Volt egyszer egy nagy hatalmú király, aki emberek ezrei felett uralkodott. Olyan hatalmas volt a fővárosa, hogy sokórányi járásra esett az egyik vége a másiktól, és olyan sok volt a tehene, hogy meg sem lehetett számolni őket. Mégis, a király kapzsi volt, és mohó, és mindig több hatalomra, több marhára, több kincsre vágyott.
Történt egyszer, hogy a király elküldte katonái egy válogatott csapatát vidrára vadászni a folyóhoz. A királyi testőrség tagjainak ugyanis különleges, vidrabőrből készült ruha járt. A katonák mind ragyogóan felfegyverezve, strucctollas fejfedőben indultak el az expedícióra. Hosszú napokon keresztül vándoroltak a folyó mentén. Vadásztak, halásztak, jól érezték magukat. Éjszakánként letáboroztak, reggel továbbmentek. Néhány napig szép idő volt, kellemesen sütött a nap – ám egy délután beborult az ég, hideg szél támadt, és szitálni kezdett az eső. A katonák vacogva próbáltak tüzet rakni, de a tüzelő nedves volt, nem akart lángra kapni. Az eső egyre sűrűbben szakadt, míg végül a vezér felment egy közeli domb tetejére körülnézni, lát-e valahol szállást a közelben. A távolban füstöt pillantott meg az eső függönyén keresztül, egy füves síkság túloldalán.
A katonák azonnal arra vették az irányt, és átázva, átfázva érkeztek meg egy város kapujához. A várost több száz kunyhó alkotta, olyan sok, hogy döbbenten álltak előtte: hogy lehet, hogy ennek a helynek a létezéséről sem tudtak eddig? Még jobban elcsodálkoztak, amikor besétáltak a kunyhók közé, és egy teremtett lelket sem találtak. Vagyis… embert nem. Találtak viszont rengeteg tyúkot és kakast. Mind ki-be szaladgáltak a házaikba, csipegettek, sétálgattak, tettek-vettek. Volt közöttük fekete tyúk, fehér tyúk, tarka tyúk, kiscsibék és kopasz kakasok, mindenféle rendű és rangú baromfi. A katonák ámulva sétáltak a kunyhók között. A város közepén egy hatalmas karámhoz értek, amelyben száz meg száz tehén és juh gyülekezett. A karám kapujának oszlopán aranytollú kakas ült, és emberi nyelven szólalt meg: