Az agyontetovált Neil ránézésre maga a megtestesült sztereotípia, pont ahogy a filmek alapján egy motoros bandatagot vagy alvilági keményfiút elképzelek. Keménykötésű, széles vállú, kopasz férfi, a negyvenes éveiben járhat – az a figura, akivel nem szívesen találkoznék egyedül késő este az utcán.
Mindemellett Neil elég sok mindent megtestesít, amit hagyományosan a férfiassághoz kötünk. Erőt, tekintélyt, határozottságot és némi féken tartott agressziót sugároz. Tipikusan az az ember, akire a legtöbben azt mondanák, férfias férfi. Valószínűleg ez volt az egyik oka, hogy a Guardian újságírója odalépett hozzá, hogy rákérdezzen, szerinte válságban van-e a férfiasság napjainkban. Ezzel kezdődik el a Guardian videoriport-sorozata a modern férfiasságról, ami az elmúlt évek egyik különösen értékes és átfogó projektje a témában.

Mert azt mindannyian érezzük, hogy a tradicionálisan meghatározott nemi szerepek változnak, de ezen túl sokkal többet állítani valójában nem nagyon lehet. Azzal végképp érdemes csínján bánni, hogy a változásra azonnal rásüssük, hogy rossz, mert elég sokrétű, ami történik. Hiszen például biztosan baj, ha egy férfi empatikus, nem domináns vagy kiveszi a részét a háztartási feladatokból? Újdonsült apaként dönthet úgy, hogy él a jog adta lehetőséggel, és ő megy el gyesre? Vagy ezekkel máris veszít a férfiasságából?
Az ezekhez hasonló dilemmákat látva Iman Amrani magukat az érintetteket kezdte el kérdezni. A 10-15 perces videókban arról beszélget férfiakkal, hogy ők hogyan élik meg a saját férfiasságukat, egyáltalán, szerintük mi a férfias. Hogy ezt szerintük hogyan befolyásolta az apjukkal való kapcsolatuk, és mit gondolnak a férfiakat érintő sztereotípiákról. De szóba kerül a pornófogyasztás, a körülmetélés és a férfikép is, amit a tévé, a filmek és a reklámok sugároznak.
A Modern Masculinity című projekt két legszembetűnőbb jellemzője és értéke hamar megmutatkozik. Az egyik, hogy Amrani példaértékűen mutatja be, hogyan lehet megérteni és megismerni a másik mozgatórugóit és álláspontjának mélységeit – ami nem jelenti, hogy egyet is kell értenünk vele, és pláne nem, hogy elkezdünk ítélkezni. A sorozat elején Amrani bevallja, hogy voltak pillanatok, amik kihívást jelentettek neki, de kérdéseiben így is mindig ott van a másikat tiszteletben tartó érdeklődés.
A másik, hogy a sorozat az általánosítások mögé vezet azzal, hogy a megszólaló férfiaknak különböző az életkoruk, az etnikumuk, a társadalmi státuszuk, a munkájuk és a mindenféle érdeklődésük. És nem meglepő módon a férfiasság különböző vetületeit és témáit is sokféleképpen tapasztalják és közelítik meg.

A hőzöngő srácok és a felelősségvállalás

A sokféleség itt mindenképpen egy kulcsszó. Igaz, hogy a társadalmunk a közelmúltig (de sokfelé napjainkban is) sokkal szigorúbban meghatározta, hogy mit tartott egy férfi, illetve egy nő feladatának az életben és a mindennapokban. Sokkal kisebb volt a mozgástér, hogy egyes viselkedésformákat, külső-belső értékeket, lehetőségeket és tilalmakat melyik nemhez kötik. Mindezt nemcsak annak a nyomása tartotta fenn, hogy a túléléshez szükség volt a közösség elfogadására, hogy helyesnek tartsák a viselkedésünket és életmódunkat, a kirekesztésnek pedig szörnyű következményei voltak. Hanem hogy a gazdasági, egyházi, jogi rendszereket is e kategóriák mentén alakították ki, például hogy egy férfi vagy egy nő milyen körülmények között birtokolhat javakat vagy tanulhat.

Eközben koronként, társadalmi osztályonként vagy földrajzilag is mindig voltak kisebb-nagyobb változások és különbségek abban, hogy mit tartottak férfiasnak. A ma a nőiességhez kapcsolt magas sarkú cipőt például a férfiak hordták először és a 17. században még státuszszimbólumnak is számított, a 19. századig pedig elfogadott volt, hogy egy férfi sminkeljen. Vagy míg az angolszász országokban és nálunk is ismerős, hogy egy fiú sem sírhat, például Olaszországban, főleg a déli részén teljesen rendben van, ha egy férfi zokog és nagy gesztusokkal mutatja ki az érzelmeit.
A 21. század első évtizedeiben felerősödtek azok a hangok, amik a férfiasság válságáról, elnőiesedésről, káoszról beszélnek. Ezekben az érvelésekben visszatér, hogy a feminista mozgalmakat teszik meg felelősnek – a már említett Neil is ezzel indított. (A feminizmus társadalomra gyakorolt hatásainak témája túlmutat ennek a cikknek a terjedelmi keretein, viszont bármilyen nagy horderejű társadalmi változásról beszélünk, az mindig több történelmi, gazdasági, kulturális, politikai és akár vallási jelenség és esemény egymásra hatásából táplálkozik. Népszerű narratíva, de téves és káros bűnbakot kreálni a nőjogi mozgalmakból.)
Visszatérve a riportra, Neil rögtön a következő mondatában sokkal érdekesebb és konstruktívabb irányba vitte a beszélgetést. Számára nem volt kétség, hogy a férfiasság válságban van, és szerinte ezért felelős még

• az elharapódzó sráckultúra (‘lad culture’), ami szerinte egyfajta hőzöngő, hangos kivagyiság, hogy ki mennyit tud inni, hány nőt tud lefektetni és mennyit drogozik;
• a felelősségvállalás elhanyagolása – Neil olvasatában csak az tud felelősséget vállalni másokért, aki már saját magáért is megtanult;
• és hogy a férfiak nem tanítják meg a fiaikat arra, hogy értelmet és célt keressenek az életüknek.

Amikor nincs ott az apa, érkeznek a guruk?

Neil gondolatai ismerősek lehetnek azoknak, akik találkoztak már Jordan Peterson munkásságával. Ez nem véletlen, a videósorozat a kanadai pszichológus egyik előadásán indul, Amrani itt találkozott Neillel. Petersont a 12 szabály az élethez – Így kerüld el a káoszt! című, több milliós példányszámban elkelt könyve tette szupernépszerűvé, különösen a fiatalabb férfiak körében. Fő üzenete, hogy szedjük össze magunkat, fejezzük be az önsajnálatot, vállaljuk a felelősséget a tetteinkért, tegyünk rendet az életünkben, és találjunk neki értelmet és célt. Peterson a szigorú, de törődő apa hangján szólítja meg követőit és olvasóit, és valamire nagyon rátapintott a korszellemben, mert valóságos hisztéria alakult ki körülötte. Az előadásai világszerte telt házasak – a Bazilika előtt tér is zsúfolásig megtelt, amikor tavaly a BrainBar szervezésében Budapestre látogatott –, és saját becslése szerint több tízezer hálálkodó levelet kapott már olyanoktól, akik az ő iránymutatásával lábaltak ki traumákból, életuntságból vagy önbizalomhiányból. Mindezzel együtt Peterson egy elég megosztó személyiség, ennek okairól a 24.hu írt alaposabban.

Jordan Peterson (Fotó: Carlos Osorio/Toronto Star via Getty Images)

Ami a cikk szempontjából fontos, hogy bár Peterson kifejezetten karizmatikus tud lenni, az elsöprő sikerét táplálhatta az is, hogy rátalált az apaszerepre. Ma sok szó esik a pszichológiában arról, hogy az egyik generációtól a másiknak átadott minták és példák milyen elemien hatnak az életünkre – és mennyi nehézséget okoz, ha ezeket nem kaptuk meg vagy károsak. 

Az apák fizikai hiánya vagy érzelmi távolságtartása egy alapvető sorvezetőtől fosztja meg a felnövekvő fiúkat arról, hogy mit jelent férfiként élni. Ezt aztán innen-onnan, a tévéből, utcáról, más fiúktól, férfiaktól próbálhatják pótolni, nem feltétlenül szerencsésen.

Amikor sorvezetőt írok, az nemcsak a hétköznapokban ellesett mintákat jelenti, hanem közös programokat, beszélgetéseket, azokat a dolgokat, amikből egy élő (szeretet)kapcsolat felépül.
A jó minták értékét felismerve több civil program kezdett el azzal foglalkozni, hogy átsegítse a gyakran apátlan fiúkat a kamaszkor évein, amikor gyerekből felnőtté válnak. Egy brit ifjúsági szervezet, a Football Beyond Borders (FBB) például olyan hátrányos helyzetű fiatalokat támogat, akik imádják a focit, de nehézségeik vannak az iskolában. Az FBB célja, hogy a gyerekek a tanulásban is hasznos készségeket sajátítsanak el, és ezen túl a fiúk a férfiassággal kapcsolatos sztereotípiákra reflektálva nőjenek fel. A Modern Masculinity negyedik részében a program néhány résztvevője mesél egy maszkos gyakorlatról. Itt a feladat abból a tapasztalatból indult ki, hogy annak érdekében, hogy elfogadjanak bennünket, és vélt vagy valós elvárásoknak megfeleljünk, sokszor nem önmagunkat adjuk, hanem maszkokat hordunk. A fiúknak meg kellett találniuk, hogy vajon az ő esetükben mi van a maszk két oldalán. Így aztán a videóban arról beszéltek, hogy 

gyakran gorombák a tanárokkal, visszabeszélnek, verekednek, miközben valójában szégyellősek, érzékenyek, és a viselkedésükkel ezt próbálják titkolni, mert úgy érzik, fiúként keménynek kell lenniük.

Miért várunk el a férfiaktól olyat, ami igazoltan rossz nekik?

A fenti maszkos gyakorlatban előkerülő sztereotípiához hasonló nagyon sok él a kultúránkban. Például, hogy egy férfi nem sír, nem mutat érzelmet, pláne nem beszél róla, nem megy el orvoshoz, nem kér segítséget vagy nem visel maszkot, mert ezek a gyengeség jelei. Egy férfi teljesít, jól keres, kockáztat, nem fél fizikai vagy verbális agressziót mutatni, verseng és nyer. Egy férfi hódít, elvesz, megszerez, birtokol, tud és dominál. A probléma viszont az, hogy ezek gyakran egyáltalán nem szolgálják a férfiak jóllétét és boldogságát (és a nőkét sem). A férfiak egészségi mutatói rendre rosszabbak a nőkénél, kisebb a születéskor várható élettartamuk, többen kerülnek összeütközésbe a törvénnyel és magasabb körükben a teljesült öngyilkosságok száma.
Az összefüggéseket felismerve az Amerikai Pszichológusok Szövetsége (APA) mértékadó szakmai szervezetként 2018-ban irányelveket adott ki pszichológusoknak kifejezetten a fiúk és férfiak problémáira koncentrálva. Ezt azért látták szükségesnek, mert szerintük a maszkulinitás hagyományos megközelítésében számos olyan elem van, ami árthat a férfiak mentális és testi egészségének, és korlátozza őket a pszichés fejlődésükben.
Az egyre gyakrabban felbukkanó ‘toxikus‘ vagy ‘mérgező maszkulinitás‘ kifejezés is arra utal, hogy a hagyományos férfiassághoz kötött viselkedésformák és elvárások bizonyítottan nagymértékben hozzájárulnak a nőgyűlölethez és a női test tárgyiasításához, a homofóbiához, a nemi erőszakhoz, a családon belüli és párkapcsolati erőszakhoz, illetve a zaklatás különböző formáihoz.

Fontos, hogy nem arról van szó, hogy ami férfias, az most már eredendően rossz is.

És pláne nem arról, hogy minden férfi potenciális nőverő, erőszaktevő, homofób agresszor. Hanem például arról, amikor a társadalom nem veszi komolyan vagy bátorítja is a fiúk közti agressziót, és nem tanítja meg inkább kommunikálni az érzéseiket, konstruktívan levezetni a feszültségeiket vagy kezelni a nézeteltéréseiket. Mindezt az úgy, hogy az érzelmek elfojtása bizonyítottan növelheti az agressziót.
A mérgező maszkulinitás egyik szélsőséges és látványos megnyilvánulása ezekben az években az incel irányzat, amiről ebben a cikkünkben írtunk bővebben. Röviden, az incel az angol ‘involuntary celibate’ rövidítése, ez magyarul körülbelül ‘kényszerű cölibátust’ jelent, és olyan, főleg fiatal férfiak online csoportosulása, akik akaratuk ellenére nem tudnak szexelni, és ezért rettenetesen dühösek a nőkre és a sikeres férfiakra. Úgy gondolják, igazságtalan, ha a nők a külsejük vagy az introvertáltságuk miatt elutasítják őket, mivel szerintük férfiként felsőbbrendűek és előjogaik vannak, például a szexhez. A Reddit nevű közösségi oldal azt követően zárta be 2017-ben az incelek akkorra 40 ezer (!) felhasználós fórumát, mikor már nők tömeges megerőszakolásáról fantáziáltak. Az agressziójuk nem maradt az online térben, 2015 óta több, magát incelként azonosító férfi követett el gyilkosságokat az Egyesült Államokban, őket a csoport egy része mártírként tartja számon.

Forradalom a #MeToo után

Biztos vagyok benne, hogy a férfiaknak sincs könnyű dolguk. Valójában ahogy a nők, a férfiak is azzal küzdenek, hogy ugyan a mintáik egy részéről egyre többen érzékelik, hogy károsak, de ezeket nagyon nehéz felülírni. A férfiak nemi szerepeihez és a hagyományos férfiassághoz kötött tulajdonságokat pedig olyan ok-okozati viszonyban (nőverés, homofóbia, zaklatás stb.) látják viszont a médiában, szakértők megszólalásaiban, amit vagy értenek, vagy őszintén felháborodva utasítanak vissza, vagy nem értik, hogy ez hirtelen miért lett probléma, és ideológiai túlkapásnak, hülyeségnek tartják. Ez a megosztottság rajzolódott ki a #MeToo-mozgalom idején is, amikor a férfiak egy részét megrázták a nőismerőseik vallomásai a közösségi oldalakon, mások (nők is) arról keseregtek, hogy már soha nem lehet olyan a flört és az udvarlás, mint régen volt.
Ráadásul a hagyományosan férfiasnak vagy nőiesnek tartott értékekről is sorra derül ki, hogy univerzálisan emberi tulajdonság, és inkább személyiségfüggő, kit mennyire jellemez. A Guardian videóiban Neil vagy a fiúk például a felelősségvállalást emlegetik férfias erényként. Pedig felelősségvállalásra egy nőnek is, azaz valójában minden embernek szüksége van, hogy érett felnőtt legyen belőle.
Ez persze nem jelenti azt, hogy egyformák lennénk, a biológiánkban sok a különbség, és ennek következményei is vannak. De hogy ezek pontosan mennyire befolyásolják a nőiességünket és a férfiasságunkat, vagy honnan kezdődnek a kulturálisan meghatározott szerepek, erről még az ezzel foglalkozó kutatók között sincs egyetértés. Ami tény, hogy a nemi szerepek és sztereotípiák hol csendesebb, hol hangosabb forradalma zajlik, ennek mi is a részesei vagyunk és valamennyien alakítjuk. A bizonytalanság gyakran ijesztő, viszont a változás nem feltétlenül válság. Főleg, ha az a fő cél, hogy békében legyünk magunkkal és ne ártsunk másoknak.

(Kiemelt kép: nőklapja.hu)