Ami a könyvesboltok kínálatát illeti, rendszeresen számos új megjelenést láthatunk, leginkább a pszichológia témájú könyvek között. Ezek között is vannak bestsellerek, mint például A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek című klasszikus – ez például a szüleimnek is megvolt, és én is olvastam, amikor először jelenhetett meg magyarul, talán a kilencvenes évek közepén. Akkor magamévá is tettem néhány megfigyelést, amit olvastam benne, viszont a felnőttkori tapasztalatom azt mutatja, hogy az emberiséget nem lehet kétfelé felosztani, férfira és nőre. Ha ez ilyen egyszerű volna, nem is kéne róla könyveket írni, hiszen mindenki tudná ezeket a megkérdőjelezhetetlen tényeket. Ezt a könyvet nemrég megint láttam a könyvesboltban, sok olyannal együtt, ami várhatólag nem lesz bestseller, mert úgy tűnik, hogy szerzőjének elsődleges célja, hogy gyorsan írjon valamit, aztán valamennyit keressen vele. Ilyenek azok a művek, melyeknek a címe általában rövid idő alatt valami elképesztő sikert ígér: „Hogyan legyünk egy hét alatt cégvezetők, találjuk meg életünk szerelmét és forgassuk vissza az idő kerekét fénykorunkig.” Valahogy azonban ezek is elkelnek, különben a kiadók nem vesződnének velük, hiszen presztízse nincsen az ilyen könyveknek, nem is túl valószínű, hogy könyvkritikát írjanak róluk, vagy, hogy valaha bármilyen díjat nyerjenek.
Az első ma kifejezetten self-help (önsegítő) könyvnek nevezhető tanácsadó írások már a középkorban megjelentek, egyfajta illemtankönyv előzményként, illetve kifejezetten a szerelem művészetét tanítva külön férfiaknak és nőknek. Manapság a szimpla tanácsokat viszont nem az olvasónál sokkal képzettebb író adja, hanem a szerző, aki egy közülünk, és valamiért mégis nagyobb sikert ért el valamiben, mint amire számítani lehetett. Ezáltal ezek a könyvek – bár sokszor érdekes történeteket és önmagukban hasznos tippeket tartalmaznak – nem tudnak tartós pozitív hatást gyakorolni az olvasóra; az elsődleges hatásuk a lelkesedés, amit ki tudnak váltani.
Kinek íródnak?
Ma már számos sztár és kisebb celeb is megpróbálja magát a műfajban. Cameron Diaz például életmód könyvet írt, melyben az öregedésről elmélkedik olyan nőknek, akiknek nincs hatalmas vagyonuk, amit magukra költhetnének; Gwyneth Paltrow életmód website-ot üzemeltet, Jessica Alba a természetközeli és a környezetvédő életre ad tanácsokat. A celebeknek nyilvánvalóan anyagi érdekük is fűződik hozzá, hogy ilyen kiadványokkal jelentkezzenek, hiszen a rajongók ezeket éppen a celebségük adta hitelességükből fakadóan egyenesen falják.
Az információ és a tudás úgy viszonyul egymáshoz, mint az önsegítő irodalom és a társadalomtudományok. Az önsegítő könyvek többnyire irdatlan mennyiségű információval árasztanak el, és ezeket minden esetben tényként állítják be. Például, az olyan állítások, hogy a nők inkább kommunikálnak, ha baj van, a férfiak pedig inkább megoldást keresnek, egész egyszerűen lógnak a levegőben. Milyen problémák esetén? Milyen mértékben? Mit jelent, hogy kommunikál, illetve hogy megold: ezek megfogalmazásbeli, vagy gondolkodásmódbeli, esetleg észlelésbeli különbségek? Az önsegítő könyv az ilyen, időnként megfigyelhető jelenségeket megcáfolhatatlan ténynek tartja, és már vonja is le a lehető legegyszerűbb következtetést: ha nő vagy, tanúsíts megértést, amikor a férfipartnered nem érez együtt veled, hiszen ő egy problémamegoldó gép, azaz más, mint te.
Emellett ezek a művek hatalmas hangsúlyt fektetnek az egyén cselekvőképességére, és figyelmen kívül hagyják a szociális kontextust. Így lehetséges az, hogy ugyanazt a „legyél milliárdos még ma” típusú könyvet olvassa a Harvardon végzett munkakezdő és a gettóban élő munkanélküli.
Nyilvánvaló, hogy a felületes tippek, amelyeket az önsegítő könyvek megfogalmaznak, bizonyos szociális kontextusban hasznosak is lehetnek, másokban egész egyszerűen értelmezhetetlenek.
Az önsegítésben pontosan annyi árnyalatnak kéne jelen lennie ahhoz, hogy hatékony legyen, mint amennyiféle társadalmi csoportban élünk.
Az önbizalom a siker kulcsa?
A másik alapvető probléma az, hogy az önsegítők úgy gondolják, hogy az ember maga egy történet, melyet alakítani lehet, majd elmesélni, hogy miért alakult olyan jól. Craig Schamel filozófus erre azt hozza fel példának, hogy a Dale Carnegie bestseller, a Hogyan szerezzünk barátokat és befolyásoljuk az embereket (1936) röviden azt állítja, hogy ha az ember a másik ember vágyaira hat, és azt mondja neki, amit hallani akar, akkor az azt fogja tenni, amit mi akarunk. Csakhogy egy kutatásból, melyet a 1995-ben végeztek ebben a kérdésben, az derült ki, hogy azok az emberek, akik ilyen módon befolyásolták a többieket, egyáltalán nem voltak elégedettek az eredménnyel, és minél inkább sikerült befolyást gyakorolniuk, annál kevésbé voltak megelégedve a módszerükkel. Tehát annak az ára, hogy manipulatív módon érjük el, amit akarunk, sokaknál az, hogy lelkiismeret-furdalásunk lesz, még ha a tipp kiagyalójának nem is kellett ilyen kellemetlen mellékhatásokkal szembesülnie. Ez a lelkiismeret-furdalás megint csak a társadalmi kontextus fontosságát mutatja, valamint azt, hogy a legtöbb ember énjéről megfogalmazott narratívájába nem fér bele az olyasmi, hogy „hazudtam neki, hogy jól érezze magát, majd azt csinálta, amit én akartam és így lettem sikeres”.
Szintén égbekiáltó csúsztatás az önbizalom és a siker összemosása. A self-help könyvek a legtöbb esetben azt sulykolják, hogy elég, ha kellő önbizalmunk van, és minden sikerülni fog, mintha az önbizalom önmagában bármire is elég lenne. Ha ez igaz lenne, akkor a televíziós tehetségkutatók első köreiben nem lenne min nevetnünk. Az önbizalom szükséges, de nem elégséges feltétele lehet a sikernek, így nyilvánvaló, hogy nem elegendő azon dolgozni. Ezt figyelmen kívül hagyva, a kemény munkát az önsegítő könyvek nemhogy nem végzik el helyettünk, de még az említését is elkerülik, hiszen az nem lenne túl vonzó az olvasóközönségnek, hogy „hogyan legyél sikeres tíz év alatt, irdatlan kemény munkával.”
Ha ezekkel elszórakoztatjuk magunkat és kiszedjük a könyvekből magunknak a számunkra érdekes tanácsot, akkor az akár hasznos is lehet.
Komoly problémák akkor merülnek fel, amikor a fogyasztási kultúra önmagát folyamatosan gerjesztő hatása ezeknek a könyveknek a fogyasztásában is megjelenik és függővé válunk tőlük.
Az olvasás kezdetén hihetetlenül lelkes az olvasó, hiszen gyors és könnyű megoldást kap valamilyen problémájára. Amint a könyvet elolvasta, úgy érzi, máris tett valamit a jövőjéért és az önfejlesztésért. Valójában viszont semmi nem történt azon kívül, hogy egy könyvet elfogyasztott, mégis máris úgy érzi, hogy elindult siker útján. Ez az elhatározás fázisa: hasonló ahhoz, mint amikor megnézünk egy motivációs videót és úgy érezzük, hogy megtaláltuk a bölcsek kövét. Ez azonban nem tart túl sokáig, mert ritkán lehet bármit is egyetlen csapásra megváltoztatni a valóságban. Attól, hogy kitakarítjuk a lakásunkat, nem leszünk boldogok és sikeresek, és attól sem, ha a teendőinket post-it papírokra tesszük és sorban haladunk az elintézésükkel.
Cselekvés helyett olvasás
Az önsegítő könyvek másik legnagyobb csapdája a realitás hiánya: az egész egyszerűen nem igaz, hogy minden mindenki számára lehetséges, holott ez minden ilyen mű alapvetése. Nem mindenki lesz gazdag, nem mindenki talál párt, stb. Maguk a könyvek nem is igazán tudnak kommunikálni az olvasóval: nagyon kevés információt tartalmaznak, de mégis nagyjából háromszáz oldalasak, mert ugyanazokat a közhelyeket sulykolják a végtelenségig. A legkellemetlenebb, amikor ilyen-olyan guruk összeszednek pár ezer követőt a közösségi médiában, és már írják is a könyvüket. Ez azért történik, hogy elmondhassák magukról, hogy „írók”, utána még több követőjük legyen, és utána még több könyvet adhassanak el. Az olvasó pedig rászokik, és veszi a következőt, és azt hiszi, az majd hatékonyabb lesz, mint az előző. Pont azért veszélyes ez, mert úgy tűnik, hogy ezzel valami pozitívat gyakorlunk, holott ha sok ilyet fogyasztunk, akkor egy végtelen nyúlüregbe megyünk bele.
Ezt csak úgy lehet elkerülni, ha bármit is akarunk, több időt fordítunk a cselekvésre, mint a cselekvésről való olvasásra.
Az előbbiekkel szemben a svájci filozófus Alain de Botton egészen érdekes érvet hoz fel a self-help könyvek mellett: azt állítja, hogy a baj az önsegítő könyvek megítélésével az, hogy előítéletesek vagyunk velük szemben. De Botton az érzelmi oktatás eszközének tekinti őket, ami természetesen lehet igaz, például, ha az általa alapított School of Life könyveit tekintjük mércének. Az önsegítés elleni előítélet onnan ered, hogy bármely komoly író nem adná a nevét ilyen jellegű könyvhöz. De Botton azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy az ókori görög és római filozófusok művei mind azzal a céllal születtek, hogy jobban tudjunk élni és meghalni. Akkoriban tehát az önsegítő könyvek voltak az irodalmi hierarchia csúcsán. Platón, Arisztotelész, Cicero, Seneca és Marcus Aurelius mindannyian arról írtak, hogy hogyan kéne az életet úgy megfogni, hogy az az ember számára ideális legyen. Voltak, akik az erkölcsben, mások az élvezetekben, vagy éppen azoknak az elutasításában találták meg a jó élet kulcsát. Róma bukásával azonban a filozófia és az önsegítés kapcsolata megszakadt, hiszen az önsegítés feladata viszonylag gyorsan áthárult az egyház feladatai közé, a filozófusok pedig nagyrészt más kérdésekkel kezdtek foglalkozni.
De Botton elképzelése persze szimpatikus, csak arra a kérdésre nem ad választ, hogy ha az önsegítő könyvek valóban gyengék és sem gyakorlati, sem intellektuális, sem irodalmi értéket nem képviselnek a jelenben, akkor mégis miért kéne megértően viszonyulnunk az íróikhoz, ha az olvasóikat meg is értjük. Ahogy maga is nyilatkozta, egy utópisztikus könyvesboltban az önsegítő könyvek a legkiemeltebb polcokon díszelegnének, de a realitás egyelőre az, hogy vannak jó önsegítő könyvek, de a többség nem csak azért nem ér sokat, mert maga a leegyszerűsítő self-help koncepció hibás, ami miatt nincs bennük tartalom, hanem mert az olvasás és a cselekvés között hatalmas szakadék húzódik meg, melynek az átugrása sokszor a körülmények miatt egész egyszerűen lehetetlen.
(Kiemelt kép: Getty Images)
