Mindig lenyűgözőnek találtam a polihisztorokat. Van abban valami ellenállhatatlan, főleg a mai, ennyire szakosodásra kényszerítő korunkban, ha valaki többféle tudományágban vagy művészeti formában is magára talál. Főleg, ha úgy tudja ötvözni a különböző hivatásokat, hogy azok nemcsak megférnek egymás mellett, hanem akár összefonódva, egymást erősítve is értéket teremtenek.
Amit még szeretek, amikor úgy tud organikusan, szervesen tovább élni valamilyen hagyományos, ősi forma napjainkban, hogy egyszerre funkcionális, tehát a mostani igényeinknek megfelelően használható, és megtalálja a helyes mértéket is, tehát nem billen el a merő giccs irányába, nem lesz csicsás, például népieskedő. Ez azért nehéz feladat, mert ezek az arányok semmilyen nagykönyvben nincsenek leírva, nem lehet patikamérlegen kimérni, hogy mennyi az annyi – ez valahogy belülről fakad vagy sem az alkotóból.
Mindez most azért jött elő, mert kezembe került egy könyvecske Kós Károly életéről.
Ha mondanom kellene egy magyar példát, aki modern polihisztor és a hagyományőrző arányérzéke is nagyon rendben volt, Kós Károlyt választanám.
Kós Károly (Fotó: Móser Zoltán/Wikipédia)
Kós a 20. század egyik legnagyobb magyar építésze lett – és ennél még sokkal több. Író, tanár, grafikus, könyvtervező, szerkesztő, könyvkiadó, politikus. Iskolateremtő abban, ahogy a szecesszió hullámzásából kiemelkedő, letisztuló modern építészetbe beemelte az erdélyi népi épületek vonalvezetését és formáit. Magyarországon például neki köszönhetjük az óbudai református parókiát, a Wekerletelep Munkás és Tisztviselőtelep központját, ami ma a nevét viseli (Kós Károly tér), a budapesti állatkerti pavilonokat, például a Madárházat (Zrumeczky Dezsővel), de a zebegényi katolikus templomot is (Jánszky Bélával). Marasztalták volna Budapesten, ám Kós az életét Erdélyhez kötötte.
A kalotaszegi Sztánán építette fel otthonát, a máig elképesztően romantikus Varjúvárat – és az erdélyi magyar művészi, értelmiségi élet egyik kiemelkedő figurája lett. Áprily Lajossal közösen elindította az Erdélyi Helikon című folyóiratot, könyveket írt az erdélyi építészetről, de regényt, elbeszélést, drámát is olyan történelmi alakokról, mint például az erdélyi parasztfelkelést vezető Budai Nagy Antal vagy az országépítő I. István király. Balladás kötetet szerkesztett, aminek a betűit a kalotaszegi fejfák feliratai ihlették. Illusztrációkat készített a saját és mások műveihez, és metszeteivel grafikusművészként is kiemelkedőt alkotott – még nyomdagépet is tervezett hozzá. Az ő tervei alapján készült a siklódi templom, iskola Marosvásárhelyen és Kolozson, de a Székely Nemzeti Múzeum is Sepsiszentgyörgyön. Emellett főiskolán tanított és parlamenti képviselő is lett.
Igazából nehéz egy ilyen rövid ajánlóban megfogalmazni, mennyire sokat jelentett Kós Károly az erdélyi kultúra és identitás számára a két világháború között és azt követően – viszont megteszi ezt helyettem ez a nemrég megjelent kis könyv.
A fiú, aki Varjúvárról álmodott a Naphegy Kiadónak abba a sorozatába tartozik, amiben gyerekeknek mesélnek kiemelkedő és inspiráló magyarok életéről és munkásságáról. Szerepelt már itt például Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő, és Balázs Júlia, az első magyar csillagásznő is. A Kós Károlyról szóló, 48 oldalas kötet szövegét Boldizsár Ildikó mesekutató és meseterapeuta írta, és őt ismerve nem meglepő, hogy a könyv stílusa letisztult, gyerekeknek is érthető, kicsit mesés, de elsősorban mégis ismeretátadó. A mesés jelleg persze következik Kós Károly életéből is, aki – mint egy népmesei hős – egy erdélyi szász családból indult világot látni, ám végül hazatért a hegyek közé, és mindazt, amit megtanult és megismert, a szűkebb és tágabb közösségében kamatoztatta.
A kötet, főleg egy építész és grafikus munkáiról is szóló könyv esetében, nem állna meg a lábán megfelelő illusztrációk nélkül. Bertóthy Ágnes rajzai kedvesek, nincsen bennük nagy formabontó ötlet, viszont éppen ezért szerényen helyet tudnak adni Kós Károly szépséges épületeinek.
Amikor példaképekről beszélünk, a listák élén gyakran történelemformáló személyiségek, világklasszis sportolók vagy korszakalkotó művészek állnak – esetleg rocksztárok és színészek. Szerintem az is fontos lenne, hogy a gyerekek (és a felnőttek) sokféle életutat megismerjenek. Sokféle értéket és kibontakozási lehetőséget, amikben közös a kitartás, hogy lehet merni elindulni az álmaink nyomában, és hogy mennyire jó, ha az életünkkel értéket tudunk teremteni a világba. Mindez igaz a fiúra is, aki Varjúvárról álmodott.
(Kiemelt kép: Flickr)
Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!
