A nagyinál mindennek régi szaga volt. Különösen a tisztaszobában, ahol az ágyak magasra voltak vetve, és a kinyitható tükrös szekrény polcaiban kincsek rejtőztek, megállt órák, letett jegygyűrűk és elsárgult fényképek. A nagymamám olykor belépett ide, kinyitotta az ablakokat, kiszellőztetett, vagy kivette a keményre vasalt ágyneműket a sötétbarna nagyszekrényből, ha közeledett az este, és meg kellett ágyaznia nekünk. Az öcsémmel csak ritkán tévedtünk be, és ha mégis, kicsit ijedten néztünk körbe, mintha idegen helyen járnánk. A szekrényből naftalinszag áradt, és a falakon függő fényképekről hiába néztek ránk ismerős arcok, olyanok voltak, mintha figyelnének bennünket. Az öcsém, aki sokkal kisebb volt nálam, egyszer a nyári szünetben bebújt a dunyhák közé az ágyba, és amikor sehogy sem sikerült megtalálnom, visongva, nevetve szaladt ki, azt harsogta diadalittasan, hogy nem találtatok meg, nem találtatok meg. Nagyi haragosan nézett utána, különösen, amikor megpillantotta a széttúrt ágyat és a lecsúszott ágyterítőt. Ingatta a fejét, ahogy szép sorban visszarendezett mindent, és aztán recsegve húzta be maga mögött a bedagadt ajtót, ami nem akart akárkit beengedni.
„Az egész több, mint a részeinek az összessége.” (G. Bateson) A Nők Lapja 2020/29. lapszámának Ecce Homo rovata.
Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak
500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Ízelítő a cikk tartalmából
Vajon hogyan végződik a történet?