A lámpaláz nem a tűzokádó hétfejű sárkány, nem kell vele megküzdeni, mert nem ellenség – kezdi Neisz Laura hivatásos lámpaláz-szelídítő. Ahogy beszél, ahogy hosszú copfja libben, ahogy a keze táncol, minden porcikája él, mesél, nyughatatlan, és mégis nyugalmat áraszt. Kacskaringós úton került arra a pályára, amelyen most segít másokat.

Amitől félünk, ami fáj, azzal általában nem merünk foglalkozni, mert úgy hisszük, csak még jobban fájna. Nincs ez másként a lámpalázzal sem. Többnyire nem dolgozunk vele addig, amíg az élet bele nem kényszerít egy olyan szituációba, amikor már muszáj szembenéznünk vele.
– Azok, akiket megbénít a lámpaláz – meséli Neisz Laura, ahogy letelepszünk egy park padjára –, azt gondolják, hogy ez az érzés a probléma, és a cél az lenne, hogy olyan nyugalommal álljanak ki mások elé beszélni, mint amikor otthon egyik szobából átmennek a másikba. Ha viszont ilyen lelkiállapotban lépnének ki száz ember elé, akkor biztos, hogy nem tudnának érdekesen beszélni, hatni, mert nem lenne bennük az a plusz energia, ami átviszi a mondanivalójukat.
Laurának, árulja el, a nyilvánosság előtti beszéd sosem jelentett problémát. Köszönhetően annak, hogy több mint tíz évig néptáncolt, vagy annak, hogy Ádándon, Siófok mellett, ahol felnőtt, pedagógus szüleit is sokszor, sokat látta szerepelni, műsort vezetni. Ez náluk természetes volt.
– „Úgy izgulok” – mondta egyik reggel az unokahúgom, Katica, a furulyafellépése előtt. Apukája, a sógorom puszta jó szándékból rávágta a tipikus mondatot: „Nem kell izgulni!” Mivel ott voltam, elkezdtem magyarázni, hogy nem baj, ha izgul, mert ez azt jelenti, hogy fontos számára, amire készül, az izgalom segíthet is abban, hogy még jobb legyen, és ez teljesen normális egy megmérettetés előtt. Erre a húgom, aki mindig fején találja a szöget, annyit tett hozzá: „Katica, izgulj, de ne parázz!” Azóta így világítom meg a hozzám fordulóknak, hogy mi a különbség a két érzés között. Illetve, hogy miért nem szeretem, ha mások arra biztatnak, hogy győzzük le a lámpalázunkat, szabaduljunk meg tőle. Mert nem kitörölni kell, hanem megismerni és megszelídíteni.

„Nem tudtam sírni”

Laura Szegeden végezte el a tanárképzőt történelem-művelődésszervezés szakon, aztán két évig külföldön próbált szerencsét, dolgozott személyi edzőként, gerinctrénerként, animátorként is, de nem találta azt a szakmát, ami igazán közel állna hozzá. Az önismeret útján az első komoly párkapcsolata indította el, amelyben harmincévesen, három hónap után úgy érezte, boldognak kellene lennie, és mégsem az.
– Képtelen voltam a problémámról beszélni. Befele figyelve először a tünetet fogalmaztam meg: évek óta nem tudtam sírni. A torkomig jött, és ott megrekedt az érzés. Aztán rájöttem, hogy nem állok kapcsolatban az érzelmeimmel.