Vihar és holdfény: ezt a címet viseli az a sorozat, amelyet Beethoven születésének 250. évfordulója alkalmából indított a Bartók Rádió. A műsor szerkesztője és vezetője Bősze Ádám zenetörténész, akivel a muzsikus kapcsán felfedezésekről, kéziratokról, nárcizmusról és a klasszikus zene jövőjéről beszélgettünk.

– Beethoven hol áll nálad a fontossági listán?
– Most, 2020-ban mindenképpen az élen. De ha azt kérdezed, hogy Beethoven a kedvenc zeneszerzőim listáján hol helyezkedik el, hát meg kell vallanom, nincs benne az első ötben. A zenetörténetben számomra a szívszerelem témát a Mendelssohn család jelenti. Néha vigyáznom is kell a Bartók Rádióban, nehogy a keresztnevükön említsem őket, hogy Felix ezt mondta, Fanny meg azt, mert ennyire azért nem vagyunk jóban. Azzal, hogy 2020-ban ilyen sokat foglalkozom Beethovennel, jócskán előrelépett a listámon, egyre kíváncsibbá tesz, milyen lehetett, mint ember, és egyre jobban haladok a zenéje felé is, mégis azt érzem, az őt körülfonó óriási mítosz miatt nagyon nehezen jutok előre. A szemem előtt folyton megjelenik mint bronzszobor, és így azért elég nehéz közel kerülni hozzá. Ahogyan az életben is rendkívül távolságtartóan viselkedett, hiába vágyott rá, hogy mások szeressék, mégsem járt sikerrel.

– Azt érzed, a körülötte kialakult mítosz megakadályoz abban, hogy kialakuljon a saját Beethoven képed?
– Majdnem. Akadályoz benne, de nem fog megakadályozni, át fogom törni ezt a falat. Erről is szól a Vihar és holdfény sorozat. Eleve kikötöttem, tőlem ne várják azt, hogy vonósnégyes-tételeket elemezzek, mert nincs hozzá elég jó fülem. Azt viszont szívesen vállalom, hogy Beethoven személyiségéhez egy kicsit közelebb juttatom az embereket. Egyébként teljesen érthető, hogy azt a fajta küzdelmet, önállóságot, amit ő a zenében megteremtett, már az életében elkezdték mitizálni, mindennek ugyanis nyoma sincs a kortársai műveiben. Bármit hallok tőle, az annyira eredeti, és teljesen ösztönösen eredeti, hogy ezt néha még így, kétszázötven év távlatából is nehéz követnem.

– Miben különbözik Beethoven mindenki mástól? Mitől vált alkalmassá erre a mítoszteremtő szerepre?
– Szerintem a válasz a személyiségében keresendő. Született forradalmár volt, egyszerűen nem is tudott volna más lenni. Nem tudott volna boldogan eléldegélni alkalmazottként az Esterházyak udvarában, és komponálni az operákat, mint Haydn, mert szűknek érezte volna azokat a kereteket. Mozart sem nevezhető szolgai alkatnak, ugyanakkor hiányzott belőle ez a fajta határtalanság, hogy mit nekem Goethe? Tudjuk, Beethoven kezdetben mély tisztelettel közelít Goethéhez, utána azonban udvari tányérnyalónak nevezi, mert ez a véleménye. Ugyanez a hozzáállás jellemző a zenéjére is: mit érdekel engem az, hogy egy vonósnégyes hagyományosan négy tételből áll, vagy hogy egy szimfóniában nincs kórus?

– Miközben anyagot gyűjtöttél a sorozathoz, találkoztál olyan információval, amit korábban nem tudtál, és meglepett?

– Igen, rengeteg ilyen történt. Egy-egy sorozatnál számomra az előkészület jelentős anyagi befektetéssel jár, ugyanis elkezdem összeválogatni az irodalomjegyzéket, és a fontos könyveket megveszem. Ebben az esetben az igazán nagy fogást Beethoven leveleinek német kiadása jelentette, hat kötet, plusz egy regiszter. Ezeket szisztematikusan elkezdtem olvasni, mintha egy regényt olvasnék, és így tudtam meg például, hogy felettébb kétszínű tudott lenni a zeneműkiadókkal. Ez nekem kimondottan pozitív élményt jelentett, mert a zeneműkiadókat sem kellett ám félteni, azok is nagy előszeretettel vágták át a zeneszerzőket. Ebben a tekintetben tehát nem volt szent Beethoven, miközben az emberi kapcsolataiban őszinteséget várt el, és őszinteséget adott. Amiért rendkívüli módon sajnálom, az a süketsége, az olyan tragédia, hogy fel nem fogható. A bonni Beethoven-ház honlapján található egy válogatás másfél perces zenerészletekből, amikre ráraktak olyan effekteket, hogy mi, ép hallású emberek is érzékelhessük, mit hallott Beethoven, ahogyan a fülbaja erősödött. Ahogy romlott a hallása, úgy távolodott tőle a zene, míg a végén teljesen megszűnt, és ezt borzalmas lehetett átélni. Ha ezek után a zenéjét hallgatom, nem tudok elvonatkoztatni ezektől az információktól. Némelyik résznél a legszívesebben megölelném, másutt meg azt mondanám neki, hogy jaj, hagyjuk már ezt az állandó forradalmi lázongást, nem lenne jobb békében élni? A sikertelenségét az udvarlásban szintén szívszorító látni. Annyira szerelmes tud lenni egyik pillanatról a másikra, mégis a szerelmi viszonyaiban, az én olvasatomban, úgy közlekedik, mint elefánt a porcelánboltban. Lelkesen ír Bonnba, hogy kérjék ki a születési anyakönyvi kivonatát, mert házasodna, miközben, ha megkérdeznénk a kiszemelt hölgyet, az nagy valószínűséggel
semmit nem tudna az egészről.