Zoli úr erős tempót diktál, izzad a háta, a homloka, végre leül, de csak akkor, amikor már készen van az összes ablakkal. Ha itt végez, megy egy másik házhoz, ha azzal is, akkor irány a pályaudvar, onnan meg a gyümölcsös. Este kilencig nemigen áll meg. És közben ott a nagy szerelme, a természetfotózás. Érzékeny lélekkel fotografál. És nagy mesélő.
– Tegnap eső volt, az az igazi nyári, port elverő. Leszálltam a vonatról, mintha megfürdették volna a világot. Nagyokat lehetett lélegezni. Az út mente tele tócsákkal. Figyelem az egyiket, fecskék villódznak körülötte, lecsapnak, elszállnak, újra jönnek, elvillannak. Leguggoltam, és mozdulatlanná meredve egészen a pocsolya tükrére hajoltam. A fecskék csak jöttek. Sarat vittek. És akkor az egyik fecske ott maradt. Beleállt a vízbe, és fürödni kezdett. Láttam én már verebet, rigót, cinkét, de fecskét még sosem – fürdőzni. Ott volt az arcomtól negyven centire az a gyönyörű kis madár, a teremtés csodája. Kép, az nem készült, de micsoda öröm a szívemben! Ünneppé lett az egész nap.
„Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk” (Simone Weil). A Nők Lapja 2020/30. számának Ecce Homo rovata.
Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak
500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Ízelítő a cikk tartalmából
Vajon hogyan végződik a történet?
