Milyen globális igényt elégítenek ki a ma reneszánszukat élő tévésorozatok? Mit eszünk rajtuk? Miért ülnek le emberek százmilliói világszerte naponta, hetente a képernyőik elé, vagy töltenek egész hétvégéket azzal, hogy egy fiktív történet szereplőinek sorsát követik nyomon?
A Hollywood Reporter szórakoztatóipari szaklap minden évben nyilvánosságra hozza az FX Research Networks felmérését arról, hány tévésorozat került adásba az amerikai háztartásokban, ami más országok sorozatfüggőségének becslésében is irányadó lehet. Eszerint 2019-ben 532 sorozat futott az Egyesült Államokban, ami hét százalékos emelkedés az előző évhez képest. A legnagyobb mértékben az online sorozatok száma nő, a streamingelés (internetes élő közvetítés – a szerk.) elterjedése csak újabb lökést adott a műfajnak. A sorozatláz fokozódását az mutatja leginkább, hogy 2009-ben még csak évi 210 sorozat ment, azaz tíz év leforgása alatt két és félszeresére nőtt a számuk.
Egy természetes vágy tör utat magának
Dr. Demetrovics Zsolt addiktológus professzor szerint a sorozatfüggőség kérdését árnyaltan érdemes vizsgálni. Evolúciósan ugyanis éppen az a természetellenes, hogy valaki egyedül, a rokonaitól távol él egy tízemeletes panelban, és nincs kihez szólnia. A szappanoperák és más sorozatok az ember természetes szükségletét elégítik ki arra, hogy rendszeresen követni akarja egy közösség életét.
– A média arra a valós igényre épít, ami az emberi érdeklődések, vágyak és motivációk fókuszában áll. Én még azzal a kifejezéssel is óvatosan bánnék, hogy pótlékként szolgál-e valaki életében a sorozatnézés, a közösséghez tartozni vágyás ugyanis valódi, alapvető és jogos igény. Az ember szociális lény, aki úgy van megtervezve, hogy kis csoportban érezze jól és biztonságban magát, és ennek a biztonságnak és kiszámíthatóságnak érdekében érdekelje, hogy embertársai kapcsolatai, azok dinamikái hogyan alakulnak. Az emberi viszonyok megértése, az irántuk való érdeklődés mindig fontos volt a törzsek túlélése szempontjából, az pedig, hogy ez hogyan elégül ki, sok tényezőtől függ.
Ha egy százötven fős faluban élnénk, és soha ki sem mozdulnánk onnan, a kocsmában és egyéb közösségi találkozási helyeken elégítenénk ki a szükségletünket arra, hogy megtudjuk, kivel, mi történik. De ma jellemzően nagyvárosokban élünk, ahol ezek a kis közösségek nincsenek meg. Ma a Facebook tölti be a kocsma és a fonó szerepét, és ebben az értelemben nevezhetjük pótléknak, mert nyilván azt pótolja, ami elveszett. De erre nem szabad leegyszerűsítve, negatívumként tekinteni, hiszen valódi szükséglet – legalább részben – valódi kielégítéséről van szó. Ez olyan, mintha cukor helyett édesítővel innánk a kávét. Nem a sorozatok és a Facebook tehet arról, hogy ma nem átlátható, zárt közösségekben éljük az életünket, ahogyan tettük kétszáz éve. Ami nem is baj, hiszen annak, hogy kiszabadultunk a kis közösségekből, rengeteg előnye van: egyetemre jutnak férfiak és nők, távoli országokba lehet elutazni, úgyhogy ezen nincs mit siránkozni.
