Korábban, ha kérdezték, hogy bírom két kisgyerekkel a munkát és az életet, az volt a válasz, hogy amikor csak tehetem, elmegyek úszni. Heti rendszerességgel sajnos nem mindig sikerült, de mint törekvés is sokat számított. A tudat, az esély, hogy ha összecsapnak a fejem fölött a dolgok és túl sok lesz minden, van egy ilyen testi-lelki menedékem, ahol kifejezetten jól jönnek a hullámok, mert mindenemet átmossák és ahol a levegő után kapkodó rohanás lebegéssé alakul át. Második terhességem alatt is rendszeresen úsztam és az volt az első kívánságom a gyerekek születése után (persze nem rögtön), hogy
fogja meg valaki ezt a gyereket, mert ha nem megyek el úszni, becsavarodom.
A karanténkorszak vége felé időnként az esélytelenek nyugalmával, úszócuccokkal felszerelkezve elzarándokoltam a kedvenc uszodámhoz, hogy szomorúan konstatáljam: még mindig nincs nyitva. De mióta újra kinyitott – sőt, egyre többször kötünk ki hétvégenként olyan helyen, ahol lehet csobbanni –, kevés szabadidőm minden percét igyekszem régi kedves hobbimnak – és az egyetlen sportnak, amiben valaha sikerélményem volt – szentelni. Voltunk strandon, folyóparton, medencénél is már a szezonban. Ezek az egyre sokasodó lehetőségek az úszásra pedig olyan kapukat nyitnak meg bennem, amik lezárva és berozsdásodva várták, hogy végre lenyomjam a kilincset.
Az úszás nekem segít feldolgozni és rendszerezni azt a rengeteg élményt és információt, ami egy kisgyerekes háztartásban feldolgozandó és rendszerezendő. De olyan is volt, hogy életem egy különösen nehéz szakaszát tudtam úszás közben lezárni. Úgy a tizedik hossz után látomás-féle ért (ilyen azóta sem történt soha): az életemet akkoriban megnehezítő szereplők hangyányira zsugorodva integettek nekem a medence alján, én pedig így lebegve elhaladhattam fölöttük. Másnap, azt hiszem, fel is mondtam. De arra is rájöttem például a legutóbb, hogy csak úszás közben vagy utána a lebegő, ellazult állapotban tudok igazán, őszintén imádkozni. Akik nem hisznek feljebbvaló létezésében, azok csak úgy a lebegésben is feloldódhatnak.
A transzcendens távlatokból a testre visszatérve: nekem elég sok nyavalyám van. Sosem voltam sportos alkat, ez látszik is, tornaóra helyett is gyógytesire jártam, biciklizni a mai napig nem tudok, de az úszás, a víz kisgyerek korom óta a közegem, nem voltam még hatéves, amikor átúsztam a Tisza holtágát Tiszadobnál, ahol minden nyaramat töltöttem. Ez a gyermeki láz és nyitottság a csobbanásra, úgy tűnik, végig is kíséri az életemet. De rá is vagyok kényszerítve az úszásra, mivel az ülő munkára és (a gyerekek emelgetését és az utánuk, értük rohangálást leszámítva) a mozgásszegény életmódra ráment a derekam, a hátam és a vállam is, szóval egyszerűen most már muszáj menni: ha nem úszom, akkor fáj. Ám az úszás csak akkor fejti ki jótékony hatását, ha helyesen, egész testünket a vízfelszínre fektetve, fejünket a víz alá merítve, tehát szabályosan tempózunk, mert a kitartott fejes módszerrel tovább terhelődik a nyak és a váll.
Másik nyavalyám felső légúti eredetű: részben az allergiám miatt is, főleg szezonban, nehézlégzés kíséri az életemet, stresszes időszakban pedig eleve úgy működik az ember, mintha a hosszan visszatartott lélegzetvétel állapotában lenne. Az úszás erre is tökéletes: muszáj nagyokat lélegezni, és már ettől tisztul a tüdő, a fej és minden, a lebegéssel kiegészülve pedig, amint említettem, egészen spirituális magasságokig is elvezethet ez a tevékenység. Ha pedig szaunázni is lehet mellé, az már tényleg maga a megtisztulás.
Habár intenzív fogyás állítólag nem várható tőle, mégis minden izmunkat megmozgatja, ráadásul úgy, hogy nem terheli az ízületeket, ezért is kiváló a hozzám hasonló gyógytesisek számára, akik soha nem lesznek izmosak és sportosak (és talán nem is ez a fő életcéljuk), akik mégis egészséges, kerek életet szeretnének élni, nagy levegővétellel, tiszta fejjel és egyenes gerinccel.
(Kiemelt kép: Getty Images)
Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!
