A 20. század végén úgy tűnt, az információ és az adat legyőzi a történetet, de ma már tudjuk, hogy a sztorik nem hagyják magukat. Elég megnézni, mennyi könyvet adnak el, és milyen népszerűek a tévésorozatok, hogy megértsük: a történet úgy kell nekünk, mint egy falat kenyér.
Gyerekkoromban utáltam túrázni. Pontosabban nem túrázni utáltam, hanem elindulni. Az erdőben és a hegyen már nem volt gond, mert apukám fogta a kezem, és egész nap mesélt. A Tátrában a törpékről, akik az áfonyabokrok alatt laknak, a moha között megbújva bandáznak, harangvirágot meghúzva zuhanyoznak, és zergeháton közlekednek. A világ végére is elgyalogoltam volna, csak hogy halljam ezeket a történeteket. Két évtizeddel később, amikor a gyerekeim az „utálok kirándulni, minek jöttünk ide” életkorba kerültek, elkezdtem nekik az áfonyák alatt lakó törpékről mesélni, és a varázslat működött: pont ugyanúgy el tudtam őket kábítani, ahogy apukám engem. A rövidebb mesék vagy a folytatásos, nagyobb ívű történetek segítettek kiránduláskor, orvosi rendelőben vagy hosszabb autóutakon.
Egyszer egy ismerős gyereket hoztunk haza Ausztriából, aki nagyon csodálkozott, hogy a mi kocsinkban nincs DVD-lejátszó. Mondtuk, hogy cserébe vannak meselemezeink, tele magyar népmesékkel. Amikor megálltunk a házuk előtt, annyit kért, hogy végighallgathassa az utolsó mesét. Ott ültünk hullafáradtan a sötétben, és együtt hallgattuk valami szegénylegény világraszóló kalandját. Ez a történetéhség felnőttkorra sem múlik el, legfeljebb kicsit átalakul.
Nem csak játék
„Mese!… Lám, elteltek hosszú századok, városok pusztultak, népek tűntek el a föld színéről, szertefoszlott minden, ami volt, akár a füst – de a mesék élnek, ma is el-elmondják őket, és figyelmeznek rájuk bölcs királyok, mély gondolkodású kormányférfiak is, nagyszerű aggastyánok és nemes törekvésekkel eltelt ifjak is” – vélekedett Gogol, az orosz irodalom egyik legjelentősebb alakja. Pontos forrásaink nincsenek arra vonatkozóan, mióta életünk része a történetmondás, de az biztos, hogy összefügg a nyelv kialakulásával és a szimbolikus kifejezésformák (barlangfestmények, apróbb agyagszobrok, csontfaragványok) megjelenésével. Mindezek alapján úgy számolják, harminc–százezer évvel ezelőtt kezdődött a sztorizás.
Az ősemberek körében a történetek a mindennapokban felmerülő problémákra kínáltak megoldásokat. Aki végighallgatta, hogyan zajlik a szarvas üldözése, majd elejtése, maga is átélhette, milyen élmény a vadászat, tudta, mire számíthat legközelebb, amikor ő is részt vesz az akcióban, mire kell figyelnie. A elbeszélések erősítették az összetartozás érzését és az együttműködés hatékonyságát, ami a túlélés zálogát jelentette. A mesélés a tudásátadás és az információszerzés hatékony módja lett, ami felülírta a tapasztalati úton való tanulás lehetőségét. Éppen ezért vélik úgy, hogy a történetmondás és -hallgatás nem puszta szórakozás, hanem létkérdés, az emberi faj fennmaradását biztosító összetett tevékenység.
