Galériánkra kattintva ízelítőt kaptok a lap tartalmából:
Mesék, tanulsággal
Kislány koromban Az erdei házikó volt a kedvenc mesém. Ha nem emlékeznének rá, a Grimm fi véreknek arról a történetéről van szó, amelyben a favágó három egymást követő nap a lányaival viteti ki magának az ebédet, ők azonban sorra eltévednek a rengetegben, és este ugyanahhoz az erdei házikóhoz jutnak el. Ott szállást kérnek a házigazdától, egy ősz öregembertől, aki három állattal, egy tyúkocskával, egy kakaskával és egy tarka tehénkével lakik együtt. Az első két lány maguknak főz vacsorát, de a jószágoknak nem, ezért az öreg büntetésből a pincébe süllyeszti őket. A legkisebb azonban előbb megeteti az állatokat, csak azután ül asztalhoz, és ezzel szerencsésen megszabadítja a gonosz varázslattól az öregembert, aki reggelre visszaváltozik daliás királyfivá.
A sztoriban engem nem annyira a délceg ifjú vonzott (lehettem vagy hétéves), hanem a kellemes gondolat, hogy én, mint igazi állatbarát, egészen biztosan nem felejtkeztem volna el az állatokról, ily módon átmentem volna a mesebeli teszten. A történetet szó szerint vettem, azt hittem, az a tanulsága, hogy tisztelnünk kell négylábú és szárnyas társainkat a létezésben. Csak amikor néhány éve a kezembe került Boldizsár Ildikó könyve, a Hamupipőke Facebook-profilja, tudtam meg, hogy a meseterápia ennél sokkal összetettebben, hosszú és mélyreható pszichoterápiaként működik. A címbeli facebookos Hamupipőkének például azt kellett megtanulnia, hogy az ő döntésétől függ, fel meri-e húzni az aranycipellőt, és vállalni önmagát. Amikor pedig lehetőségem nyílt arra, hogy én is kipróbáljam a meseterápiát, Ildikó nem a kedvenc mesémet választotta ki nekem, hanem a Piroska és a farkast. Iránymutatásával megértettem, azt kell átgondolnom, milyen arányban él bennem a felelős anya, a felelőtlen gyerek, az idős nagymama, az életet adó bor és kalács a kosárban, a halált jelképező farkas és az élet-halál egyensúlyát megteremtő vadász.
Ahogyan e heti Nők Lapja Témánkból is kiderül, a mesék sokféleképpen gyógyíthatnak gyereket és felnőttet egyaránt. Az ember „történetmondó állat”, idézi Jónap Rita az amerikai pszichológus, Walter Fisher megállapítását, míg Oravecz Éva Csilla kolléganőm arról ír, mi mindent tanult a kedvenc mesehősnőjétől, Piroskától. Nyilván egészen mást, mint én, de pontosan ebben rejlik a történetek ereje: akkor és úgy sietnek a segítségünkre, amikor és ahogyan szükségünk van rájuk.
Mörk Leonóra, vendégszerkesztő
