Szeretnék az iskolájába járni, a diákja lenni. Szeretnék beülni az órájára, a Somogyi Győző festette magyar királyok arcképcsarnoka alá, ahol barokk zene szól. Pedig nem zenét, hanem történelmet tanít. És ahol „Ottó bácsi” nemhogy tiltja a súgást, inkább biztat rá. Sőt tanítja.
Igen, szeretnék otthonosan járkálni a Varázsmondatok és a Hazaszeretet lépcsőn, ahol ilyen egyszerű szavak vannak. Minden lépcsőn egy mondat: Jó reggelt kívánok! Kérem szépen! Köszönöm szépen! Légy szíves, segíts nekem! Elnézést kérek, hibáztam. Nagyon sajnálom. Semmi baj. Büszke vagyok rád. Miben segíthetek? Gyógyulj meg! Szorítok érted.
A Hazaszeretet lépcsőn ez tetszik a legjobban: Ne szégyelld szeretni hazádat! Benedek Elek.
Aztán a Csodaszarvas folyosón belefeledkeznék a magyar mese- és mondavilág Jankovics Marcell megálmodta képeibe. Az Én Hazám Galéria a másodikon… csak állnék a Feszty-körkép előtt, végre alaposan végigböngészhetem minden lovasát, az összes jelenetét. Na és a fizikaterem! Csupa kékben! Mintha kilépnél a világűrbe! A mennyezet a csillagos ég, körben, képekbe festve a fizika, mert a tanárunk festő is, meg fizikus is. Meg egyetemi tanár is.
Valahányszor kinyitom a szekrényemet, az ajtaján találkozom Móricz Zsigmond hatalmas bajuszos fényképével és örökbecsű üzenetével: Légy jó mindhalálig. Bal oldali osztálytársam Szent-Györgyi Albert ismerőse, a jobb oldali szekrényen Bartók Béla az ő talányos tekintetével. Az ebédlőnk előtt a híres Gundel étterem belső terét látom, világszerte ismert magyar étkekkel, odabent a falakon emlékezetes filmjeleneteken éppen esznek – mit esznek, étkeznek! – a hősök, Bendegúz az Indul a bakterházból, meg persze Latinovits Zoltán a húslevessel a Szindbádból. És itt is mondatok az oszlopokon:
Tiszta kézzel (és lelkiismerettel) ülj a helyedre!
A villát a bal, a kést a jobb kezedbe fogd!
A kenyeret törd!
Tele szájjal ne szólj!
Itt is légy előzékeny a felnőttekkel és a lányokkal!
Méltányold a konyhások nehéz munkáját!
Köszönd meg az ételt!
És a találkozásoknak nincs vége, Szilágyi Áront és Puskás Ferencet a tornaterem felé menet üdvözlöm, és ott vannak a magyar filmrendezők és színészek legnagyobbjai is velünk a folyosón. Meg hát az élő legendák, akik itt jártak az iskolánkban Sebestyén Mártától, Sebő Ferenctől a Muzsikás együttesen át Hobóig, Mácsai Pálig, és még de mennyien.
Lám, már azt mondom, iskolánk – hát ilyen megbabonázó ember Pénzes Ottó. Mert a mátészalkai Képes Géza Általános Iskola mai állapotában Pénzes Ottónak köszönhető. Három évvel ezelőtt itt lógó ajtók, törött ablaküvegek, szétrongált mosdók, szakadt linóleum és teljes tanácstalanság, szellemi és gyakorlati kilátástalanság uralkodott.
Mint máskor is, ha valaki kincsemberrel találkozom, most is próbálom megfejteni, hogyan lesz az ember azzá, akivé válik. Hiszen a most hatvanéves Pénzes Ottó valaha ifjúkorában nemhogy igazgató, tanító sem akart lenni. Saját bevallása szerint nem igazán tudta, hogy mit akar. Ahogy meséli, raktári segédmunkásként az édesapja és a felesége szinte belökték a kocsordi kis falusi iskolába képesítés nélküli tanítónak. És ekkor ráérzett az ízére. Így kezdődött.
– Kijavított. Azt mondta, minden sokkal előbb kezdődik.
– Így van. Az érzelmi biztonságot meghatározó gyerekkorral. És nekem csodás gyerekkorom volt. Megtanultam, mit gondoljak jóról és rosszról, igazról és hamisról. Nem számított, hogy néha egyetlen doboz májkrém volt a család vacsorája, más volt a fontos. Apámra fölnéztem, az egyenesség, a tisztesség élő szobra a szememben. Édesanyámat a tenyerén hordozta, aki maga volt a kedves figyelmesség. Ez az érintkezési minta ragadt belém. Tizenkét évvel idősebb nővéremet rajongva szerettem, ő Budapesten tanult, jogásznak készült, és amikor hazajött, elhozta a nagyvilágot. Igényesen válogatott könyveket, zenéket. Az Illés zenekart nagyon korán, általa ismertem meg, járt a Metro Klubba, hozta a lemezeket. Fölnéztem rá, csüngtem rajta, ha itthon volt. Általuk nevelődtem.
