Nem volt sem a Parnasszus lakója, sem krakéler, sem értelmiségi, sem népi sarj, sem a hagyományok továbbvivője, sem hagyományteremtő, nem követett senkit, és neki sem akadt követője. Hiányzott belőle minden fennköltség. Rejtélyes, besorolhatatlan és nagyon is hétköznapi ember volt. Mintha valamelyik Márquez-regény egyik alakja lenne a sok száz hasonló közül. Pedig nem regényalak volt, hanem maga a valóság, teljes irracionalitásában: az elmúlt fél évszázad egyik legnagyobb írója, Gabriel García Márquez.
Charles Dickens maga a méltóság, Jaroslav Hašek a huncut világbölcsesség, Lev Tolsztoj a formatökély, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij a rejtélyes mítosz, Thomas Mann a kifinomult mívesség, Jack London a kalandosság, Gustave Flaubert a melankólia, Guy de Maupassant a színek, árnyalatok, F. Scott Fitzgerald a cizelláltság, Federico García Lorca a szembeszegülés. Nevekbe kódolt sorsok, ebből kibomló, zseniális alkotások.
Gabriel García Márquez pedig? Ő egészen más. Rejtély, kaland, misztikum, lovagiasság, vadság. Egyetlen szerelmes dallam, zabolátlanságában is kimódolt ritmus, bűvös hangzás. Ilyet kitalálni nem lehet, csak ráérezni. És ilyen névvel nemigen lehet valaki autószerelő, bolti eladó, könyvelő, mert mágikus jelentést hordoz. Jellemző, hogy nem is a szüleitől kapta, hanem anyai nagyszüleitől, akik kisgyerekként gondjaikba vették, felnevelték, és elindították a világhír felé. Személyében vált kultikus egyéniséggé, mint Neil Armstrong, Muhammad Ali, Robert De Niro, Pablo Picasso, Leonard Bernstein, vagy éppenséggel a Beatles tagjai. Akik nem látták, nem hallgatták, nem olvasták őket, talán még azt sem tudják, mit csináltak pontosan, azoknak is jelent valamit a nevük. Valami többet, igazodási pontot, hitet az emberben, az életben, a reményben.
A nagyszülők hatása
Lényegében minden jelentős alkotónál felvetődik az élet, a sors, a személyiség és az alkotás egymásra hatásának kérdése. Mennyire áll össze, mennyire koherens, mennyire hitelesítik vagy cáfolják egymást térben és időben. Alighanem Márquez igazi zsenialitása, hogy minden mindenhonnan értelmezhető, felfogható, hitelesíthető és cáfolható is. Racionalitás és misztikum, törvényszerűség és esetlegesség, valóság és képzelőerő, moralitás és lobogó szabadság keveredik, olykor el nem választható módon egymással.
1927-ben született Kolumbiában, két civilizáció, Ó- és Újvilág, észak és dél határán, őslakosok és bevándorlók között, a mély vallási beágyazottság és a gátlástalan banditizmus hazájában. Szüleinek első gyermeke volt, ám lemondtak róla, anyai nagyszüleire hagyva őt. Elköltöztek az ország túlsó végébe, ott újabb tíz gyermekük született, akiket viszont rendesen felneveltek. Ez már önmagában érdekes. A magára hagyott „Gabót” tehát nagyszülei nevelték fel, mint később is gyakran hangoztatta: nagy szerencséjére. Nagyapja katonaember volt, a kolumbiai polgárháború hőse.
Bár a vesztes oldalon állt, eszméit a szabadságról, igazságról, szolidaritásról változatlanul megőrizte, és átplántálta unokájába. Nem fantázia szülte hősökről mesélt, hanem magáról és a harcostársairól. Megvívott csatákról, élet-halál küzdelmekről. A nagymama viszont mélyen hívő, vallásos lélek volt, fogékony a transzcendens szférákra, a mágiára, a babonákra. Kettejük együttes hatása alakította ki Márquez egyéniségét, jellemét, világképét, fogékonyságát, nyitottságát, majd írói munkásságának lényegét, a misztikus realizmust, vagy a realitás misztikumát, és alkotott belőle egységes világképet. De addig sok időnek kellett még eltelnie, sok kalanddal, sok megtapasztalással.
Korai szerelem…
Még iskolás volt, amikor megismerkedett a tizenhárom esztendős Mercedesszel, akivel azonnal egymásba szerettek. Rövidesen el is határozták, hogy összekötik életüket, el is jegyezték egymást, ám a házasságig még majd’ másfél évtizedet kellett várniuk, mivel Gabo a jogi tanulmányait otthagyva újságíró lett, és lobogó hivatástudattól hajtva keresztbe-kasul járta riportkörutakon hazáját és a világot. Közben pedig meg-megállt, körülnézett, éldegélt itt-ott. Párizsban például egy bárban lépett fel énekesként, Barcelonában italkimérőként, Moszkvában népzenészként. 1957. augusztus 20-a pedig – láss csodát! – Kisújszálláson találja Márquezt. Méghozzá kolumbiai újságíró elvtársként, a moszkvai Világifjúsági Találkozó nemzetközi delegációjának tagjaként az ünnepi dísztribünön, a beszédet mondó Kádár János közelében. Márquez ugyanis gyermekkora óta elkötelezett baloldali volt.
Persze lehetne meditálgatni, hogy mikor, hol, mit jelentett ez az eszme és elkötelezettség, de az tény, hogy világszemléletét mindvégig meghatározta. Olyannyira, hogy korábbi barátjával, a másik zseniális dél-amerikai íróval, Mario Vargas Llosával többek között ezen vesztek, sőt verekedtek össze, mert Vargas Llosa konzervatív nézeteket vallott hasonló elszántsággal. Emellett a szenvedélyeket tovább hevítette, hogy a szerelmes természetű Gabo ostromolni kezdte barátja feleségét. Ez a két momentum már géniuszok között is soknak bizonyult.
Ám visszatérve a magyarországi kalandhoz, nézzük, hol készült az első hazai interjú a későbbi írófejedelemmel! A kolumbiai újságírót megkereste az Autóbusz című üzemi lap munkatársa, és kérte, mondja el itteni tapasztalatait. Márquez keményen bírálta a villamosok zsúfoltságát, szóvá tette, hogy miért nincs a buszokon ülőkalauz, ugyanakkor az ország általános állapotát kedvezőnek tartotta. Számára sokkal kínosabbra sikeredett évekkel későbbi másik politikai kalandja, Fidel Castro melletti demonstratív kiállása. Ez olyan mértékben felbosszantotta az amerikai hatóságokat, hogy innentől kezdve nem kapott beutazási vízumot az Egyesült Államokba – egészen addig, amíg az éppen elnöki címet betöltő Bill Clinton nyilvánosan ki nem jelentette, hogy a kedvenc írója Márquez, és kedvenc könyve nagy remekműve, a Száz év magány. Ezek után a külügy kénytelen volt levenni a tiltólistáról. Más kérdés, hogy Gabo ezután sem állt le az imperialista Amerika bírálatával, ugyanakkor meg egy másik elnök, Barack Obama szintén hitet tett arról, hogy ő bizony elfogult Márquez-rajongó.
…kései házasság
Időközben felhagyott az újságírással, jegyességük tizennegyedik évében feleségül vette Mercedest, Mexikóba költöztek, és gyermekkori fogadalmát beteljesítve írni kezdett. Nehezen találta meg a saját hangját, túl erősnek bizonyult két példaképe, Virginia Woolf és William Faulkner hatása, erősen kötődött még a nyelvi, szerkezeti hagyományokhoz. Állítása szerint nyaralás közben meditálgatva kerítette hatalmába a vágy, hogy minden addigi konvenciót elvetve alkossa meg személyes világát. Persze, így is nehezen ment a munka, másfél éven keresztül kínlódott a papír fölött, napi tizenhárom órában. A család közben eladósodott, hitelbe tudtak csak vásárolni, többször is a kilakoltatás szélén álltak, amikorra végre-valahára elkészült a regény, az 1967-ben megjelent, önéletrajzi ihletésű, hőseiben imádott nagyszüleire emlékeztető Száz év magány.
Bár sokáig kellett házalnia, amíg kiadót talált, a megjelenés valódi szenzációt jelentett. Rövid idő alatt huszonöt nyelvre fordították le, és közel ötvenmillió példányban kapkodták szét öt kontinensen. Ne feledjük, a hatvanas évek végén járunk, a párizsi diáklázadások, a prágai tavasz, Woodstock, a rocknemzedék, a hippimozgalom elindulásának idején! A világ nagyon ki volt éhezve mindenre, ami új, ami túl tud lépni a hétköznapin, ami erősíti a hitet, hogy az élet nem reménytelen, az ember igenis szabadnak született. A Száz év magány egy korszak meghatározó alkotása, Márquez pedig emblematikus személyisége lett. A hetvenes évek újabb és újabb regényei diadalútját jelentik, míg 1982-ben „közkívánatra” Nobel-díjjal ismerik el munkásságát. Három évvel később lát napvilágot újabb jelentős műve, a szülei alakját felidéző Szerelem kolera idején című alkotása. A nyers, kegyetlen, keserű történet mélyén ott lappang a lényeget megfogalmazó üzenet: csak az a valóságos tartalma életünknek, ha tudunk szeretni, az összes többi zagyvalék. Egy másik megfogalmazásában: a szerelem az élet nagy ajándéka, aki nem nyújtja ki érte a kezét, az soha nem élte az életet a maga teljességében.
A kilencvenes években rákot diagnosztizálnak nála. Még hozzákezd a tervéhez, hogy három kötetben megírja a nagyszülei és szülei után saját történetét, Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel, de csak az első részt tudja befejezni. A többi már a csend világa. Lényegében ez az egyetlen igazi stílustörése életének. Az alkotás, a kalandozás, a prófétaság, a megalkuvás, a hősiesség mind belefér – de meghalni egy ilyen névvel? Ugyan már, Gabriel García Márquez! Azt nem lehet! Vagy mégis? Egy regényében biztosan visszajönne, mint mókus, zuzmó, sátán, favágó vagy masiniszta. És az életben? Netán marad az örök magány?
Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!
Fotó: Getty Images, Europress/AFP
