A magyar sport nagy mítosza, eleven csodája a századik életévében járó, ötszörös olimpiai bajnok Keleti Ágnes. Csoda, legenda, valóság egyszerre. Mesébe illő, valószínűtlennek tűnő sors az övé, holott egyszerűen csak élni akart. Embernek maradni egy olyan korban, amikor ez számított a legnagyobb teljesítménynek.
Tikkadtan ülünk a fotóműteremben. A hirtelen jött meleg, a nyomasztó, párás idő, a déli forróság alaposan elcsigázott valamennyiünket. Ági nénire várunk. Sápítozunk, vajon hogyan bírja, hiszen mi, évtizedekkel fiatalabbak is kinyúvadunk, ő pedig mégiscsak a századik életévében jár. Szegény Ági néni, szegény Ági néni! – sajnálkozunk. – Hogyan is fog idekecmeregni, bajlódni majd az öltözködéssel, belemosolyogni az optikába? Aztán egyszer csak kicsapódik az ajtó, és besüvít közénk. Nagy dérrel-dúrral, harsányan nevetve, széles gesztusokkal, és azonnal ő lesz a középpont. Pillanatok alatt ujja köré csavar mindenkit, és lenyűgözve bámuljuk őt, a robusztus életenergiájú, kifogyhatatlan kedélyű csodalényt. Ikont? Koboldot? A földkerekség legidősebb olimpiai bajnokát? Mi lassan, kótyagosan, levegő után kapkodva szedegetjük össze magunkat, ő ezer fokon izzik. Nagyokat vihog, mindenkit szóval tart, érdeklődik, ki mit csinál, minek is van itt, adomázik, mókázik, bohóckodik, egészen döbbenetes tornagyakorlatokat mutat be, spárgázik a földön, vagy ültő helyében légspárgát mutat be, lábait az égnek emelve, mindannyiunk legnagyobb döbbenetére.
– Ági néni, mi jut eszébe arról, hogy olimpiai aranyérem?
– Mi kéne, hogy eszembe jusson?
– Én még egyet sem nyertem, nemhogy ötöt egymás után! Honnan tudhatnám?
– Ha ilyen nagy hasa marad, nem is fog! Higgye el nekem, öregasszonynak. Előbb leszek én Lollobrigida, mint maga olimpikon!
