A felkelő napot nézzük Olgikámmal, tudom, arra gondol, hány éve is jártunk itt először, ötvenkettő, mondom, de persze közben a tollaslabdára gondolok, nem mintha lenne esély egy ötvenkettes labdamenetre, hunyorgunk, előveszem a damaszt zsebkendőm, odaadom neki, leveszi a napszemüvegét és megtörli a szemét, ahogy elfordulok és felemelem a földről a zsákot az ütőkkel, én is megtörlöm az enyémet, megérzem a kendőn Olgikám krémjének rózsavíz illatát, ötvenkét évvel ezelőtt is ugyanilyen szaga volt a bőrének és a nyakának, nem akarok erre gondolni, a zsebembe gyűröm a kendőt.
Két nap híján három hónapja járunk fel ide, azóta, mióta e miatt az idióta vírus miatt nem lehet hajnalban úszni mennem, a sikeres műtét és a rehabilitáció óta egyetlen nap sportot sem hagytam ki, még csak az kéne, hogy visszatérjen a daganat, és ezért jött az ötlet, hogy tollaslabdázni fogok, de azt ugyebár nem lehet egyedül, úgyhogy minden hajnalban felköltöm szépen Olgikámat, életem párját, végül is neki sem árt a mozgás, attól, hogy velem ugrál egy keveset már így pirkadatkor, nyugodtan csinálhatja később magától is azt piláteszezést.