A tóparti fizetős strand a belépőjegy mellett pénzt kért az elegáns nyugszékek és napernyők használatáért is. Az étterem és a két kör alakú presszó-bodega sem adta olcsón a kínálatát, ezért általában lehetett találni szabad asztalt az előbbiben vagy üres bárszéket a pultoknál. A nyaralók többsége hozott magával italt és eleséget, hűtőtáskák heverésztek a nyugágyak mellett vagy alatt az árnyékban.
Egészen fiatal lányokból és srácokból verbuválták a személyzetet, akiket köteleztek arra, hogy unalmas egyenruhát viseljenek, fehér blúzt és rakott szoknyát, illetve fekete nadrágot és csokornyakkendőt, utóbbi furcsának tűnt a rövid ujjú ingekhez. Öltözékük ballagó diáksereghez tette őket hasonlóvá. A törzsvendégek tudták, műszak után a pénztárosok, a kiszolgálók és a kabinosok ingyen strandolhatnak, ám a napágyakat nem használhatják, az elkerített térség bal sarkában terítik színes törülközőiket a homokra, és sokkal jobban élvezik a vizet és a fénysugarakat, mint akik fizettek érte.
Egyikük a legnagyobb titokban író szeretett volna lenni. Figyeljük meg úgy, ahogyan ő figyel másokat, lényegében mindig és mindenütt. Szülei fiúnak várták, így csalódottan vették tudomásul, hogy „csak” lány, ahogyan a Kecskemét-közeli faluban fejezték ki. Emiatt kapta a Petra nevet – Péter helyett. Haját az anyja mindig egészen rövidre vágta, így bakfis korában emlékeztetett Törőcsik Marira (a Kölyök című, korai filmjéből). Játszótársai úgy hívták, a Vadóc, mert ő volt az egyetlen lány, aki focizott, bokszolt és verekedett a fiúkkal, pedig szinte betegesen soványnak és törékenynek látszott. Az osztályban neki nőtt ki a melle legutoljára, annyira, amennyire. Csak húszévesen (tavaly) jött rá, hogy sok férfi bukik az ilyen picikre. Addigra divatba jöttek a hajszálvékony modellek, és ő végre nőnek érezte magát a bőrében. Jól álltak neki a francia szabású bikinik. Most fekete fölsőben és fehér alsóban napozott, lábszárát a vízbe lógatva.