– Kislány, hallod? Piros szandálban! Figyu, én látom, hogy ott guggolsz… A másodikon. A szárító mellett. Simán látni. Tudsz cigánykerekezni?
Hát, izé, zöld taxi.
– Ki nem tud? – kiáltottam vissza, és éreztem, hogy elvörösödik a két copfom alatt az egész koponyám.
A szüleim váltak, új helyre költöztünk, dühösen pislogtam a kertben bandázó gyerekekre. A két kockaház közé jegenyék és gesztenyefák szorultak, a vad kúszónövények között ment a bújócska, az amerikai fogó, a lábtengó, a kidobós.
Nem fogok velük játszani, döntöttem el, nem izgat.
Csakhogy odalenn az a kislány akkora lármát csapott, hogy az összes gyerek felfelé bámult. Némán méregettük egymást.
– Hallgatás egyenlő beleegyezés! – kurjantotta.