A támogató kapcsolat mint erőforrás

A napokban újra kezembe került Irvin D. Yalom alapkönyve, a Szemben a nappal – az összes műve közül ebben foglalkozik a legrészletesebben a halálszorongással.
Az érzés – ha pontosan megnevezni nem is tudtuk – biztosan mindnyájunk számára ismerős, és majdnem biztos vagyok benne, hogy az utóbbi időben mindannyian találkoztunk vele. Sőt, a vírushelyzet alakulásától függetlenül jó eséllyel fogunk is még. A népszerű – és remekül író! – pszichológus egész életműve arra a felismerésre épül, hogy minden szorongásunk, félelmünk a haláltól való szorongásban gyökerezik, és ennek oldására és/vagy elfedésére törekszünk szinte egész életünkben. De ez nem baj, sőt. Nagyon igazi, nagyon emberi –  és hatalmas erő- és energiaforrás, ha tisztában vagyunk vele.
Bármit is gondoljunk a konkrét helyzetről, biztos, hogy hat ránk, és azt tippelem, hogy az elmúlt időszakban jó néhányszor mindannyian találkoztunk a félelmeinkkel. Lehet, hogy a vírus aggasztott. Lehet, hogy pont a többiek reakciója. Az ország vagy a világ jövője – vagy egy-két konkrét ismerős sorsa. De ha tudjuk, mit keressünk, azt is felfedezhetjük, milyen eszközeink vannak és voltak ezeknek a félelmeknek, nehézségeknek a kezelésére.
Kapitány Gábor és Kapitány Ágnes szociológusok egy tavasszal megjelent tanulmányban összegyűjtöttek 21 tipikus megküzdési stratégiát, amiket felváltva, egyszerre, vagy külön-külön szinte mindannyian alkalmaztunk a koronavírus (eddig eltelt) időszakában.
 Izgalmas a teljes listát végigböngészni, egyetérteni vagy akár vitatkozni vele – én most a felsorolás legelső pontja miatt idéztem ide, ami Yalom szerint is a legfontosabb gyógyír és kapaszkodó: a kapcsolat.
A támogató kapcsolat óriási erőforrás gyerekként, ha a szüleink és/vagy a környezetünkben élő többi felnőtt képes ezt megadni – és ezt keressük akkor is, ha később terapeutához, segítő szakemberhez fordulunk.

Lehet-e a barátom a lelki segítőm, és a segítőmből válhat-e jóbarát?

Így hangzik az a kérdés, amit eredetileg is körbe szerettem volna járni, és amiről rengeteg saját élményem is van, még „békeidőkből”.
„Mi azért járunk annyit pszichológushoz, mert a barátainkkal nem tudunk igazán mélyen beszélgetni” – mondta sok-sok évvel ezelőtt egy Amerikában élő, magyar származású távoli rokonom. Még fiatal, de már akkor is sokat és mélyen beszélgető felnőtt(kezdemény)ként nagyon érteni véltem ezt az állítást. És azt képzeltem, pszichológusra – éppen ezért – nekem nem is lesz soha szükségem. Aztán mégis lett, többször is, és ez nem a barátságaim minőségén és mennyiségén múlt, sőt. Minél több év és tapasztalat van mögöttem, annál inkább látom: a fenti mondatnál a helyzet sokkal-sokkal bonyolultabb.

 Mert egyrészt már tudom, nagyon is, hogy a hivatásos lelki segítő (pszichológus, mentálhigiénés segítő szakember vagy coach) támogatásával végzett lelki munka nem a baráti beszélgetéseket helyettesíti vagy pótolja. És az sem véletlen, hogy viszonylag szigorú szabályok határozzák meg a hivatásos segítőkapcsolat kereteit. Ezek között például elsőként szerepel, hogy lehetőleg a két fél között ne legyen másféle kapcsolat, ne legyenek egymásnak rokonai, barátai, munkatársai – ezzel is biztosítva a kliens számára a teljes elfogadást és a lehető legnagyobb objektivitást. Ugyanakkor már azt is tudom, hogy a jó és hatékony támogatás nem adható meg anélkül, hogy a két fél között valódi, emberi kapcsolat jönne létre. És ez később barátivá, sőt akár barátsággá is színezheti az eredeti helyzetet. Természetesen az továbbra is a szakember felelőssége, hogy felmérje, a változás mértéke és iránya támogatja, vagy hátráltatja-e a folyamatot, és mikor van itt az ideje a közös munka lezárásának. A fentieket Hunya Csilla pszichológus is megerősíti:
„A kapcsolat az, ami gyógyít. Pszichológusként, pszichodramatistaként, barátként, társként, anyaként egyaránt ebben hiszek. Hiszen sebeinket kivétel nélkül kapcsolati balesetek okozták: valamikor ott a kezdeteknél, vagy később a számunkra fontosak nem úgy voltak jelen, ahogyan kellett volna, vagy ott hagytak, esetleg visszaéltek a bizalmunkkal, vagy valami olyat tettek, amire nem voltunk felkészülve. Egy jól működő segítői folyamatban a segítő egyik legfontosabb feladata az odafordulás és egy egészséges, valódi kapcsolat kialakítása. Én abban hiszek, hogy ez nem csak arra szolgál, hogy segítségével feltárjuk a múltat, és a múltban gyökerező rossz kapcsolati működéseinket, vagyis nem csak eszköz, hanem a segítés legfontosabb színtere. Mert itt a velünk szemben ülő megtapasztalhatja, milyen az, amikor a másik odafigyel rá, amikor megtartja, amikor őszintén kommunikál és szeretettel visszajelez a viselkedéséről. Csakhogy mindez arc nélkül nem működik, nem hiteles. Ehhez két szemben ülő hús-vér emberre van szükség, akik közösen indulnak el az egyiket támogatva. Útközben a támogató is ugyanúgy ott van, jelen van, ugyanúgy lépked a másikkal együtt, a kapcsolatuk vele is megtörténik, rajta is alakít.”

Együtt a nehézségben

Vannak barátaim, akik ezer éve azok. És vannak újak. Vannak közöttük akik maguk is professzionális segítőként dolgoznak. Vannak, akiknek én segítettem korábban, kismama-csoportok házigazdájaként, majd ezeket kinőve maradtak fontos kapcsolódások az életemben. A karantén alatt nagyon sok üzenetet és telefonhívást váltottam nagyon sokakkal.  Elvileg „csak” beszélgettünk. De közben rengeteg minden történt. Néha én voltam, aki segített. Néha nekem segítettek. És néha mindkettő megtörtént egy interakción belül.

Lehet a barátból is „hivatásos” segítő?

Nyilván a klasszikus értelemben nem válhatunk egymás hivatásos segítőivé, de nem klasszikusan nagyon is.
Hiszen ha a kapcsolat az egyik legfontosabb gyógyír mindannyiunknak, akkor ha egyszerűen „csak” elérhetőek vagyunk mások számára, már az is óriási kincs.
Ha szívesen kipróbálnánk valami tudatosabb formát is, ahhoz a kapcsolódó nevelés módszertanához tartozó  úgynevezett páros meghallgatást ajánlom nagyon jó szívvel. (Főleg, hogy a benne foglaltak nagyon közel állnak az általam is tanult és alkalmazott rogersi segítő beszélgetéshez.) Páros meghallgatásra gyakorlatilag bármelyik ismerősünkkel, barátunkkal „szerződhetünk”. A legfontosabb, hogy a „szerződés” kereteit mindig tartsuk be. Tipikusan hetente egyszer 30-30 percet szánjunk erre szerepcserével, de a saját igények szerint növelhetjük és csökkenthetjük is az időtartamot és a sűrűséget is. A módszerről hosszan olvashatunk itt. Röviden pedig idehoztam azt, ami szerintem a lényeg, szó szerint idézve Egry Zsuzsanna sorait, már csak azért is, mert ezek a szempontok nem csak a megszervezett páros meghallgatások során, hanem egy „sima” telefonbeszélgetés, kávézás során is alkalmazhatók, ami jót tesz mindkét félnek. Akkor is, ha járunk hivatásos segítőhöz, akkor is ha nem. Akkor is, ha van a barátaink között segítő, akkor is ha nem. És hogy ha alkalmazzuk, akkor a barátságon belül segítők is leszünk-e? Na, ez viszont egészen biztos.

Mit kell tehát tennünk?

„Mint meghallgató:

• Hallgasd meg a másikat (miközben beszél, ürítsd ki a gondolataidat, és ha be is úsznak a fejedbe, mindig térj vissza a figyelmeddel a beszélőre).
• Szemkontaktus ajánlásával, a testtartásoddal, tiszteletteljes, meleg gesztusokkal biztosítsd a beszélőt a figyelmedről és elfogadásodról.
• Ne adj tanácsot.
• Ne kérdezz közbe (hogy kielégítsd a kíváncsiságod).
• Ne meséld el, veled hogy történt ugyanaz.
• Ne kritizálj (magadban sem!)

Mint beszélő:

• Hangosítsd ki a gondolataidat! Hagyd, hogy sorban kibukjanak belőled a gondolatok! Nem kell, hogy értelmes, a másik számára érthető történetté álljanak össze! Ez a te időd!
• Ha azt érzed, valami érzés motoszkál a felszín alatt, lassíts le, maradj vele. Ismételd el azt a mondatot, gondolatot, ami felidézte!
• Figyeld a tested érzeteit, és hagyd, hogy a tested is beszéljen: ha kell, nyújtózkodj, ásíts, hadonássz, görnyedj össze vagy állj fel, stb. A testünk saját intelligenciával bíró részünk, ami rengeteg feszültség lenyomatát őrzi, és – a gondolatainkkal ellentétben – sosem vezet minket félre!”

A tanulság itt és most egyelőre „csak” ennyi: ha úgy érezzük, szükségünk van rá, ne habozzunk segítséget kérni. Szakembertől sem. És baráttól, rokontól, akár távolabbi ismerőstől sem. Hiszen a legtöbb, amit tehetünk egymásért, a gyerekeinkért, a barátainkért, ismerőseinkért (és magunkért): hogy kapcsolódunk. A sok bölcs tanács közül pedig a legfontosabb: elég ha ott vagyunk. És megkérdezzük, akit meg kell: „Hogy vagy? Találkozunk? Sétálunk egyet? Kiülünk inni egy fröccsöt? Beszélgetünk? Figyelek rád…”

(Kiemelt kép: Getty Images)