A legtöbb orvos karrierje szépen ívelő pályát ír le, akár égen a szivárvány. De persze a gyógyításra esküdtek közt is akadnak néhányan, akiknél ez az ív, különféle okok miatt, olykor megszakad, irányt vált. Ez utóbbiak közé tartozik dr. Muszbek Katalin, a Magyar Hospice Alapítvány életre hívója, a Hospice Ház igazgató főorvosa, akinek családok ezrei írják három évtizede: köszönöm!
– Vidékről érkezett, nyaralt a család?
– Hétvégén pihentünk kicsit, Genfből megjött Nóra lányom és a családja, egyébként dolgozom. Heti három napot bent a Hospice Házban, kettőt otthonról home office-ban.
– Mit jelent önnek a pihenés?
– Elvonulást a százhúsz éves gyönyörű buzsáki parasztházunkba. Kertészkedem, örülök a rózsáimnak, gondozom a petúniákat, ha kell, szőlőt metszek, ebédet készítek a családnak, befőzök, valami gyümölcs mindig érik. A kert és a konyha teljesen kikapcsol. És ha marad időm, elmegyek a Csiszta fürdőbe, a Balatonhoz, vagy olvasok. Most ismét kézbe vettem Tolsztoj Kreutzer-szonátáját, de szeretem Ulickaját is.
– Híresen jó a konyhában, a családon túl a munkatársainak is gyakran főz, de honnan a kertészeti tudománya?
– Az asztal körülülése közösségformáló erővel bír. A Hospice Házban tíz-tizenkét ember ebédel együtt, és szokás, hogy főzünk. Holnap én leszek a soros, cukkinis-padlizsános olasz tésztát készítek. A kertészeti tudományom pedig a gyermekkoromban gyökerezik. Amikor a szentendrei otthonunkból kitelepítettek bennünket, Piliscsabára került a család, ötszáz négyszögölös kertbe. És mert ínséges éveket éltünk, a szüleim, a velünk élő nagymama és nagynéni gazdálkodtak, sok mindent megtermeltek, tőlük tanultam a kertművelést.
– Ilyen nagy családban nőtt föl?
– Még ennél is nagyobban, hiszen a négy felnőttön kívül ott voltunk mi, a négy gyerek – két húgom és egy öcsém született –, és velünk lakott egy dadus is. Apám B-listás lett, a közgazdászdiplomájával csak segédmunkásként helyezkedhetett el, anyukám viszont, mint pedagógus, azonnal kapott állást. Eljárt dolgozni, ránk pedig egy osztrák báróné ügyelt, akitől németül is tanulhattunk. Csodálatos volt a gyerekkorunk. Mi, a három lány összenőttünk, hiszen anyánk négy év alatt hozott bennünket a világra, az öcsém később született. Erzsi remekül szabott, gyönyörűen varrt, Ili volt a szép és a kedves, én pedig az innovatív. És mindannyian sportoltunk. Apám korábban magasugróként versenyzett, és ha nem jön egy vakbélgyulladás, indul az olimpián Helsinkiben. Kitartó volt, az ÁFOR-nál, ahol segédmunkásként kezdte, föltornázta magát az első tíz közé. Minket is kitartásra ösztönzött, ennek képezte részét a sport.
– Melyiket kellett űznie?
– Szabadon választhattunk, de az alapnak számított, hogy teniszezünk. Én szertornáztam, a kedvencem a talaj és a korlát volt. Aztán tizenhét évesen abbahagytam.
– Miért?
– Mert fölismertem, a tanulás és a versenysport együtt nem megy, és a tanulást választottam.
– Gondolom, hallotta, hogy az orvosi egyetem a legnehezebbek egyike.
– Nem beszéltek erről, pedig volt néhány orvos a családban. És eleinte nem is erre a pályára készültem. A nyelvek érdekeltek, könnyen tanultam, jól ment az orosz, a német, később az angol. Érettségi előtt, egy apámmal folytatott beszélgetést követően döntöttem az orvosi mellett. Nem tanácsolt semmit, nem szólt bele a pályaválasztásomba, csak ügyesen terelgetett. A húgaim lettek tanárok, az öcsém pedig építész.
– És a pszichiátria felé ki, mi terelte?
– Talán az, hogy a legjobb barátnőm mániás depressziós lett. A hatvanas évek végén sokat kísérgettem kezelésekre, láttam a szenvedését, azt, hogy nem tudják beállítani a gyógyszerezését. Ha kellett, mellette álltam, megtapasztaltam, miként viselkedik a mániás beteg, ha lent vagy ha fönt van. Mire végeztem az egyetemen, szereztem némi tudást és tapasztalatot a pszichiátriai betegségekről. Persze utána éveken át kiváló mesterek mellett tanulhattam, mélyülhettem el a pszichoanalízisben. Igen erős iskola működött akkoriban a Lipóton, Tariska István, Mérei Ferenc professzorokkal az élen.
