volt egy olyan filmünk, aminek az volt a címe, hogy Élet. Gáspár Bence fordította. Abban voltak különböző asztrofizikai kifejezések, mert az űrkutatás volt a film egyik témája. Lelkiismeretes rendező révén, amikor hallottam egy ismeretlen kifejezést, elkezdtem utánanézni, és láttam, hogy nem kell, mert Bence ezt már megtette. De ez ritka eset. Én azt is megértem, hogy alulfizetettek, ráadásul főleg a dömpingben gyártott sorozatoknál, alig van idő fordítani. Nem ideális a helyzet arra, hogy tökéletes munkát végezzenek, de nagyon bosszantó tud lenni, amikor elkezdesz nézni egy sorozatot, mondjuk a tőzsdéről, ülsz és feltűnik, hogy semmi értelme a párbeszédnek. Mert aki fordította, nem ért hozzá, nem nézett utána, nem is tud jól se magyarul, se angolul, helytelenek a mondatok, a metaforák, hasonlatok nincsenek úgy átültetve, hogy azok magyarul is stimmeljenek. Ha szó szerint lefordítok egy hasonlatot, az inkább nevetséges.
Te éltél az Egyesült Államokban, tudsz az angol tudásodra építeni a munkád során, így résen tudsz lenni, ha rendezés közben fordítási hibát észlelsz.
Igen. Ezért nézek szabadidőmben angolul sok mindent, mert az nekem továbbképzés is, hogy pontosan képben legyek a most használt szófordulatokkal és a stílussal. Két okból szoktam magyarul nézni sorozatot. Egyrészt akkor, ha Aprics László rendezi, mert ő nagy példaképem. Nem ismerem, személyesen alig találkoztunk, ez ilyen távolról való tisztelet. Neki voltak olyan sorozatai, mint például a Szívek szállodája és a Csajok, amiket magyarul néztem. A másik ok, ha egy fiatalabb kollégám megkér, hogy nézzem meg, és mondjak véleményt a színészvezetésről, színészválasztásról. Ez nagy megtiszteltetés. Ha magyarul nézek filmet, én is szoktam a fordításon dühöngeni. Azt szokták mondani a gyerekeim, hogy nem szeretnek velem magyarul filmet nézni, mert nem tudok kikapcsolni. Mindig működik bennem, hogy „úristen, ott egy hangsúlyhiba, úristen, egy félrefordítás, borzasztó”. Belátom, tényleg élvezhetetlen lehet filmet nézni velem.
Tabák Kata (Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)
23 év tapasztalata alapján hogyan látod a szinkronszakmát? A rengeteg televíziós csatorna megrendeléséhez ontják a stúdiók a szinkronokat. Nem érzed, hogy felhígult a szakma? Sokan nosztalgiával emlegetik a hetvenes-nyolcvanas évek legendás szinkronjait. Még szakfolyóiratai is voltak a szakmának ebben az időben.
Él mindenkiben egy érzés a Pannónia Filmstúdióval kapcsolatban. Hihetetlen aurája volt annak a helynek: felmenni oda (a stúdió a Hűvösvölgyi úton volt – a szerk.), várni a táviratot (a szocializmusban nem mindenkinek volt telefonja, a színészeket táviratban értesítették, ha felvételre hívták be – a szerk.), várakozni a színészbüfében. Én is jártam ott, mert anno kicsit szinkronizálgattam, fordítottam is sorozatot a Pannóniának. De ha megnézel régi szinkronokat, vegyes a kép. Vannak jók és rosszak is. Ez egy nosztalgia.
Sok nagyszerű színész szinkronizált.
Igen, ezt aláírom, de ez most is így van. A nagy szerepeket, a remek filmeket most is nagy színészek szinkronizálják. Olyanok mint például Fekete Ernő, Für Anikó, Máté Gábor, Rába Roland, Szirtes Ági és még sorolhatnám. Egytől egyig a színházi szakma vezető színészei. Most nem úgy hívják őket, hogy Sinkó László, Sinkovits Imre, hanem úgy, hogy Szacsvay László vagy Fodor Tamás.
Nincs azzal probléma, hogy a tömegszinkronok készítése miatt lecsökkentek a színészgázsik, és egy nagyobb színész azt mondja „bocs, ezt inkább kihagyom”?
Még leginkább a színészeknek van ebből a szempontból mozgásterük, mert alkupozícióban vannak. Ők mondhatják, hogy „igen, ha engem szeretnétek, akkor ezért az összegért jövök”. Így el tudja dönteni a megrendelő, hogy neki ilyen áron is kell-e az a színész. A nézőkben a színészekkel kapcsolatban van elvárás. Nagyon fel tudnak háborodni, ha a kedvenc színészük nem a megszokott magyar hangon szólal meg.
Veled történt már olyan, hogy lecseréltél valakit, és az felháborodást váltott ki?
Igen. Egyszer meg is fenyegettek. Ez régen történt már: szegény Kristóf Tibi halálos beteg volt, nem tudott kijárni, ezért le kellett váltanom Morgan Freemanről. Reviczky Gábor lett a hangja. Valamilyen fórumon kaptam egy nézőtől fenyegető levelet, hogy meg fog várni a Mafilm Audio előtt, és le fog lőni emiatt. Írtam neki egy választ, hogy „kedves uram, ez és ez történt, ezért kellett leváltani”.
Sokszor a nézők nem értik, hogy lehet, hogy az a színész, akit megszoktak, épp nyaral vagy eltörte a lábát, de a filmet le kell adni, mert bemutató van. Nem mindig az első szereposztás jön be.
Az nagyon ideális helyzet, amikor az összes nagy szereplő, akit kiosztasz, éppen ráér, nem beteg, nincs főpróba hete, nem válik, nem utazott el, vagy éppen nincs egy tök másik szinkronja. Megpróbálunk egyébként addig várni, amíg lehet, mert az ember, amikor egy értékesebb filmet csinál, nagyon tud ragaszkodni az általa választott színészekhez. Mégis előfordul, hogy le kell váltani az állandó hangot, ilyenkor van hőbörgés. Jó érzés, hogy a nézők komolyan veszik ezt, és harcolnak egy-egy hangért, nekem is nagyon fontos, de azért egy halálos fenyegetés mégiscsak túlzás.
Vannak megrendelők, akik hangmintát kérnek a nagy filmekhez. Az nem bosszantó, ha külföldről szólnak bele a magyar szinkronszereposztásba?
Időnként dolgoznom kell bosszantó emberekkel, akikkel egyezkedni kell, de a többség hozzáértő. Sokan azt kérdezik, hogy egy kívülálló, mondjuk egy amerikai, hogyan tudja megítélni, milyen egy magyar színész. De ha megnézel egy idegen nyelvű filmet, amelynek a nyelvét nem beszéled, meg tudod állapítani a színészekről, hogy jók-e. Nemrégiben láttam egy angolra szinkronizált filmet, talán lengyel volt a film eredeti nyelve. Borzasztó volt! Sem a szinkron, sem a színészvezetés nem volt jó, egyszerűen leesett a hang a karakterekről. Akkor jó a szinkron, ha a szinkron mögül eltűnik az eredeti nyelv.
Az szokott problémát okozni, amikor Amerikában a forgalmazó azt mondja: a film egy termék, ők letesztelték a célcsoporton, hogy egy adott rajzfilmkarakterre például csak egy bizonyos hangmagasságú színész jó, és akkor a magyar rendezőnek sok mozgástere nem marad?
Ez sokat változott, kevésbé jellemző. Inkább az a fontos nekik, hogy a karakter habitusa egyezzen a magyar színész habitusával. Nem ragaszkodnak ahhoz, hogy teljesen egyforma legyen a magyar színész hangszíne az eredetivel. Ráadásul, amikor többször dolgozik az ember egy megrendelővel – például én a Disney-vel dolgozom gyakran –, akkor már megbízunk egymásban. Nemrégiben az történt, hogy megírtam nekik, én kivel szeretnék dolgozni, de ők egy másik színészt választottak. Visszaírtam nekik, hogy bízzanak bennem. Leírtam az indokaimat. Leokézták. Miután elkészült a szinkron, megköszönték, hogy meggyőztem őket, mert annyira tetszett nekik az általam javasolt színész játéka.
Történt már olyan, hogy egy színész valamelyik tévésorozatban megszokott hangját nem tartottad meg, amikor az mozifilmedben szerepelt?
Igen, nem is egyszer. Ha úgy ítélem meg, hogy az a mozifilm jobb vagy csak egyszerűen más színészt kíván, akkor ezt kénytelen vagyok megtenni. Számomra az a legfontosabb, hogy művészileg a legjobb legyen a végeredmény.
Tabák Kata (Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)
És ez nem kockázat? Leváltasz egy színészt, akire aztán egy későbbi munka során esetleg számítanál?
Ezeket megbeszélem. Ezek néha hosszú beszélgetések, de csak így megy.
Ilyenkor nem csak szinkronrendező vagy, hanem pszichológus is?
A rendezés 80%-a pszichológia. Ezt is szeretem benne. Amikor egy filmet veszünk, abban a szituációban az a színész a legfontosabb, aki a mikrofonnál áll. Mindegy, hogy az a színész a főszereplő, vagy csak két mondatra jött. Ez olyan, mint egy puzzle. Akkor áll össze a kép, ha az utolsó darab is a helyére kerül. Ha egy pincérnő, akinek csak egy mondata van, rosszul szólal meg, tönkre tudja tenni az egész filmet. Szerintem pont ugyanannyi tisztelettel, szeretettel és odafigyeléssel kell foglalkozni azokkal, akik két mondatra jönnek, mint azokkal, akik a főszerepet csinálják. És ha ezt érzik, akkor ők is a maximumot nyújtják. Az, akivel éppen dolgozol, érezze, ő a legfontosabb, és te mindent megteremtesz annak érdekében, hogy a legjobb formáját tudja hozni, amelyhez minden támogatást megadsz. Nem hiszek abban a rendezésben, hogy rögtön „felvételben” megyünk. (Általában a tekercset – a körülbelül fél perces egységet – legalább egyszer megnézi a színész a stúdióban, és utána megy a felvétel – a szerk.) Meg lehet persze ideologizálni, hogy ezzel ösztönösebb, természetesebb lesz a játék. De én nem hiszek ebben.
Van olyan színész, aki az eredeti hanggal a fülén rögtön felvételben mondja a magyar hangot?
Stohl András például.
Emiatt van is konfliktusunk. „Mit szarozunk a próbával? Menjen a felvétel!” Én, amikor odaülök egy mozifilmet megrendezni, minimum már kétszer láttam, de inkább háromszor. Tényleg kívülről-belülről ismerem, de még így is, hogy ennyiszer láttam és molyoltam a szövegen, és hat órán keresztül egyeztettem a fordítóval, mégis találok újdonságot, vagy akkor látok meg valami dramaturgiai összefüggést. És ez normális: a készítők évekig dolgoznak egy filmen. Ezt szoktam megpróbálni elmondani Bucinak is (Stohl András beceneve a színházi világban – a szerk.), hogy valamiféle alázattal kell közelítenünk a filmekhez. Éppen nemrégiben volt egy közös munkánk, amelyben Jude Law-nak kölcsönözte a hangját. Mondtam neki, hogy nehéz dialógusok vannak a filmben, ráadásul a hangmérnöknek is kell a próba, mert az egyik jelenetben suttog a főszereplő, a másikban már üvölt. Sőt, nekem is kell a próba, mert bár láttam már a filmet, csak úgy tudom jól instruálni őt, ha látom a jelenetet. Egyébként ő tényleg megcsinálja jó színvonalon elsőre is, mert nagyon tehetséges, jó ritmusérzéke van, és hajtja az adrenalin, ha rögtön élesben megy. De a színészi játék finomságai így gyakran elvesznek.
Elfogadja tőled, ha ezt mondod neki?
Nem fogadja el, élvezettel vitatkozunk.
Vannak még színészrigolyák, amelyekkel meg kell küzdened, de azért zöldágra vergődsz velük?
Kedvenc vitázó partnereim Nagy Ervin és Csőre Gábor. Velük pont azért szeretek dolgozni, mert van elképzelésük a szerepről, és iszonyú kreatívak. Jól tudnak érvelni az álláspontjuk mellett. Őket is fűti a szenvedély, ők is azt szeretnék, ha a végeredmény jó lenne. Ezek építő viták, amelyekbe gyakran a hangmérnök és az asszisztens is bekapcsolódik, hiszen együtt hozzuk létre a film szinkronját.
Amikor rendezőként megnézed a filmet és kiosztod a szerepet, kialakul a fejedben valami, tudod, hogy nagyjából az a 2-3-5 hang, amelyek egymással dialógusban vannak, hogyan szólalnak meg együtt. És akkor jön a színész. Van, amikor egészen mást csinál. Esetleg ezerszer jobbat, mint amit te elképzeltél a fejedben. Ez nagyon felemelő. És ilyenkor hagyni kell a színészt. Abban nem hiszek, hogy csak azért, mert én valahogyan hallom a fejemben, ahhoz ragaszkodjak.
Tabák Kata (Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)
Most már egy Szinkronikum-díjas befutott rendező vagy. De hogy kezdődött a pályád? Ott ül a stúdióban egy fiatal csaj, jönnek a tapasztalt, híres színészek. Mennyire fogadták el tőled az instrukciókat?
Semennyire.
És hogyan tudtad a tekintélyed felépíteni?
Azelőtt, hogy rendező lettem, asszisztens voltam Csörögi István rendező mellett. Ő nem volt konfrontatív ember. Főleg a nagy színészekkel kerülte a konfliktusokat, inkább hagyta őket. Én asszisztensként, amikor láttam, hogy a színész elkezdi magát megrendezni, és nem azt csinálja, ami a képen van, azt éreztem, ezt nem hagyhatom. Sinkó Lászlóval összekerültünk egy produkcióban, mindig szóltam, hogy „elnézést, de az eredeti karakter nem úgy szól, nem úgy játszik, nézzük meg még egyszer”. A sokadik hozzászólásom után azt kérdezte, „ne haragudjon, magának nem az a foglalkozása, hogy annyit mondjon, rövid-e vagy hosszú?”. (Az asszisztens feladata, hogy nézze: a szöveg, amit a színész az eredeti szájmozgással szinkronban felmond, megfelelő hosszúságú-e. Ha rövid, vagy túl hosszú, újra kell venni az adott dialógust – a szerk.) Mondtam, hogy igen, de mi egy csapat vagyunk, és mi nem így dolgozunk. Nehéz, konfliktusos forgatás volt, de jó lett a végeredmény. Ennek ellenére Sinkó László úgy vonult ki a műteremből, hogy nem is köszönt. Eltelt két év, és elkezdtem rendezni. Megkaptam a Hannibál című filmet. Mivel Anthony Hopkins volt a főszereplője, tudtam, hogy Sinkó Lászlóval fogok dolgozni. Én imádtam őt egyébként színpadon. Nagyon felkészültem. Megszámlálhatatlanul sokszor megnéztem a filmet, voltak benne Dante-idézetek, ezért összeültem egy olaszos csajjal, aki évfolyamtársam volt a bölcsészkaron, vele átnéztem a versrészleteket, hogy semmibe se tudjon belekötni, bármit kérdez, séróból tudjam a választ. Eljött a forgatás napja, jön a folyosón, meglát, és azt mondja: „na, megint összehozott minket a sors”. Így indult. Elkezdtünk dolgozni. Ha volt hangsúlyhiba, szóltam neki, „ne haragudj, Laci, meg kéne ismételni”. „Miért volt rossz a hangsúly?” – kérdezte. „Mert így mondtad”, válaszoltam. „Az nem lehet! Biztos nem vagyok annyira hülye, hogy így mondtam, add vissza a felvételt.” És akkor beadtuk a felvételt és azt mondta, „nahát, tényleg ennyire hülye voltam”. Akkor már egy kicsit nevettünk. Végül feloldódott ez az ellentét, de nem éreztem azt sem, hogy nagy barátok lettünk. Amikor végzett, akkor érkezett Szacsvay László, váltották egymást. Sinkó azt mondta: „hú Szacsikám, kösd fel a gatyádat, mert ez a kislány nagyon megizzaszt!”. És bejött és megölelt. Aztán még sokszor dolgoztunk együtt, sőt betegen, amikor már nem vállalt szinkronmunkákat, ha felhívtam, hogy találtam neki egy szerepet, nekem igent mondott. Szép munkakapcsolat lett. Tordy Gézával is ugyanígy meg kellett küzdenem. Pontosan emlékszem, milyen filmet vettem vele először. Egy színdarab filmes adaptációja volt. Arra is emlékszem, hogy a forgatást megelőző este bemutatója volt, és macskajajosan jött szinkronizálni. Ráadásul hosszú és nehéz monológjai voltak. Nem rám volt mérges, hanem magára, de szitkozódott, átkozódott, összeveszett a hangmérnökkel és velem is türelmetlen volt. Nem volt könnyű az első közös munka, de aztán nagyon megszerettük egymást. De van olyan nagy öreg, például a Szacsi, aki első pillanattól kezdve nyitott volt. Nem volt szüksége egoharcra.
És a nőkkel, hogy jössz ki? Valahogy csak férfi színészeket említettél…
A nők nem éreztették velem, hogy bizonyítanom kell az alkalmasságomat. Nem kóstolgattak. Egyszer volt konfliktusom egy idősebb színésznővel. Ez az asszisztensi időszakomban volt, amikor már kilenc hónapos terhes voltam, mindenórás. Vicces volt, mert amikor beírt a gyártás erre a filmre asszisztálni, jeleztem, hogy akkorra vagyok kiírva szülésre. „Á, nem biztos, hogy jön az a gyerek, beírlak.” Konkrétan a szülés előtt két nappal fejeztük be a filmet. Kilenc hónapos terhesen az ember nem olyan fürge. A színésznő végig magázott. Egyik hozzászólásomnál, amikor azt kértem, ismételjünk, kiszólt a rendezőnek, hogy „azt mondja a kislány, hogy rövid volt, nézzétek vissza!”. Mondtam neki, „nem kislány, Kata”. Így ment a meccselgetés. Aztán egyszer csak azt kérte, hozzak neki kávét. Mondtam neki a nagy hasammal, hogy akkor tartsunk inkább szünetet, és el tud menni a büfébe kávézni. Én az az asszisztens voltam, és rendezőnek is ilyen maradtam, aki odafigyel a színészre, elsimítja a konfliktusokat, és mindent megtesz, hogy a színész jól érezze magát. De ez az élmény nagyon rossz volt. Az viszont, hogy pályakezdőként bizonyítani kell egy szakmában, nem rossz.
A szamárlétrát végig kell mindenkinek járnia. Nem gondolom, hogy az a jó út, ha egy huszonéves egyszer csak hopp, bepottyan a stúdióba, hogy rendezzen. Nem. Meg kell ismerni a szakmát, az alapjait, rendezők mellett kell ülni.
Mit jelent számodra az, hogy tavaly ősszel megkaptad az év szinkronrendezője díjat?
Nagyon jól esett. Kevés visszajelzés van ebben a szakmában. Azt gondolom, sok értéket teremtünk, fantasztikus színészekkel. Felemelő volt az egész esemény. Jó volt együtt lenni. Meglepett, amikor kiderült, hogy szinkronrendező kategóriában ott vagyok az öt jelölt között. Az volt bennem, hogy én imádom ezt az egészet, nagyon lelkiismeretesen csinálom, és tehetségem is van hozzá, de nem gondoltam, hogy közkedvelt lennék. Ezért aztán iszonyatosan meglepett, hogy rám szavaztak a legtöbben. Felemelő volt érezni azt a szeretetet.
A munkád egyik kulcseleme a szereposztás.
Ez az egyik legizgalmasabb rész. Imádom. Amikor előkészítem a filmet, nézem a színészek testalkatát, a habitusát, hogy hogyan reagálnak dolgokra. A szem nagyon sokat segít. Nézel egy jelenetet, koncentrálsz a színész szemére és beugrik, hogy úristen, ez pont olyan, mint az XY. Arra is figyelni kell, hogy ha kiosztasz egy szerepet, úgy kell a többit osztani, hogy ha párbeszédük van, akkor együtt is jók legyenek.
Mi van akkor, ha minden körültekintés ellenére elszúrod a szereposztást? Bent áll a színész, elkezditek a munkát és érzed az első pár perc után, hogy mégsem jó. Megcsinálod valahogy mégis vagy lecseréled azonnal?
Két ilyen volt az életemben 23 év alatt. Hallottam egy színésznőt egy mozifilmben, én akkor még nem dolgoztam vele. Kihívtam egy szerepre. És nem volt jó. Mozdíthatatlan volt, hiába instruáltam, mindent egyformán csinált. Éreztem, hogy ez nem lesz jó és megálltunk. Megmondtam neki, hogy biztos mindketten hibásak vagyunk, de ez nem sikerült. Nem tartom tisztességesnek, ha tudod, hogy nem jó, mégis végigveszed, és utólag cseréled le, anélkül, hogy megmondanád neki. A színész beül a moziba, és nem magát hallja. Ez elég tisztességtelen dolog.
Ilyen is előfordul?
Persze. A másik sztori érdekesebb. Edelényi János angol nyelvű filmje, a Jutalomjáték szinkronfelvételén történt. A magyar forgalmazó engem kért fel, hogy rendezzem meg a a demenciával küzdő, öregedő színész és a fiatal ápolójának történetét elmesélő film szinkronját. Nagyon örültem. Sokáig tipródtam a szereposztáson. Végül Haumann Péterre esett a választás, akivel előtte még sohasem dolgoztam rendezőként. Nehéz film volt abból a szempontból, hogy sok színdarabból, például a Macbethből, a Lear királyból voltak monológrészletek, el kellett mélyedni a művekben is. Közben pedig ott volt a főhős betegsége is. Elkezdtünk dolgozni. De éreztem, hogy nem úgy sikerül, ahogy szeretném. Péter is érezte. Éreztem, hogy van valami gát, amit át kellene törni. 2-3 órát dolgoztunk, amikor tartottunk egy szünetet, és elmentünk ebédelni. Életem leghosszabb ebédje volt, amit a munkahelyemen elköltöttem. Ültünk az ebédlőben, és csak a kanál zörgését lehetett hallani a tányérban. Ültünk csendben. Egyszer csak azt mondtam neki, „Péter, figyelj, hogyan segítsek?”. Ettől a mondattól valahogy megindult valami, elmondta, hogy belőle sem úgy jönnek ki a dolgok, ahogy akarja. Sokat beszélgettünk. Aztán felmentünk és elkezdtük az egészet elölről. Kemény munka volt. Felvettük a filmet. A díszbemutatóra meghívták Brian Coxot. Az ő magyar hangja volt Haumann Péter. Pétert láttam a bemutató előtt, nagyon feszült volt, fogta a felesége kezét, nem is mertem odamenni hozzá. Vége volt a filmnek, kijöttünk. Odajött hozzám és azt mondta: „Kata, úristen, mit csináltál te velem? Hát én jó voltam ebben a filmben”. Ennél nagyobb dicséret nincs. Ezekért a pillanatokért érdemes csinálni ezt a szakmát.
Tabák Kata (Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)
Mit szólsz ahhoz, hogy a Black Lives Matter mozgalom hatására egyre több fehér szinkronszínész jelenti be, hogy a továbbiakban nem hajlandó olyan sorozaton dolgozni, ahol nem fehér karakterek hangját kell adnia? Amikor az eredeti karaktert nézi a rendező, számít, hogy fekete színészt fekete szinkronszínész játsszon?
Az amerikai színészek döntése innen Magyarországról eltúlzottnak és abszurdnak tűnhet, de szerintem ezt a jelenséget nem lehet az adott társadalmi és politikai közegből kiragadva értelmezni. Az amerikai filmekben és sorozatokban a nem fehérbőrűek alulreprezentáltak, így érthető az a törekvés, hogy legalább a nem fehérbőrű szerepeket ne fehérbőrűek játsszák.
Hogyan kezeled a stresszt?
11 éve elkezdtem jógázni, előtte soha nem gondoltam volna, hogy valaha jógázni fogok… Mindig megfelelési kényszeres voltam. Mindenből tökéleteset akartam csinálni. Csináld hibátlanul a rendezést! De legyél tökéletes anyuka, aki mindig ott van a gyerekeinek! Én voltam mindig, aki utolsónak estem be a szülői értekezletre, az anyák napi ünnepségre, mert az utolsó színész pont elkésett. És aztán egyik napról a másikra olyan rosszul lettem, hogy nem bírtam kikelni az ágyból. Megjártam a magyar egészségügy poklának minden bugyrát, mert nem lehetett tudni, mi bajom van. Három hónap alatt minden létező vizsgálatot elvégeztek rajtam, és minden leletem negatív lett. Makkegészséges vagyok és nem tudok kikelni az ágyból? Kicsit ellentmondásos. Kiderült, hogy pánikbetegségem van. Mindent újra kellett tervezni. Egy ilyen eset nagy erőpróba a házasságban, megtudod, hogy a férjed ott van-e melletted vagy sem. Ő ott volt. Azt tudtam, hogy nem akarok antidepresszánst szedni. A sógornőm ismert egy jógatanárt, aki több embert kigyógyított ebből a betegségből jógaterápiával. Elvitt hozzá. Jógáztam egyéniben, csoportban, de pszichoterápiára is jártam. Így sikerült másfél-két év alatt meggyógyulnom. Öt évvel ezelőtt a tanáromnál letettem a jógaoktatói vizsgát, és azóta is folyamatosan képzem magam. Tartok jógaórákat a Mafilm Audióban az ott dolgozóknak és a színészeknek, esténként pedig a tanárom jógastúdiójában tanítok. Szeretném átadni az embereknek a jógázás örömét, és olyan eszközöket adni a kezükbe, amelyek segítségével teljesebb, kiegyensúlyozottabb és boldogabb életet élhetnek.
(Kiemelt kép: Tabák Kata Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)
