Amikor a híres cipőtervezőt, Christian Louboutint arról kérdezte Garance Doré (2006-ban alapított blogjával ő volt egyébként az első influenszer, bár akkor még nem így hívták), hogy szerinte a férfiak mit találnak olyan vonzónak a magassarkú cipőt viselő nőkben, Louboutin azt mondta, hogy a magassarkú lelassítja a nőt, így a férfiaknak több ideje van őt szemügyre venni. „Hiszen mi az értelme annak, ha rohanni akarnak? Én azon vagyok, hogy a tempó lassuljon és a magassarkú cipő nagyon jó erre” – mondta. Mindezt 2013-ban, nem pedig valamikor a múlt században. Valószínűleg egy pillanatig nem gondolt bele, hogy véleményével egy nőket elnyomó rendszert támogat. Évezredek óta nemkívánatos dolognak számít, ha egy lány, nő „mozgásban van” és ily módon kívül esik a férfiak kontrollja alól. A magas sarok odaszegezi a repdeső asszonyt a földhöz, aki fölött így nagyobb hatalma lehet a férfinak.

Én használom a ruhát, vagy az használ engem?

De akkor a magassarkú az elnyomás eszköze volna? Hogyan lehetne, hiszen a többség nem azért hordja, mert kötelező, vagy mert másként nem tekintenék őket nőnek, hanem mert szeretik és az önkifejezés eszközének tartják. Függetlenül attól, hogy mennyire egészségtelen, rengetegen élvezik, hogy a magassarkú egyenesebb tartást ad, amitől szexisnek és nőiesnek érzik magukat. Persze az jó kérdés, hogy miért tartjuk nőiesen szexisnek, ha egy test két tűsarkon billeg, nyilvánvalóan bizonytalan és sérülékeny helyzetben tartva azt.
De nézzük a másik szimbólumot, a fűzőt:

dönthetek úgy, hogy önkifejezésként használom és önként választom? Vagy ha valaki most fűzőt vesz fel, arcon neveti a nőjogi mozgalmakat?

Keskeny a határ elnyomás és önkifejezés között, nem véletlenül, hogy mint megannyi társadalomtudományban, a divatelméletben is 20-30 évente dőlnek meg különféle elméletek. Hogy a két véglet közül melyik igaz? Mindkettő bizonyítására találunk választ: egyes elméletek azt vallják, hogy a divat csak a nők elnyomásában segédkezik, mások pedig azt, hogy mivel a divat az önkifejezés tudatos formája, valójában csak egyfajta felnőtt játék. Ez is jogos érvelésnek tűnik, hiszen kétségtelen, hogy a divatot használhatjuk arra is, hogy erősebbnek, magabiztosabbnak érezzük magunkat. Ha úgy érzed, hirtelen nem tudsz választani az elméletek közül, akkor a lényegre tapintottál: ebben rejlik a divattal kapcsolatos teóriák legnagyobb problémája is. Ez az a kettős természet, ami gyakorlatilag a kezdetek óta feloldhatatlan, és ami leginkább zavarja a társadalomtudósokat is.

A férfiak magassarkúban járnak

Abban hogy mi divatos vagy éppen nőies, a hangsúly a moston van: most nőiesnek, most divatosnak tartjuk. Vegyük a magassarkú példáját, amit most nőiesnek látunk. Pedig hogy így van, az csak egy társadalmi konstrukció, ami alakulhatott volna úgy is, hogy a lapos sarok lesz a nőiesség szimbóluma és a magas a férfiasságé. Ahogyan a cipő karrierje is indult: a magassarkút először ugyanis férfiak hordták, perzsa lovasok azért viselték, hogy cipőjük biztosabban álljon a kengyelben.

Perzsa lovas cipő a 17. századból. (Fotó: Bata Shoe Museum)

Európába is ők hozták, állítólag akkor, amikor 1599-ben egy perzsa küldöttség járt erre, hogy segítséget kérjenek a nyugati királyoktól az Ottomán Birodalom legyőzéséhez. A perzsa kultúra iránti rajongás ekkor ért a maximumra, mindent másoltak, aminek köze volt hozzájuk. A cipő aztán gyorsan el is terjedt az arisztokrácia férfitagjainak körében, akik ezt viselve magasabbnak és félelmetesebbnek tűnhettek, így aztán a magassarkú cipő a hatalom, a magas társadalmi státusz szimbóluma lett. A nők körében is emiatt lett kedvelt, a Velencei köztársaságban jól jött, hogy a sokszor sáros utakon meg tudják óvni lábaikat a kosztól. Hamarosan kialakult a chopine-nek keresztelt cipő,  amit odáig vittek, hogy a 17. századra a nők olyan magas sarkakat és talpakat hordtak, hogy gyakran csak mankóval vagy szolgák segítségével tudtak közlekedni, volt olyan darab, amelynek 54 centiméter vastag volt a talpa! 

(Fotó: Shoe Museum Lausanne)

Férfi divat, női divat

A mai szóhasználatban vett divat a városok megjelenésével indult útjára, valamikor a 14. század közepén. Ekkoriban mind anyag-, mind dekoráció használatában nagyban hasonlítottak a férfi és női öltözékek. Ez sokáig így ment, gondolj csak a reneszánsz díszes öltözékeire és a parókákra, amelyet nők és férfiak egyaránt hordtak – mindkét nem képviselői erős sminket is viseltek. Joanne Entwistle divatteoretikus azt írja a The Fashioned Body című könyvében, hogy ezekkel a gazdag színekkel és mintákkal, sminkkel és parókával olyan szintre emelték a divatozást, amit mai szemmel szinte abszurdnak tartunk, messziről azt is nehéz volt megmondani, hogy férfit vagy nőt látunk-e.

Akkoriban tehát sem a sminkhez, sem a magassarkúhoz nem kapcsolódott a nemiség kérdése.

Amikor azt mondjuk, a  smink vagy a magassarkú nőknek való, az elmúlt párszáz év megszokásait sűrítjük véleményünkbe, megfeledkezve arról, hogy sokkal hosszabb ideig (egészen hosszú ideig, hiszen már az ókorban is több helyen festették magukat a férfiak) semmi ilyesmi nem kötődött hozzá. Persze ez logikus, hiszen nyilván most élünk, a társadalmi berögzüléseink szerint pedig ez így van. Kathleen Horton divatteoretikus szerint az 1675 és 1775 közötti időszakban kezdődött az, hogy férfiak és nők viselete elkezdett szétválni egymástól.

XIV. Lajos francia király portréja. Hyacinthe Rigaud, 1701 körül. (Fotó: Universal History Archive/Universal Images Group via Getty Images)

A rokokóban még dívott a díszes öltözet és a smink, illetve a paróka (már XIV. Lajos is kedvelte a magassarkút), de valamikor a francia forradalom után a férfiak elkezdtek egyszerűbb, szabványosított, funkcionális ruhákat viselni, komolyabb színeket hordani, míg a nőknél megmaradt az öltözködés díszítő szerepe. Az utóbbi 200 év a női és férfi öltözködés éles elkülönülését hozta, és csak az utóbbi évtizedekben indult meg a nők öltözködésének demokratizálódása, kezdtek el maszkulin(nak mondott) ruhákat, például nadrágot hordani vagy éppen játszani a stílussal. És ugyan a mai korban azt mondjuk, hogy az öltözködés akár uniszex is lehet, de a divat nem így gondolja, és még mindig a gender megszállottja – különösen, és persze nem meglepő módon a női ruházathoz kapcsolódnak társadalmi szerepek. A női öltözködésről még mindig hajlamosak leválasztani a funkcionalitást – elég körülnézni a legtöbb nő szekrényében.

Hány olyan nadrágod vagy szoknyád van, amelyikre normális méretű zsebet terveztek? „Ez is a patriarchális társadalmi berendezkedésre vezethető vissza – mondja Hermann Veronika, az ELTE Média Tanszékének adjunktusa, aki többek között divatelméleti kurzusokat is tart. – Egy nőnek még ma is alig van lehetősége uniszex viseletre. Power dressingnek (erőt, hatalmat sugárzó öltözködésnek) tartjuk, ha egy nő öltönyben jár vagy nyakkendőt köt. Ha így öltözöl, akkor az öltözékeddel befurakodsz egy olyan férfipozícióba, amit te nem érhetsz el. Aztán ott a női power dressing, amikor a női vezetők blézerben járnak. Amikor egy nő élre vasalt ingben bemegy egy tárgyalóterembe, akkor kvázi félelmetes jelenség, de amikor szex után reggel felveszi a férfi túlméretezett ingjét, akkor szexuális vonzerőt társítunk hozzá.”

A ruházat kétségtelenül az egyik leggyorsabb és legegyszerűbb módja a társadalmi nemek jelölésének, és erre az egyik legjobb példa, hogy máig azt kérdezzük, „ki hordja otthon a nadrágot?”

Holott nadrágot mindenki hordhat, szoknyát pedig leginkább csak nők. Sokan játéknak tartják az öltözködést, de Joanne Entwistle szerint nem erre tervezték, hanem annak behatárolására, hogy kinek milyen testi adottságok alapján mit kell viselni. Ha egy férfi nőnek öltözik, annak legegyszerűbb módja, hogy szoknyát vesz fel, hiszen ez a ruhadarab még ma is a nőt szimbolizálja. A mosdókon is szoknyás alakkal jelölik a nőit, pedig fogadni mernék, hogy a nők legnagyobb része ma már nadrágot hord.

Önkifejezés? 

Mennyire vagyunk magunk, amikor kiválasztjuk ruháinkat? Ha ki akarod fejezni magad, nyilván abból a készletből választhatsz, ami rendelkezésedre áll, így a szabad akarat csak annyira szabad, hogy az eléd tárt és általad megfizethető választékból tudsz csipegetni. „Természetesen nem úgy állsz reggel a ruhásszekrényed előtt, hogy ma kifejezem magam, a jelenlétem egy performansz lesz – mondja Hermann Vera. – Az viszont biztos, hogy minden társadalmi osztályban meghatározzák, mi épp a menő, milyen darabokból választhatsz egyáltalán. Nem véletlen, hogy vannak ilyen spirálok: van az anarchista trend, a rockabilly, a hipszter, a módos, lezsernek látszani akaró üzletember – a stílusokhoz és a hozzá tartozó öltözködési szokásokkal, az azokat jellemző ruhadarabokkal mind ki akarunk fejezni valamit.”

Ezek viszonylag egyértelmű példák, vannak azonban kétes megítélés alá eső trendek is: mi van például, amikor valaki fűzőt hord, és azt állítja, ő most ezzel fejezi ki önmagát? Ott van a híres börleszk táncos, Dita Von Teese, aki sportot űzött a női elnyomás ikonikus ruhadarabjaiból, mint a fűző és persze a tűsarkú. De most akkor ő szabadon választott és ezzel önkifejez, vagy csak tévesen felemel és ezzel kiszolgál egy elnyomó rendszert? Nagyon keskeny a határ, dehát mint mondtuk, ebben rejlik a divat furcsa dichotómiája is. Hogy mit gondol erről a kultúratudományok doktora? „Szerintem ez egy egyértelműen elnyomó dolog felforgatása. Azért veszélyes üzemmód, amikor a popkultúrában egy ilyet valamilyen módon felszabadításként értékelnek, mert valami olyasmit emelnek fel, ami teljesen vállalhatatlan, aminek egyszerűen nincs jó kontextusa. Egyetlen dolgot sem lehet találni, ami a fűzővel kapcsolatban jó volt. Nem tudod megmagyarázni, egy elnyomó kulturális rendszer, egy elnyomó szubkultúra eleme. A tűsarkú szerintem korántsem ennyire problémás.” Hogy hogyan vált a fűző egy felforgató jelképpé? „Már a 18. században is jelen volt a modell, hogy milyennek kell lenni a nőnek – magyarázza Hermann Vera. – Lehet szépíteni, de a fűző kizárólag a nők elnyomásának volt az eszköze. Viselői gyakran elájultak benne, hiszen elszorították a belső szerveiket, amelyek idővel konkrétan eldeformálódtak. Azért kellett ez, hogy ne vegyél levegőt, sem a szó szoros, sem átvitt értelmében. A 19. századi hisztéria is magyarázható ezzel: persze, hogy hisztérikus voltál, ha szét voltál fűzve és sokszor még csak levegőt sem kaptál! A társadalmi elnyomás mindig a testi elnyomásban gyökerezik. Ha korlátozva vagy a testi szabadságodban, mindenben korlátozva vagy. A testi integritás korlátozásával a hatalom mindig megtalálja a módját, amellyel ellehetetlenítheti a számára nem kívánatos elemek létezését.”

Oscar Loya német énekes Dita Von Teese-sel lép fel az Eurovíziós Dalverseny döntőjén, 2009. május 16-án. (Fotó: Oleg Nikishin / Epsilon / Getty Images)

Nincs menekvés, egy rendszer részei vagyunk

„A divatiparnak gazdaságilag, politikailag legnagyobb kiszolgáló ereje a középosztály, így alapvetően az a divat érdeke, hogy kiszolgálja, ezáltal fenntartsa a status quót. Ami fel akarja forgatni a fennálló normarendszert, arra mindig találnak valami kifogást, a divat esetében például azt, hogy ez csak művészkedés. Amikor arról van szó, hogy a divat felforgató dolog, az mindig a high fashionre vonatkozik, egyébként a divat nem felforgató. Valójában érdekelt abban, hogy kijátssza egymás ellen a nőiességet a férfiassággal, a játékot a munkával” – véli Hermann Vera. Azt, hogy mennyire kettős a divat, arra már évtizedekkel a divattudományok megszületése előtt rámutatott Georg Simmel társadalomtudós. 1904-ben kiadott egy tanulmánykötetet, amelyben azt fejtegeti, hogy a társadalomnak apró, gesztus szerű dolgaiból le lehet vonni következtéseket a nagy dolgokra is. A Divat című tanulmányban megállapította, hogy a divat kettősségek szorításában él. Nagyon pontosan meglátta, hogy

a divat lényege az, hogy egyszerre beillessze az embereket a rendszerbe és egyszerre ki is emelje belőle őket.

Az általa felgyorsultnak látott divatnak véleménye szerint az volt a lényege, hogy elhitesse mindenkivel, hogy különleges (az individualitás kora ekkoriban kezdődött), hogy kiemelkedhetsz a tömegből, viszont garantálja, hogy nem emelkedsz ki annyira, hogy kitaszított legyél. Ismerős, ugye? Mintha csak most írta volna, pedig egy majdnem 120 éves szövegről van szó. Úgy tűnik, mindegy, mi a szándékunk, a divat kettősségének fogságában vagyunk mi is. „A kapitalista, modernista társadalomban egyszerűen nincs az a struktúra, amiben te kívülálló tudsz maradni. Akkor is, ha kiköltözöl az erdőbe és magad fonod a ruhádat, bárhogy is határozod meg magad, te az az ember leszel, aki a többséghez képest valahol vagy” – foglalja össze Hermann Vera. Mi lehetne a konklúzió? Talán annyi, hogy bizonyos esetekben a divat ma is elnyomhatja a nőket, de arra is ösztönözhet, hogy kifejezd magad, ne foglalkozz mások véleményével, ami viszont magabiztossá és erősebbé tehet. A nőjogi mozgalmak a szabadságra és a választási lehetőségre fókuszáltak, hogy a nők, akárcsak a férfiak, a maguk urai lehessenek. Érdekes módon azonban a férfiak sem öltözködhetnek úgy, ahogyan szeretnének, hiszen ha femininnek titulált ruhába bújnak, megbélyegzi őket a társadalom. Jó hír vagy sem, a divat ebben az egyben demokratikus: a férfidivat valójában éppolyan elnyomó lehet, mint a női.

(Kiemelt kép: nőklapja.hu)