Keleti Évával interjút készíteni olyan, mint amikor egy kaliforniai aranyásó aranybányára bukkan. Ki nem fogy a művészlegendákkal kapcsolatos élményeiből. Mert akit ő egyszer lencsevégre kapott, az örökre a barátjául szegődött. Személyiségének ma is mágikus az ereje, nem győzöm csodálni friss szellemét, örökös kíváncsiságát, végtelen emberségét. A fotográfia nagyasszonya az idén nyáron tölti be a nyolcvankilencedik életévét. Ennek alkalmából beszélgetünk.
Karantén lévén, meg kellett elégednünk a távinterjúval. Fél órát vacakolunk a Skype-pal, de nem működik, végül áttérünk Messengerre. Éva egy negyvenévest meghazudtolóan friss és naprakész, és mint látni fogják, nem csak a digitális technika terén. Kristálytisztán idézget hetven évvel ezelőtti neveket, emlékeket.
– Isten éltessen ezen a nem mindennapi évfordulón! Mikor is ünnepled pontosan a nyolcvankilencedik születésnapodat?
– Augusztusban, úgyhogy éppen jókor jelenik meg az interjú. Köszönöm, hogy gondoltatok rám!
– Volt, ami emlékeztessen, hiszen januárban a Műcsarnokban gyönyörű kiállításod nyílt. Óriási szerencse, hogy még a járvány előtt láthattuk a fotóidat. Úgy tudom, album is készült belőlük.
– Sőt, el is fogyott mind egy szálig. Nekem is csak egy maradt belőle, de ha majd feljössz hozzám, megnézheted.
– Jövök, úgyis érdekel a lakásod! A 85. születésnapodon beszélgettünk utoljára a Nők Lapja hasábjain, és akkor azt mondtad, sok terved van még, például át szeretnéd rendezni a szobákat.
– Át is rendeztem. Dolgozószobát, folyosót alakítottam ki, és kidobtam a hálószobából a régi bútorokat. Öt évvel ezelőtt meghalt a férjem (Mátray Mihály filmrendező – a szerk.), egyedül maradtam, és úgy éreztem, nyomasztanak az emlékek. Szégyenszemre elmentem az IKEÁ-ba, vettem egy hófehér szobabútort, és égszínkék drapériákkal bolondítottam meg a teret. Most olyan, mint egy lányszoba, egy legfeljebb harmincéves nőé lehetne.
– Hozzád pontosan az illik. Mondd, hogy bírod a bezártságot?
– Akadnak rossz napjaim, hiányzik a séta, hogy csak úgy elüldögéljek az Andrássy úton egy padon, és figyeljem az embereket, de alapvetően jól elvagyok. Olyasmire is jut időm, amire eddig nem. Például nemrég rábukkantam a Google-on a nagyapámra. Bélteky Kálmán volt az írói álneve, nyelvészként a szórványban élők tájszólását kutatta. Ki gondolta volna, hogy az internet számon tartja? Egy könyvét is felleltem egy antikváriumban. Ennek most nagyon örülök.
– Csak az ilyen kiegyensúlyozott lelkek tűrik jól a bezártságot, mint te. A fotóidról is ez a végtelen harmónia árad. Nem véletlen, hogy ekkora siker lett a kiállításod! Meglepő módon nem csak régi képeket, újakat is láthattunk. Én azt hittem, rég letetted a kamerát.
– Valóban letettem, a rendszerváltáskor. Két oka volt. Az egyik, hogy volt egy fotós kollégám, egy iszonyú nehéz sorsú nő, úgy hívták, Ella. A férje meghalt a háború végén, egyedül nevelte fel a gyerekeit, és még hatvanon túl is bejárt a színházakba fotózni. A színészeknek mindig megesett rajta a szívük: gyerekek, itt van szegény Ella, vegyünk tőle képet! Hát én nem akartam „szegény Ella” lenni. A másik ok, hogy úgy éreztem, kiégtem. Mászkáljanak most már a fiatalok nehéz fotóstáskával az oldalukon! Alapítottam inkább egy fotóügynökséget. Amikor Szarka Klára fotótörténész tavaly ősszel megkeresett, hogy volna-e kedvem egy újabb kiállításhoz, hiszen 2016-ban a Nemzeti Múzeumban már volt egy, gondolkodási időt kértem. Csak a régi képeimből válogatni már unalmas lett volna. Egyszer csak eszembe jutott: mi lenne, ha újra kezembe venném a fényképezőgépet? Megkértem egy tehetséges kolléganőmet, Fábián Évit, tanítson meg a digitális technikára, és kiválasztottam ötven interjúalanyt. Akadtak közülük idősebbek, akiket újrafotóztam, és fiatalabb művészek is, akikről először készítettem portrét.
