Könyvből vagy filmből, de a legtöbbünk ismeri a vörös hajú, szeplős lány történetét, aki a képzelt barátaival csevegett, könyveket bújt, és a saját erdei bunkerébe húzódott vissza, ha sok volt számára az iskolai bulliyng. Anno, nagyanyám kerti asztala alatt én is rongyosra olvastam a róla szóló regényt, és az sem titok, hogy arról fantáziáltam, ha létezne, biztosan jóban lennénk, sőt, neki még a faágakból épített kalyibámat is megmutatnám.
Lucy Maud Montgomery történetét később filmsorozatként is vetítették a tévében, és szintén népszerű lett a Váratlan utazás című széria, amely A mesélő lány és Az arany út című regényei, illetve az Avonlea-i krónikák 1-2. novelláskötetei átdolgozásából készült. Azonban a kanadai írónő karrierjében Anne Shirley története jelentette az átütő sikert, amely az 1908-ban megjelent Anne otthonra talál (Anne of Green Gables), az Anne Shirley-sorozat első kötete volt. Ez a későbbiekben nyolckötetes sorozattá nőtte ki magát, sőt, az írónő halála óta újabb kiadást élt meg, és egy előzmény is született hozzá.
Az első kiadás óta több mint 50 millió példányban kelt el világszerte a regény, és legalább 36 nyelvre lefordították.
A sztori a 19. század végén játszódik egy 11 éves árva lány főszereplésével. A nyurga, szeplős Anne Shirley tévedésből kerül a két idősödő testvérhez, Matthew és Marilla Cuthberthez, akik eredetileg egy fiút szerettek volna befogadni, hogy az segítsen nekik a Prince Edward-szigeten lévő gazdaságukban.
Anne viszont úgy tudta, hogy direkt lányt szeretnének, és teljesen odavolt a gondolattól, hogy a sok viszontagság után végre egy olyan családhoz kerül, ahol nem cselédként akarják tartani a többi, saját gyerek mellett. Ez akkoriban egyáltalán nem volt ritka, az árva vagy az elhagyott gyerekeket sokszor csak azért vették magukhoz a főleg szegényebb nagycsaládosok, hogy ingyen munkaerőre tegyenek szert, és a nevelésükért kapott pénzen segítsék a saját túlélésüket. Anne-nek ehhez mérten tragikus korai gyerekkora volt, és nehezítette a helyzetét, hogy lángvörös hajjal és szeplőkkel született. Az ilyen külső tulajdonságú emberek szerintem általában gyönyörűek, de az 1900-as években mindezek a klasszikus szépségideál szöges ellentétei voltak. Így Anne-t szinte kivétel nélkül mindenhol csúfolták, megbélyegezték. Érthető, hogy teljesen kétségbeesik, miután a tévedés kiderül, és Marilla közli, nem maradhat náluk, nekik bizony fiú kell. Ám vibráló személyisége, és meglepő tájékozottsága megpuhítja az idős asszonyt, így végül az Avonlea-i Zöld Oromban folytathatja az életét.
Anne történetének nagy részét az élet írta
Kapcsolódó
Örökbefogadás 2. – Az örökbe fogadó szülő
Montgomery, ahogy ismerősei hívták, Maud, sosem titkolta, hogy könyveinek történeteihez és a karakterekeihez főleg a saját életének eseményeiből és a környezetéből merített ötleteket. Például Anne örökbefogadó szüleit korábbi feljegyzései inspirálták, amelyeket fiatal lányként készített egy házaspárról, akik tévedésből lányt kapnak a kért fiú helyett.
Mindemellett felhasználta a Prince Edward-szigeten szerzett gyermekkori élményeit is. Anne külsejét és szellemiségét például Evelyn Nesbit, Amerika első szupermodell fényképe is inspirálta, a Zöld Orom (Green Gables) sem a képzelet szüleménye, a híres műemléképület létezik a Prince Edward-szigeten, minden évben turisták ezrei látogatják. Itt laktak Montgomery rokonai, ahol Maud rendszeresen járt látogatóban, majd erről a házról mintázta Anne könyvbéli otthonát. Fontos források voltak számára az Ann nevű árva lányokról szóló történetek, ugyanakkor karakterét megkülönböztette azzal, hogy nevének végére egy e-t illesztett, és erre a főhősnője is rendszeresen felhívja a figyelmet.
„De ha az Anne mellett dönt, akkor is, kérem, e-vel írva a végén!”
– mondja a könyv főhőse többször is.
Az írónő és Anne személyisége között is sok az áthallás: mindketten szeretik a természetet, Maud is korán, huszonegy hónaposan vesztette el az édesanyját, így idős nagyszülei nevelték, amíg az édesapja magához nem vette. Gyermekkorában nem sok egyidős volt a közelében, ezért képzeletbeli barátokkal játszott, akik a nappalijukban egy dupla tükrös könyvespolc mögötti „tündér szobában” éltek. A bal tükörképe volt Katie Maurice, a jobb oldali pedig Lucy Gray. Hatalmas fantáziájának hála kilenc éves korától kezdve írt, mindig érdekelte a tanulás, a könyvek világa, ugyanakkor iskolába nem nagyon szeretett járni. Nehezen viselte, amikor egy gyereket kipécéztek maguknak a többiek, sőt, őt is megalázták az osztálytársai, amiért egyszer kalappal a fején ment be az épületbe. 1890-ben Maud tizenhat év után újra az édesapjához került, és nyugatra költöztek Prince Albertbe. Egy évvel később megjelent az első cikke, a charlottetowni The Daily Patriot első oldalán, ezt követően folyamatosan publikált. A Prince of Wales Főiskolán szerzett diplomát, három iskolában dolgozott tanítóként, és később felvették a halifaxi Dalhousie Egyetemre. Nagyapja halála után visszaköltözött Cavendishbe, hogy gondoskodjon nagyanyjáról, és egészen haláláig vele maradt.
Lucy Maud Montgomery (1874-1942), 1891. (Fotó: Fine Art Images/Heritage Images/Getty Images)
Ebben az időszakban több száz rövid történetet, verset írt, és itt született négy regénye, köztük az Anne otthonra talál. Bár nem a házasság volt az elsődleges cél az életében, eljegyezte egy bizonyos Ewan MacDonald, de addig nem volt hajlandó hozzámenni, amíg a nagyanyjának szüksége volt rá. Tizenhárom éven keresztül ápolta hűségesen az elesett asszonyt, és ez az önfeláldozás megjelenik Anne Shirley történetében is, hiszen Marilla azért maradt egyedül, mert édesanyja halála után neki kellett felnevelni a testvéreit. Maudék is csak a nagyanyja halála után esküdtek meg, ekkor az Ontario állambeli Leaskdale-be költöztek, ahol a férje lett az új lelkész. Két fia is született, Chester 1912-ben, Stuart 1915-ben, 1914-ben pedig élete nagy tragédiájaként halva született meg harmadik gyermeke, Huge. A trauma hatására írta meg Anne Shirley első gyermekének halálát, az Anne férjhez megy című regényében. Ezen túl egyéb családi események is beárnyékolták az életét, kevesen tudták például, hogy a férje súlyos depresszióval küzdött. Az 1930-as évek végén Maud egészségi állapota megromlott, mentálisan is rossz állapotba került, majd 1942. április 24-én meghalt. Halálával kapcsolatban felmerült az öngyilkosság gyanúja is, ugyanis fia, Dr. Stuart MacDonald egy papírt talált az éjjeliszekrényén, amire ez volt írva:
„Istenem, bocsáss meg nekem, remélem, hogy mindenki meg fog bocsátani, még akkor is, ha nem értik meg. A helyzetem túlságosan szörnyű, kibírhatatlan, és senki sem veszi észre.”
Erre a narratívára erősít rá az is, hogy az Anne of Green Gables megjelenésének 100. évfordulóján Montgomery unokája, Kate MacDonald Butler írt egy cikket a Globe and Mail kanadai napilapba, amelyben elárulta, hogy családja úgy tudja, Montgomery öngyilkos lett. Butler pedig azért döntött úgy, hogy felfedi a családi titkot, hogy segítsen csökkenteni a mentális problémával élők megbélyegzését. Mert bár sokáig titokban tartották, az igazság az volt, hogy Montgomery férjéhez hasonlóan depresszióval küzdött egész életében. Lucy Maud Montgomery: The Gift of Wings című életrajzában Mary Henley Rubio Montgomery-kutató viszont azt írja, hogy az üzenet nem utal feltétlenül öngyilkosságra: kissé naiv elképzelése szerint az elköszönéshez hasonló pár sor a tízkötetes naplósorozatának utolsó bejegyzésének vázlata volt. A papíron egy két nappal korábbi dátum és a 176-os oldalszám szerepelt.
Anne Shirley ma is velünk van
Anne története az írónő halálát túlélve, még számos sikert ért el, filmek formájában is. Az Anne of Green Gables első megfilmesített változata egy fekete-fehér némafilm volt, melyet William Desmond Taylor rendezett, és Mary Miles Minter játszotta a főszerepet – sajnos a film azóta megsemmisült. A leghíresebb adaptációja talán a CBC 1985-ös minisorozata volt, Megan Followsszal a főszerepben, a legfrissebb pedig a 2017-ben megjelent, Anne, e-vel a végén című sorozat, amely a CBC-n és a Netflixen látható, és amelyben Amybeth McNulty ír színésznő alakítja Anne-t.
Megan Follows (b) és Amybeth McNulty (Fotó:IMDb)
Erre a friss sorozatra nemrég bukkantam rá, épp valami olyanra vágytam, ami kicsit simogatja a lelket, és megidézi a gyermekkor azon pillanatait, amikor még minden felfedezésre várt, amikor még nem féltünk használni a fantáziánkat, és a lehető legőszintébben, a legnagyobb bizalommal kapcsolódtunk a körülöttünk lévő világhoz. Anne Shirley szókimondó természete már gyerekkoromban is inspirált, a 2017-es sorozat pedig még inkább ráerősített a vörös hajú lány karakterisztikus vonásaira, fejlett igazságérzetére és korát megelőző gondolkodásmódjára.
A film mindezt úgy teszi, hogy egy pillanatra sem veszik el benne a gyermeki báj, emlékeztetve minket azokra az időkre, amikor még mi is virágfüzéreket fontunk, titkos helyszíneken titkos kincseket rejtettünk el, és képzelt királyságunkban mi voltunk a királynők, a hercegek és a szánni való koldusok.
Anne Shirley történetének az egyik legfontosabb üzenete, hogy bármi történik is velünk az életünkben, a körülöttünk lévő világban, bármilyen tragédia is kényszerít minket térdre, a fejünkben tárolt tudás, a kreatív gondolkodás a sajátunk marad, és a fantáziánk számos helyzetben segíthet átlendülni a mentális mélypontokon.
Ezt a fontos szálat a legújabb adaptációban is továbbvitték, az epizódokban számos alkalommal láthatjuk, hogyan kommunikál Anne a kitalált barátaival, vagy hogy egy egész alternatív világot képzel el az iskolába vezető magányos útjain. Ugyanakkor az 1985-ös sorozattal ellentétben, amely inkább Anne Shirley történeteiből a vidéki romantikára, a közösség összetartozására és egy meseszép sziget látványaira fókuszál, az új sorozat vállaltan magára húzza az edukáló szerepet, és nem fél a hangsúlyt Anne Shirley múltjának traumáira helyezni. Emellett azt is felfedi, hogy a gondosan kikeményített ruhák, a bájos kacagások, ínycsiklandó ételek és a rendezett loknik mögött alávetettség, mások által eldöntött női sorsok húzódhatnak. Anne és a barátnői serdülését végigkövetve láthatjuk, hogy modern szemléletűeknek számítottak azok a módosabb szülők, akik engedték, hogy a lányaik a párizsi lánynevelde helyett – ahol főként a jó modorra és a kifinomult feleség szerepre tanították a fiatalokat – egyetemen tanulhassanak tovább.
A sorozatot innen, 2020 Magyarországáról nézve, ahol még bőven van mit tenni a nemek közötti egyenlőségért, ahol még mindig a patriarchális modell az erős, visszás érzéseket keltettek bennem a látottak. A széria ugyanis mutat olyan, a nők életét megkeserítő sztereotípiákat, mélyen gyökerező problémákat, amelyek még ma sincsenek kigazolva a közgondolkodásból, hiába telt el több mint száz év, ugyanakkor néha megkönnyebbülök, hogy de jó, nekünk már nem kell azért harcolni, hogy ne az apáink, a férjeink döntsenek a fejünk felett életünk alapvető kérdéseiben.
De túl a nőjogi kérdéseken, a sorozat beszél a másság felvállalásának nehézségeiről, ahogy a rasszizmus témáját is beemeli. Utóbbi a kiskamasz korára szintén árván maradt Gilbert kapcsán kerül a sorozatba, aki egy utazása során ismerkedik meg a Bash nevű fekete férfival, akire vegyesen reagálnak az Avonlea-i emberek. Fontos szerepet kap a vörös hajú főhős legjobb barátnőjének, Dianának a nagynénje is, Josephine, akiről kiderül, hogy azért költözött el fiatal korában Avonlea-ből, hogy egy nagyobb városban együtt tudjon élni az azonos nemű szerelmével. Ez az apró településen elképzelhetetlen volt, nemcsak Josephine, hanem Anne korában is. Nem véletlen, hogy a legjobb barátja, Cole, akit a többi fiú folyamatosan piszkál a „lányossága” miatt, végül szintén Josephine pártfogásába kerül, és ő is a költözés mellett dönt, hogy önmaga lehessen. Joshepine lesz az a személy Anne életében, aki arra biztatja elsőként, hogy legyen egyéb célja, mint a házasság, és ő az, akitől először hallja azt is, hogy a tudás többet ér, mint a múló szépség. Ez a 19. században rendkívül fontos attribútum volt egy fiatal lány számára, hisz ha nem is volt nagyon vagyonos háttere, de cserébe helyes arca és jó modora annál inkább, még mindig megcsíphetett egy jobb partit. Ezzel szemben a „csúnya” lányok nehezebben tudtak jól házasodni, így az egzisztenciájuk is bizonytalanná vált.
A Joshepine által preferált emancipált nő képére erősít rá Muriel Stacy megjelenése, aki az első női tanár a kisvárosban, és akit egyből el is akar küldeni a város főleg férfiakból álló, múltban élő vezetősége, csak mert nem a régi, bevett módszerek szerint tanítja a diákokat, vagy mert nem hajlandó fűzőt viselni, és inkább nadrágot hord, illetve motorbicikliket eszkábál össze. És akinek láthatóan van saját gondolata, véleménye, valamint nem fél kiállni magáért.
A társadalmi kérdések boncolgatásán túl vidékről származóként üdvözöltem, hogy a forgatókönyv nem romantizálja az egyébként festői környezetben élő vidéki közösséget, és szembemegy azzal a gyakori ábrázolással (és egyben tévhittel), hogy az apró településeken az egymásra utaltság miatt az emberek együttműködőek és támogatóak egymással.
Prince Edward sziget (Fotó: Getty Images)
Ez azonban a filmek világán kívül ritkán valósul meg, sőt, minél kisebb egy közösség, annál kötöttebb elvárásrendszer keretezi a település lakóinak életét. Ez pedig a mai napig megnehezíti, de akár pokollá is teheti azoknak az életét, akik a közösség normáitól eltérően élnek, viselkednek. A sok esetben mindentől távol lévő településeken ugyanis rendkívül erősen él a pletykakultúra, a kirekesztés és az előítéletes gondolkodás. Ezeket a nem túl gyakran kidomborított jellemzőket a sorozat viszont nem maszatolja el, sőt, rámutat, milyen erősen hat ránk a szűkebb és a tágabb környezet, amiben nevelkedünk.
Mindemellett a sorozatban kiemelten szó esik az érzelmek kibeszélésének fontosságáról, a barátságról, a szexuális ébredezés időszakáról, és még számos olyan manapság is aktuálisnak számító társadalmi problémát, témát emel be, melyekkel a 19. század végi társadalom tagjai és Avonlea lakói is szembesültek.
(Kiemelt kép: Amybeth McNulty Fotó: IMDb)
